Új feldolgozás készült a klasszikus képregényből, A hollóból, ám ez inkább a feledés homályába fog veszni, akár a lelőtt madár, amelynek a teteme lassan lebomlik.
Manapság a képregény-adaptációk korát éljük, és itt nem kizárólag a szuperhősös történetekre kell gondolni, amelyek már a tévéképernyőkön is hódítanak (The Walking Dead, The Boys, Invincible). Vannak történetek, amelyek szinte filmre kívánkoznak, és vannak, amelyekbe beletört már több alkotó bicskája. A Sin City vagy a 300 hálás alapanyagok, a dekonstrukciót és mítoszrombolást végrehajtó Alan Moore-klasszikus, a Watchmen már kevésbé, bár Zack Snyder végső rendezői változata és a sorozatfolytatás végül is működnek. A szintén Moore tollából származó Batman: A gyilkos tréfa viszont kifejezetten olyan mű, ami nem adja magát, legalábbis nem könnyen, és James O’Barr klasszikusa, a magyarra hibásan A varjú helyett
A hollónak fordított képregény is nehezen megfilmesíthető alapanyag.
Ez utóbbinál a nehézséget az okozza a határsértő motívumok (nemi erőszak, öncsonkítás) mellett, hogy ez O’Barr gyászmunkája, amelyben a menyasszonya halálával próbált dűlőre jutni, tehát roppant személyes alkotás, „nem gyerek kezébe való”.
Márpedig
Rupert Sanders rendező és Zach Baylin forgatókönyvíró nem nőttek fel a feladathoz, hogy ezt a klasszikust adaptálják.
A hollóból készült már feldolgozás harminc évvel ezelőtt Alex Proyas rendezésében és a tragikus sorsú Brandon Lee főszereplésével. Az 1994-es film hősével ellentétben az új változat központi karaktere nem rocksztár, legfeljebb csak egyre inkább annak néz ki, ahogy haladunk előre a cselekményben. Bill Skarsgård Ericje egy intézetben nevelkedett fiú, aki nagykorában drogproblémákkal küzd, ezért egy rehabilitációs centrumban tölti a mindennapjait. Itt ismerkedik össze Shelly-vel, aki szintén zenész, szó szerinti és átvitt értelemben is. Igaz, őt üldözik, mert terhelő bizonyíték kerül a birtokába egy nagy hatalmú gengszterről, Vincentről.
Ez predesztinálja a nőt a balsorsára, de előtte még egymásba szeretnek és megszöknek Erickel.
Vincent emberei meggyilkolják őket, ám a férfi visszatér a halálból egy Kronosz nevű szellemnek köszönhetően, hogy bosszút álljon és megmentse a halott barátnője lelkét.
A holló új feldolgozását nem csak O’Barr alapműve miatt várták a rajongók, sőt állíthatjuk, hogy elsősorban nem emiatt várták. Egyértelműen Proyas harminc évvel korábbi filmje miatt jött lázba mindenki, amikor bejelentették még a kétezres évek végén, hogy jön az új adaptáció. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy ezt a hányattatott sorsú projektet az 1994-es filmhez hasonlítsák.
Proyas maga is kampányolt ellene az első előzetes láttán, mondván, hogy ez tiszteletlenség Brandon Lee emlékével szemben.
Lee ugyebár emlékezetes alakítást nyújtott a korábbi A hollóban, de egy kellékfegyver és az ebbe került, nem megfelelően átalakított éles lőszer miatt a forgatáson olyan súlyos sérülést szerzett, hogy belehalt. Már csak emiatt is hatalmas kultusz övezi az 1994-es alkotást, amit az Alec Baldwin-féle western, a Rust forgatásán történt hasonló tragédia (ott az operatőr kapott halálos sebet egy kellékfegyvertől) kapcsán újra felemlegettek. Ráadásul
Proyas olyan stílusosan rendezte meg A hollót, hogy szinte minden képe, minden beállítása ikonikus,
árad belőle a (neo)gótikus és a noirhangulat, és az csak hab a tortán, hogy legendás előadók (The Cure, Nine Inch Nails, Rage Against the Machine, Violent Femmes) készítettek zenéket a filmhez. Így az inkább átlagosnak tekinthető bosszútörténet szinte mozgóképi himnusszá, Lee halála miatt elégiává vált.
