Mint alvadt vérdarabok, úgy hullanak eléd ezek a képek. A lét dadog, csak a test a tiszta beszéd. De szorgos szervei, kik újjászülnek hétről-hétre, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.
Egy felütött tojásbelső terül el a babakék asztalon. Lassan egy kéz kúszik a képbe egy injekciós tűvel, melyből valamiféle kivizöld anyagot közvetlenül a zavaróan tökéletes sárgájába szúr. A fecskendő okozta apró elváltozáson túl a tojás szinte sértetlen marad, ám megbolygatott teste szinte azonnal motoszkálni kezd: a belső integritás egy rövid időre felbomlik, hogy egy újabb, formáját, színét és állagát tekintve makulátlan másolat bújjon elő, mely a szabálytalan körvonalú, áttetsző fehérje jobb oldalán – a határon belül – elfoglalja végső helyét. Így már ketten osztoznak azon a területen, melynek addig csak egy lakója volt, a fehérjehatár érintetlen maradt.
A szokatlanul steril, plasztikus prológus azt a folyamatot prezentálja „kicsiben”, amit Elisabeth él át a film első negyedében „nagyban”,
főleg annak tudatában, hogy a tojássárgája felelős azért, hogy az embrió (a friss élet) megfelelő tápanyagmennyiséghez jusson. Nem csak a szűk ötven másodperces részlet jelentése, hanem annak formája is előrevetíti a későbbi képek mibenlétét: túlexponált, természetellenes árnyalatok, ASMR-hangzás, szintetikus vizualitás. Röviden, tömören ez A szer: az év botrányfilmje, mely egyszerre faék egyszerűségű, önreflexív kapuzárási dráma, direkt, már-már didaktikus társadalomkritika és komoly kreativitással, abszurd humorral fűszerezett, egymásra licitáló lázálmok tömkelegét a gyanútlan nézőre zúdító testhorror.
A számos egyértelmű (Cronenberg munkássága, Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe) és kevésbé nyilvánvaló (Demi Moore-nak a forgatókönyvről a Ghost jutott eszébe) inspirációt egyesítő mozimonstrum a Jane Fonda által bejárt karrierút végénél veszi fel a fonalat: Elisabeth Sparkle (Demi Moore) egykor patinás színésznő, igazi szexszimbólum volt, mely mára egy reggeli fitneszshow-szereplésre zsugorodott. Ahogy a sztárság, úgy a feszülős tornaruciba csomagolt műsor sem tarthat örökké, az éppen ötvenedik születésnapjához érő csillagot
kirúgják állásából, hogy helyette hamvas húszasok közül válasszák ki a csatorna új üdvöskéjét.
Elisabeth fényes múltja ellenére úgy érzi, a semmibe zuhan, ám egy szerencsésen megúszott baleset után kap egy rejtélyes fekete pendrive-ot A szer felirattal. Bár először kidobja, később beadja a derekát, és kipróbálja a szolgáltatást, mely önmaga „jobb verzióját” (Margaret Qualley) állítja elő.
Coralie Fargeat gyorsan kiteríti kártyáit, már ami a tényleges tartalmat, a történetből következő üzenetet illeti:
Demi Moore karaktere évtizedeken át uralta a vörös szőnyeget, azonban ütött a biológiai óra, a marketinggépezetet friss hússal kell etetni.
