Társadalmunk összetett, egymásra épülő hálózatrendszer, piramis, vagy ha úgy tetszik lánc, mindenesetre tagjai mindenképpen hatással vannak egymásra. Ugyan szépen és pátoszosan hangozhat ez elsőre, de ha megfigyeljük, hogy a szomszédtól kezdve a kollégiáinkon át a vezetőinkig mennyi mélyen sérült emberrel vagyunk körülvéve, mindjárt fenyegetés hangzik ki a szövegből. Spoileres kritika.
Az egyetlen gyors és túlélhető megoldásnak a traumák feldolgozására gyakran az tűnik, ha az ember, amint lehet, továbbadja azokat valakinek, aki valahogyan függ tőle, így nem szabadulhat a kötésből. Egyfajta pillangó defektusként az egyre nagyobb hullámok végül azon csapódnak igazán, akinek már nincs kinek továbbadnia. Ilyen lehet egy elnyomott beosztott vagy még inkább egy gyerek.
A családon belül átadott traumák témája tőkesúly most minden filmben és sorozatban,
és bár a Netflix új szériája is ezt helyezi fókuszba, egyúttal egy távolabbi, komplexebb képet is mutat a kölcsönhatások veszélyeinek labirintusáról. Ha igaz az a teória, hogy hat kézfogásból eljuthatunk bárkihez, akkor hány lépésben köthető össze a New York-i hulladékpolitika egy eltűnt kisfiú ügyével? Kevesebből, mint gondolnánk.
Vincent jó ember. Keményen dolgozik, egy gyerekműsor bábjaival ad reményt gyerekek ezreinek, támogatja a barátait, és mindenekelőtt imádja a családját. Legalábbis ő így tudja. Ám a rengeteg erőfeszítés, amit tesz a szeretteiért, alig(ha) érkezik meg hozzájuk.
Valami Vincent és környezete között áll, egy fal, héj vagy réteg, amely megszűri a jóakarást,
így mire az megérkezik, már csak önzőség, kötözködés és veszekedés marad belőle. Mindenki szenved tőle, de ki-ki a maga alternatív útjain elvezeti a férfiból ráfröcsögő szennyet. A fiának viszont apa az egész élete, így amikor úgy érzi, nem bírja tovább, egy megoldást talál, ő maga tűnik el. A család, ami pedig már így is szétesőben volt, teljesen darabjaira hullik, a tagjaival együtt.
Egy eltűnt kisfiú New Yorkban. Senki nem meri kimondani, de a keresés sikerének esélye közel nulla. Az ügyhöz kirendelt nyomozó mégis lelkes,
minden követ megmozgat, némelyik alól pedig igen undorító férgek bújnak elő.
A helyi szórakozóhely vezetősége, a szemétszállítók, a gondnok, a választás előtt álló polgármester mind vétkesek lehetnek az ügyben. Ráadásul felsejlik a lehetősége annak is, hogy a gyerek magától ment el. Ennél pusztítóbb realizáció nem eshet meg egy szülővel, a mentális harcaiban már eleve vesztésre álló Vincentnek pedig már épp csak ennyi hiányzott, hogy teljesen elveszítse a kapcsolatot a valósággal. Hogy túl tudja élni a borzalmas helyzetet, egy levakarhatatlan társ,
a kisfiú által megrajzolt szörny képében válik le a személyisége azon darabja, amivel képtelen szembenézni.
A hatalmas, szőrös teremtmény hol a legrosszabbakat mantrázza Vincent fülébe, hol a reménnyel kecsegteti (hiszen ilyen helyzetben a reményt ugyanolyan nehéz lehet megemészteni). Az apának a veszett lelkifurdalást enyhítendő az az ötlete támad, hogy ha a fura lényt elkészíti bábu formában és bejuttatja a műsorba, azzal vezekelni tud a fia előtt, aki ezt látva, magától hazajön.
A sorozat egyszerre két szálon fut, ami önmagában nem nagy kunszt, a két szál viszont ezúttal két, elég eltérő, ám azonos mélységű befogadást követel meg a nézőtől. A város mocskait feltúró nyomozó thriller-szála nyomasztó, tabukkal teli és olykor egészen undort ébresztő, így a néző gyakran ösztönösen elhatárolódik. Miközben
a családi válság és az őrületspirál drámája, különösen, ha a néző maga is szülő, kérlelhetetlenül berántja.
Hogy a kettő mégis hibátlanul tud érvényesülni és a széria koherens marad, annak A ki***tt világvége és az Ez most fájni fog című sorozatokat jegyző Lucy Forbes bizonyított arányérzéke lehet a kulcsa. Ahogy annak is, hogy a megosztóan sok BLM és LMBTQ témájú Netflix tartalomba úgy tudott bedobni egy újat, hogy abban a homoszexuatlitás és a rasszizmus is szervesen, kiáltványszagtól mentesen kerül terítékre.
Bár ehhez a célkitűzéshez talán elég volt a két jelenséget a ‘80-as évek New Yorkjába helyezni, ahol az AIDS és a fajgyűlölet kéz a kézben szedik az áldozataikat. Azért a megingathatatlan erkölcsű, fekete nyomozó, aki titkolni kényszerül a melegségét, párja pedig a halálos vírustól szenved, talán kissé túlhegyezett pontja a városban pusztító sötét erők összecsapásának, különösen akkor, ha észrevesszük, hogy egyetlen negatív színesbőrű karaktert sem kapunk. A gondnoktól kezdve a szórakozóhely tulajdonosán át, még maga a feltételezett emberrabló is indokolatlanul emberséges. Ettől függetlenül
a karakterek valós mélységben kerülnek bemutatásra, így tokenizmus vádja nem érheti a szériát.