Remek zenéknek nincs híján Rupert Sanders műve sem, és ezzel nagyjából végeztünk is a film pozitívumaival. Az új film alkotói is érezhetően, hallhatóan imádták a Joy Divisiont, és az egyik jól eltalált jelenet alatt, amelyben Eric felkészül a végső leszámolásra és kifesti magát, Enya libabőröztető és túlvilági szépségű, melankolikus Boadiceája szól.
A holló készítői tehát remek zenei ízléssel rendelkeznek,
némelyik számba talán még „szerelmesek” is lehetnek, akkora élvezettel komponáltak arra akár triviális képsorokat is, mint Eric és Shelly túl hosszúra sikerült mézeshetei. Persze hol vannak ezek még így, önálló klipekként is az olyan ikonikus képsorokhoz viszonyítva, mint például amikor Eric feltámad, kimászik a sírjából, visszatér a lakására, és őrületében a katedrálisokat idéző ovális ablakán kilendül az 1994-es A hollóban?
Proyas kissé nagyképűen és kárörvendve szapulta Sanders művét főleg azt követően, hogy iszonyatosat bukott a nyitóhétvégéjén a mozipénztáraknál. Ám abban teljesen igaza van, hogy az ő alkotásának a nyomába sem ér az új A holló. Ez nem is annyira azon múlik, hogy Proyas vagy Sanders jelenetei a stílusosabbak, hiszen a maga kategóriájában lehetne kiemelkedő az aktuális feldolgozás is. Egyrészt azonban
az új film még inkább szétesik klipekre, mint az 1994-es változat,
amelynek a története hasonlóan papírvékony. A klipek közül viszont már felsoroltuk a legemlékezetesebbeket. Kapunk néhány naturalisztikus, igen véres leszámolást és egy viszonylag adrenalinpumpáló autós üldözést, de ezek közel sem ütnek akkorát, mint kellene. Ennek újfent nem csak az az oka, hogy Sanders nem jól komponálta meg ezeket. A rendező kitett magáért az akciók terén is, habár például a közel harmincéves Pengében azért sokkal dinamikusabbak és élvezetesebbek a kardharcok.
Sanders inkább a brutalitást fokozta, gyakran látunk közelképen lefejezést,
akár úgy is, hogy a közelharci fegyver pengéje nem a nyakon, hanem a szájon keresztül hatol be. Nem viszi túlzásba a direktor, de azért kihasználja azt is, hogy Eric gyakorlatilag „isten módban” van, vagyis hiába lövik húscafatokká a testét, regenerálódik, és aprítja tovább az ellenséget. Olykor például egy saját mellkasán átszúrt fegyverrel nyomja ki ellenfelei szemét.
Ám A holló kreativitása ebben a néhány ötletesebb gyilkosságban ki is merül. A látványos akciók pedig nem tudják kompenzálni a forgatókönyv gyengeségeit.
A cselekmény úgy vérzik több sebből, mint Eric, miután szitává lőtték a gonosztevők.
Az antagonista, Vincent teljes mértékben elhibázott figura. Danny Huston remek is lehetne a szerepben, hiszen ő kisujjból kirázza a negatív hősöket, mivel gyakran játszik ilyen karaktereket. Ám A hollóban nem tud érvényesülni, egész egyszerűen azért, mert jó, ha van összesen öt–tíz perc játékideje. Vincent nincs megalapozva, ha a színen van, akkor is sablonos gonosztevő, dialógusai felejthetők és klisések. Nem kell persze, hogy egy antagonista minden jelenetben ott legyen, emlékezzünk csak Paul Dano Rébuszára a Batmanből, akinek a jelenléte akkor is érzékelhető volt, amikor csupán beszéltek róla a hősök, valamint láthattuk a groteszk gyilkosságai eredményeit és rejtvényeit. Huston lehet, hogy elég érett egy ilyen feladathoz, de A holló alkotói nem tudtak neki jó jeleneteket írni, sem pedig mélységében kidolgozni a karaktert.
