Elveszett föld
Van két lányom.
Egész életemben csak őket akartam.
Vagyis majdnem.
Egy darabka földet is akartam:
egy hegyekkel körbeölelt várost. A várost átszelő folyót.
Egy szigetet, otthonosat.
Hogy elmondhassam: az enyém. A sajátom.
Tényleg az.
Most már felnőttek, és messze járnak,
és már maga az emlékezet is
kivándorolt.
Arrafele bolyong,
ahol a szeretet tájakra tagolódik:
ahol a dombok
gyermekszemszínűek,
ahol a gyermekeim távolságok, horizontok:
éjjel,
az álomba merülés határán
látom a Dublini-öböl partját.
Sziklás fövenyét és gránit mólóját.
Vajon, kérdezem,
ilyennek látták ők is,
ahogy a postahajón távolodtak a szürkületben,
miközben árnyék borult
mindenre, amit el kellett hagyniuk,
és amit örökre szeretni fognak?
Majd
elképzelem magam,
a hajó partközeli korlátjánál,
ahogy egy tovatűnő kéz után kutatok.
Látom magam
a víz színe alatti alvilágban,
a sötétség gyorsan közeledik, és felsorolom
az összes nevet, amit az elveszett vidékre ismerek:
Írország. Hiány. Leány.
Ebben a pillanatban
Egy környék.
Alkonyatkor.
Valami
történni készül
a látóhatáron kívül.
Csillagok és éjjeli lepkék.
És gyümölcsöt körbeölelő héjak.
De még ne…
Az egyik fa fekete.
Az egyik ablak sárga, mint a vaj.
Egy nő lehajol, hogy elkapjon egy gyermeket,
aki ebben a pillanatban szalad
a karjaiba.
Csillagok tűnnek elő.
Éjjeli lepkék rebbennek.
Almák édesednek a sötétben.
Fordította: Doktor Virág
Borító: Unsplash