A családi dráma ugyanakkor sokkal finomabb árnyalatokkal dolgozik (amiből arra következtethetünk, hogy némi „kötelező jelleg” mégis akadt az alkotók számára a másik szálban). A forgatókönyvírás első óráján megtanuljuk, hogy fontos a szereplőket az eredeti céljaikkal szembenálló attitűddel is felruházni, a jó szereplőket rosszal, a rosszakat jóval, ám ez legtöbbször csak kötelezően kipipált, mesterkélt karakterdúsításként jelenik meg a képernyőn. Ha van, amiben az Eric kiemelkedő (és van), az az alaposság, amivel Vincent alakjában összemossák a feketét a fehérrel, ezzel némileg hozzájárulva az „ember” fogalmának rég időszerű újradefiniálásához.
Noha Benedict Cumberbatch 120 szerepet eljátszott már, a nagyközönség leginkább a magasan funkcionáló őrült figurájával szereti azonosítani. Az Eric például akár a Patrick Melrose spin-offja is lehetne, ő itt is ugyanaz a borzasztó gyerekkorból addikcióval kilábaló flúgos zseni, aki felemészti maga körül a szeretteit. Vincent esetében talán jobban látszik azonban, hogy
hiába a jó szándék, az ilyen ember csak azt tudja adni magából, ami benne van, az pedig méreg.
Így minél jobban szeret valakit, annál jobban mérgezi, ahogy ezt látjuk fia mellett például a feleségével megromlott viszonyában is. Ugyanakkor akiben bármilyen moralizálásra való késztetés megfogalmazódik Cassie – kétségtelenül sokat szorongatott – alakja láttán, az figyelje meg, hogy a nő ugyanúgy „bűnös” rombolással vezeti el a konfrontálhatatlan fájdalmakat (már jóval a gyerek eltűnése előtt), mint a férje. Maga is aktívan részt vesz a család szétverésében – jóllehet Vincent meghasadó elméje messze nem olyan szép és reprezentatív gyümölcse a függésnek, mint a Cassie-ben fejlődő magzat.
Itt senki sem pusztán áldozat. Életük tulajdonképpen a traumák mint vírus túlélését, továbbadódását szolgáló gazdatest. Legalábbis a három férfigeneráció (a milliárdos nagyapa, Vincent és Edgar) kapcsolatát nézve így tűnik.
Cumberbatch különösen érzékletesen játszik a szüleivel zajló jelenetekben.
A máskor habzó szájú, vagdalkozó dúvad egy elcsukló hangú, szinte testében is összetöpörödő gyerekké zsugorodik a regressziótól, ami azonnal fellép, amint anyja, vagy főleg az apja megjelenik. Pont olyan törékeny kisfiú ilyenkor, amilyen Edgar is. Kettejük közt sokkal több a hasonlóság, mint azt bármelyikőjük be merné vallani. A sorozat például szép gondolatként, a két főszereplőt összekötő erős szálként mutatja be a kreativitást, hiszen a kisfiú láthatóan örökölte apja elképesztő tehetségét, ennek csúcsa maga Eric is, akit a fiú megrajzol, az apja pedig életre kelt. De mindjárt másképp fest a dolog, amikor észrevesszük, hogy
a kreativitás addikció számukra, a fantázia által nyújtott alternatív világ pedig menekülőút, drog, amiért bármire képesek.
(Jusson eszünkbe, hogy azért történik az egész felfordulás, mert Edgar a falfestő „művészt” követte a föld alá.)
A sorozat számos – talán túl könnyen megfejthető, de mindenképp szemléletes – allegióriával tágítja az értelmezési tartományt. Azok a bujkálni, menekülni kényszerülők, akiknek nem jut a fényből (mint a nyomozó, Vincent vagy maga a kisfiú), épp olyan otthontalanok lélekben, mint azok a hajléktalanok, akiket az ingatlanmogul nagyapa el akar takarítani a város látképéből a választási kampányban.
A fényre kerülés, amitől pedig még a szörnyeteg is fél, nehezebb, mint gondolnánk.
Mindezekből láthatóvá válik, hogy bizarr jellege, őrültsége ellenére sincs észszerűbb Eric megjelenésénél. Mert ha nincs hol éljünk, vagy pedig ahol lakunk, az nem élhető, idővel elkerülhetetlen, hogy jobb híján, menedékként egy szörnybe költöztessük magunkat. Ez a szörny persze büdös, izzasztó és borzasztóan nehéz cipelni, egyfajta héjként mégis biztonságos otthonává válhat a sérült léleknek. Hogy kiszabadulni mennyire lehetséges belőle, arról maga a széria is keserédesen vélekedik. Az utolsó epizódban Vincent és apja hídon történt beszélgetése után oldhatatlannak mutatkozik kettejük ellentéte,
Vincent mégis az elfogadás nyugalmával zárja a kapcsolatukat, ami egyfajta fejlődéssel, a minták megszakadásával kecsegtet.
A zárójelenet azonban, amelyben Edgar ugyanazon a hídon megjelenik Eric-jelmezben, végképp fixálni látszik a transzgenerációs traumák folytonosságát és egy elkerülhetetlen jövőképet.
Eric – 1. évad, 2024. Rendezte: Lucy Forbes. Írta: Abi Morgan. Szereplők: Benedict Cumberbatch, Gaby Hoffmann, Dan Fogler, McKinley Belcher III, Ivan Morris Howe, Bamar Kane, José Pimentão. Forgalmazza: Netflix.
Az Eric a Magyar Filmadatbázison.