A gonosztevő segítői is feledhető töltelékek, akik csak azért léteznek, hogy legyen kiket megölni a látványos akciók során. Hasonlóan érdektelen egyébként Eric és Shelly is. Az pedig már-már zseniális, művészet, ahogy a hős történetét úgy csapták össze, nagyolták el A holló készítői, hogy közben túl hosszú benne az expozíció, még vágni is lehetett volna belőle tíz percet. Ismét az 1994-es feldolgozást kell felemlegetni, amelyben szinte a cselekmény elején megtörténik a tragédia. Proyas nem pepecsel sokat Eric bemutatásával, egyszerűen olyan extravagáns a külső megjelenése, olyan jól megválasztott az a néhány felvezető jelenet, hogy nem is kell szaporítani a szót. Az új filmben Ericnek nincs karaktere, nincs igazi jelleme, valójában érzelmi motivációja is alig-alig érzékelhető. Skarsgårddal egyébként ugyanaz a helyzet, mint Hustonnal:
jó színész, ez érződik néhány megnyilvánulásán itt is, de nem találja a helyét a főszerepben,
nem is nagyon érzi a karaktert, mert nincs is valójában mit éreznie. Úgy általában hiba őt ilyen akciófilmekhez felkérni, a John Wick-klón Kinyírni a világot sem áll jól neki, a horror az ő terepe (Az, Barbár).
Merőben elhibázott kreatív döntés az is, hogy az alkotók rendre vissza-visszadobálják Ericet a purgatóriumszerű létsíkra, Kronoszhoz. Ez megtöri a cselekmény ritmusát és a hős dinamikáját egyaránt. A néző így képtelen kötődni hozzá, lehetetlen átérezni a bosszúvágyát, ami Brandon Lee Ericjét mohó démonként hajtotta előre. Az egyik jelenetben Kronosz fel is rója neki, hogy azért szenvedett már megint halálos sérülést, mert nem elég biztos a szerelmében. Nos, az alkotók sem voltak elég biztosak ebben a filmben. Apropó, szerelem:
Shelly még a hősnél és az antagonistánál is jellegtelenebb karakter, nagyjából biodíszlet.
Ha az őt „alakító” FKA Twigs nem lenne ennyire szexi, valószínűleg már akkor elfelejtenénk, amikor éppen nincs a színen a cselekmény során. Cserébe viszont A holló rengeteg időt tölt el a megismerkedésükkel, a szerelmük kibontakozásával, így kapunk jó néhány unottan felskiccelt, kommersz és önismétlő szeretkezési jelenetet a film első harmadában.
A holló új feldolgozása valójában egy nagy felvezetés az utolsó húsz perchez, amelyben a látványos végső leszámolás zajlik. Süt az egészről, hogy Sanderst és társait ez érdekelte, emiatt vették elő a képregényt, hogy egy halhatatlan főhőst vérgőzös akcióba küldjenek. Ezért van joga Proyasnak nagy hanggal kritizálni, és hirdetni, hogy az ő harmincéves filmje mennyivel jobb. Proyas valóban A holló esszenciáját ültette át nagyvászonra, elsősorban az alapmű hangulatát, a főhős elviselhetetlen lelki fájdalmát igyekezett ábrázolni és átadni a nézőnek. Ez sikerült.
Rupert Sanders viszont lélektelen feldolgozást adott ki a kezei közül,
ami valószínűleg arra a sorsa jut, amire az 1994-es film rettenetes folytatásai: inkább elfelejtjük és nem nézzük újra őket soha többé.
A holló (The Crow), 2024. Rendezte: Rupert Sanders. Írta: Zach Baylin. Szereplők: Bill Skarsgård, FKA Twigs, Danny Huston, Josette Simon, Laura Birn, Sami Bouajila. Forgalmazó: Fórum Hungary.
Az A holló a Magyar Filmadatbázison.