Így a showbiznisz lecseréli egy újabb testre, melyet hosszabb-rövidebb használat után ugyanúgy dobnak el maguktól, mint az egykor frissítő szénsavas kólát tartalmazó, azóta kifacsart, üres fémdobozt. Egyszerű üzenet, amit sokszor, sokféle variációban láthattunk a vásznon, ám a második nagyjátékfilmjét jegyző francia rendezőnő nem (annyira) tartalomban, inkább formában utazik. A szer nem világmegváltó tanulságával, pár mondatos cselekményével ütötte át a falat, hanem a történettel szimbiózisba lépő, profán vizualitásával, amit tényleg lehetetlen szavakkal átadni.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy a film nem reflektál átfogó, a kollektív társadalmat és a média világát érintő kérdéskörökre. Megjelenik az öregedéssel való szembenézés kínzó valósága, az ipar (és manapság a közösségi média) által nők (és férfiak) felé támasztott irreális elvárások kritikája, a kellemetlenül tolakodó, fontos testrészeket mindig a kép középpontjában tartó reprezentációs technikák kínzóan ismerős világa, mely sokszor önmaga paródiájává válik. De
szól a sok szempontból hasonló pályaívet leíró Demi Moore-ról és a „helyét” átvenni készülő Margaret Qualley-ről,
a tekintet hatalmáról és az azt végletekig kiszolgáló, gátlástalan médiag*cikről. Vannak egymásra lazán épülő jelentésrétegek, keretes szerkezet-szimbolika, rengeteg képi utalás és gondolkodásra sarkalló felvetések, ám ha mindez (utólag) nem is lényegtelen, Fargeat közönségre spriccelt vércunamija ezalatt mindent és mindenkit beterít.
A szer iszonyatosan, sokak számára zavaróan frontális: a tőmondatokként értelmezhető üzeneteit először explicit meztelenséggel, majd undorító belsőségekkel tálalja, ami révén egyben kinyilvánítja azt is, hogy itt és most már nem elég köntörfalazni, a néző pofáján kell csattannia annak a leszakadó testrésznek. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy a harsány forma kompenzálja a vékony tartalmat:
a képiség, a külcsín maga az üzenet, a testiség egyszerre a dekonstrukció (fizikai és átvitt értelmű) tárgya és eszköze.
A cél eléréséhez (és egyben a történet jellegéhez) elengedhetetlen az a nyílt, az átlag filmfogyasztó számára nehezen befogadható ábrázolásmód, melyben nincsenek tabuk. Az elborult ötletek szabadon áramlanak, melyek végül az art department és a rengeteg, a vízióhoz hozzájáruló szakember és művész által nyerik el tényleges formájukat. Fargeat nézők tízezreit kikészítő, provokatív alkotása pont attól működik – számos egyéb testhorrorral ellentétben –, hogy nem veszi véresen komolyan magát. Tud magán is röhögni, miközben minden viccnek a fele igaz, de az életünk mégis egy nagy, morbid játszótér, amit ezúttal vörösre festettek.
Ebben a gépezetben mindenki áru és árucikk egyben, azonban amit az egyik oldalon beszolgáltatsz, azt a másikon – de legalábbis valahol máshol – elveszíted. Erre viszonylag gyorsan rájön Elisabeth is, ám egy bizonyos pont után már képtelen visszatekinteni korábbi önmagára. Hetente kellene cserélnie a fiatal és idősebb énje között (hogy megtartsa a természetes egyensúlyt), ám az alapjaiban eltérő életstílusok és az ahhoz rendelt szerepek hatására tudata kettéhasad, akárcsak a tojás, melynek két sárgája van, de csak egyre jutó fehérjéje.
Meg kellene elégednünk önmagunkkal, az idő vasfogának nyomaival, öregedő testünkkel, változó szerepeinkkel és befolyásunkkal.
De sokkal egyszerűbbnek tűnik elodázni az organikus folyamatokat botoxszal, ráncfelvarrással, nagyobb és feszesebb mellimplantátummal (ironikus módon maga Qualley is egy gondosan tervezett mellprotézist viselt a film alatt), hajfestéssel és hosszabbítással, feltöltött ajkakkal. Ahelyett, hogy képesek lennénk szembenézni a ténnyel: ez is én vagyok, és így is lehetek elég.
A megfelelési kényszerre szedett szerről azonban nem könnyű lejönni,
a saját traumáját vászonra álmodó Fargeat-nak is kellett a film ahhoz, hogy sokak számára azonosulható érzéseit megfogalmazza.
És ezt olyan vizuális színvonalon teszi, melytől garantáltan kifut a reklámokban felrázott, falán gyöngyöző, lassan szisszenő üdítő.
A szer (The Substance), 2024. Írta és rendezte: Coralie Fargeat. Szereplők: Demi Moore, Margaret Qualley, Dennis Quaid. Forgalmazza: ADS Service.
A szer a Magyar Filmadatbázison.
