Jón Kalman Stefánsson prózájában és költészetében egyaránt visszatérő gondolat, hogy az írás segítségével kell eljutni az elhunytakhoz, akiknek már nincs saját hangjuk: az izlandi sztárszerző következetesen tesz hitet az irodalom nagy tétjei mellett. Amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíjának átvétele alkalmából az országba érkezett, villáminterjút készíthettem vele. Szoros programja ellenére is humoránál volt: alig léptem be a szalonba, máris szerepet cseréltünk, és a táskámra festett szellemekről kérdezett, hogy aztán ezen a vonalon folytassuk a beszélgetést verseiről, megérzésekről, tagadhatatlan személyességéről.
KULTer.hu: Verseid a szellemek elképzelt kérdéseinek leiratai?
Nem, de néha írás közben – legyen az líra vagy epika – az az érzése támad az embernek, hogy olyan térbe kerül, amely az élőkhöz és a holtakhoz is vezet. Úgy gondolom, hogy a halottak egyedül az irodalom segítségével szólhatnak hozzánk, és hogy egy író képes visszhangozni a halál által elnémított hangokat. Ez egyike is a kötelességeinknek. Nekem legalábbis a kötelességem. Ezért fordul elő nagyon gyakran a regényeimmel – amikor kizárólag a jelenbe helyezem őket –, hogy nem tudatosan indulok el a múlt felé is. Egy mozzanat egy másik, múltbeli mozzanat tükröződése, és azt követni kell.
KULTer.hu: Ezt hívnánk mi, költői fantáziával nem rendelkező emberek hagyománynak és kulturális örökségnek?
Igen és nem.
Számomra ez egy késztetés, hogy a halál által elnémított hangokat keressem.
Azokat a történeteket is meg akarom találni, amelyek számítanak és fontosak, de azokat a hétköznapi gondolatokat is, amelyek soha nem kerültek az újságok címlapjára.
KULTer.hu: Megelégszel valaha is a keresés eredményével, vagy ez a küldetés már egész életedben elkísér?
Mindig az az érzésem, hogy nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ezért folytatom.
KULTer.hu: A halottak, Isten, és a felvetés, hogy Isten valójában az Ördög, megjelennek az epikádban és a lírádban is. A versek ugyanakkor komorabbak és sötétebbek – úgy tűnik, hogy a regényekben helyezed el a szerencsésebb történeteket. Hogyan viszonyulsz a két megszólalásmódhoz?
Soha nem gondolok erre. Költőként indultam, három verseskötettel jelentem meg a múlt században, a harmadikkal 1993-ban. Utána írtam még néhány verset, 1994-95-ben, aztán a próza átvette az irányítást.
Közel húsz évig nem írtam verset, és a véremben lévő költészet mind a regényekbe folyt.
Tudod, a stílusom néha vegyíti a lírát és az epikát. Viszont ez idő alatt végig hiányzott a versírás, és mindig olvastam lírát, folyamatosan. Nem telik el nap versolvasás nélkül, szinte soha nem hagyom el a házat egy zsebembe dugott kötet nélkül. De egyszerűen nem jött a vers. Le tudok ülni úgy, hogy eldöntöm, most egy regényt fogok írni, és aztán csak dolgozom és dolgozom, elketyegek, de a verssel nem így megy. Az csak akkor jön, amikor kedve támad –
néha már úgy éreztem, büntetnek engem a versek, amiért áttértem a prózára.
Csak arról álmodoztam, hogy amikor öreg leszek, és a térdemen egy pléddel fogok ücsörögni a székemben, milyen bölcs verseket fogok írni. Négy vagy öt éve aztán egyszer csak történt valami: kinyílt egy véna, és újra verselni kezdtem. Hatalmas meglepetésként és üdvösségként ért. Öt éve megjelent egy verseskötetem, és még mindig költök! Próza és vers az én szememben nagyon eltér, részben azért, mert – ahogy említettem is –, utóbbi csak akkor jön, ha kedve tartja. Olyan ez, mint a kutya és a macska. A kutya mindenhová követ, és utasíthatod, hogy üljön le. A macska azonban kedve szerint fog jönni és menni – a vers épp ilyen. Mindkettőt szeretem, de a költészet más helyekre visz.
KULTer.hu: Elengedve a két műnem közötti megkülönböztetést, az írásaid mennyire személyesek?
Nagyon személyesek, de nem úgy, hogy rólam szólnak.
Rólam szólnak, de csak abban az értelemben, hogy minden tapasztalatot magamba szívok, aztán ki is adok magamból.
Ha azt gondolod, a saját életemről írok, igazad van – ha azt gondolod, a saját életemről írok, tévedsz. Soha nem tudnád eltalálni. Nem gondolok rá, nem érdekel, hogy magamról írjak, de néha valami felbukkan, és követem a hangokat.
KULTer.hu: Végre magyarul is olvashatjuk verseid a Typotex Kiadó összeállításában. Fontos számodra, hogy Izlandon kívül költőként is ismerjenek?
Kaland ez, soha nem gondoltam, hogy lehetséges lesz.
KULTer.hu: Miért?
Sajnos nagyon kevés ember olvas verset, szomorú, hogy sokan bonyolultnak gondolják. Persze van néhány nehéz vers, úgy értve, hogy tapasztalatra van szükség a felnyitásukhoz. De Wisława Szymborska verseit például mindenki olvashatja, olyan tiszták és csodálatosak.
Valami elromlott bennünk, amikor úgy kezdtük hinni, hogy a költészet nem része a mindennapoknak.
Talán azt gondoljuk, hogy líráról beszélni, azt olvasni valamiféle „magas pozíciót” jelent. Pedig a költészetben nincs semmi szent: ez az irodalom rock’n’rollja. Egy mondaton belül ott a hétköznap és a végtelenség. Szerintem ha felhagynánk azzal, hogy magasabb rendű vagy komoly dolognak tekintsük, rájönnénk, hogy mekkora móka verset olvasni. Rövid időbe telik: elolvasol három verset, és máris úgy érezheted, elértél valamit. Lehet, hogy másként kezdesz miatta gondolkodni, vagy felidézel egy emléket. Az is tény, hogy lelassítja körülötted a világot, mintha mondjuk jógázni mentél volna. Ha erre ráébreszthetnénk egymást, akkor talán az összes „könyves ember” a legfrissebb verseskötet után futna a legújabb krimi helyett. Az összes kiadó és ügynök lelkesedne: „[h]allottál már róla? A friss verseskötet! Meg kell vennem!! Meg kell vennem!!!” – valahogy így. És mindenki olvasná is. De tudod… Még dolgozunk rajta.
KULTer.hu: Nem egyszerűbb ezt elérni Izlandon, ahol a sagák szinte kortársnak számítanak? Vagy ez csak kifogás, amit itt mondogatunk magunknak, hogy nekünk nehezebb?
Nagyszerű költészettörténetetek van – mint minden országnak.
A nehéz időkben az emberek mindig a versekhez fordulnak vigaszért, fegyverért, akármiért.
De igaz, Izlandon az irodalmat mindig is nagyra becsültük. Száz évvel ezelőtt a költészet volt a legnagyobb dolog, és az akkori költőink koruk rocksztárjai voltak. Már nem így megy, de az élénk hagyomány miatt még mindig népszerű a líra, sok költőnk van.
KULTer.hu: A Sárga tengeralattjáró (Jelenkor, 2024) olvasása közben nem tudtam szabadulni a kérdéstől, amely már más regényeid kapcsán is kínzott: meddig lehet halogatni a visszatérést a regény jelenébe?
Írás közben a regény szerkezete nagyon fontos. Nem mintha gondolkodnék rajta, amíg írok, csak ott van bennem, szinte a szereplők egyike. Érzéseken alapul, azokra épül – számomra olyan, mintha zene lenne.
Képes vagyok meghallani, mikor kell abbahagynom egy jelenetet, és áttérnem egy másikra,
ez nem olyasmi, amiről döntenem kell. Előfordul, hogy dolgozom egy részen, amiről úgy gondolom, végig is fogom írni, de hirtelen elfog egy érzés, és vissza kell térnem egy másik helyszínhez.
KULTer.hu: Sosem félsz, hogy túlzásba viszed, és a kitérők, magyarázatok és idősíkváltások hatására keletkező feszültség súlya alatt összeomlik a regény?
Soha nem jut eszembe – és az olvasóknak sem. Amikor hallom, hogy itt az idő, sosem kételkedem, mert érzem. Utána persze – amikor egy könyv eléggé kész állapotban van ahhoz, hogy az első olvasóm, a feleségem láthassa – már gyorsabban ver a szívem, annyira reménykedem, hogy jó a szöveg.
Ebben sosem lehet az ember biztos, soha nem láthatja a saját művét kívülről, nem tudhatja, hogy jó vagy tévedés.
Ez a kétely mindig ott van, és nagyon fontos.
KULTer.hu: Mit mondanak a halottak?
Ha nem volna jó, azt soha nem bocsátanák meg nekem. És akkor többé nem is beszélnének velem, úgyhogy kénytelen vagyok továbbra is jó könyveket írni.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.
