Varga Tamás munkái nagy tudásanyagról, szakmai felkészültségről, ugyanakkor az elsajátított szabályokat felülírni képes kísérletezőkedvről tanúskodnak. A sokak által idejétmúltnak vélt – de legalábbis praktikus okokból mellőzött – régi fotográfiai eljárásokat éppoly magabiztosan alkalmazza, mint a digitális technológia adta lehetőségeket. A Bényi Galériában látható Silver a művészetközi átjárásokra is sok példával szolgál, a fekete-fehér uralmával, illetve az erős kontrasztokkal előidézett komorságot és komolyságot pedig nemritkán a humor és a szabad asszociációk játéka ellensúlyozza.
A pszichiáterként és videósként is dolgozó művész tárlata az érett pályaszakaszból válogat, amely a 2010-es évek elején vette kezdetét. Felvételeit innentől fogva nagyrészt
sajátos tónusrendű, a hibákat látni engedő nedves kollódiumos eljárással vagy zselatinos ezüst üveglemezre készíti
– a kiállításon bemutatott darabok többsége is ide sorolható. Varga általában analóg eljárásokkal, nagyméretű, faszerkezetes fényképezőgépekkel hozza létre egyedi műtárgyi minőségű munkáit.
Az elmúlt tizenkét évet szemléző tárlat „ezüst” jelentésű angol címe egyfelől arra az archaikus fotóeljárásra utal, amely esetén a kép a zselatin kötőanyaggal összefogott ezüstszemcsékből rajzolódik ki, másfelől viszont a Silver elnevezés itt a szürke árnyalatok hangsúlyos voltát jelzi előre, amely a kiállítótérbe lépve egyébként is szembetűnő. Az egységesség érzetét erősítik a fekete képkeretek és a fehér paszpartuk, amelyek
a körülölelt és olykor egymásra rétegződve áttetsző felületek tónus- és kontrasztbeli változatosságára terelik a figyelmet.
Izgalmas megoldás, amikor az üveglemezek transzparenciájára épít egy mű, ahogy azt a Rétegek I. (2017) vagy épp a címével a történő helyzetek már korábban átéltségének érzetére utaló Deja vu 160508 (2016) teszi, hiszen az egymáson áttűnés mozzanata az ismerősség-tapasztalatot képezi le. Néhány kisebb méretű egyedi munka – köztük a Mikrokozmosz-sorozat (2012) formalinos üvegben tartósított patológiai mintákat rögzítő darabjai közül a Szúrt seb és a Patkányrágás – felnagyítva jelennek meg, vászonra printelve, máshol a kisméretű felvételek lightboxba kerülve világlanak elő, súlyt nyerve a nagy galériatérben.
A szürke árnyalatait olykor a szépia monokrómiája váltja fel, két helyen pedig néhány olyan munka is megjelenik, amely a tárlat koloritját tágítva különösképp magára irányítja a figyelmet. A Focidrukker (2019) például a sötétkamrák terét a laborálási folyamat során uraló vörös színnel megidéző Testképek-széria része. Ezen a hátulról megvilágított humoros röntgenképen a koponyát – kollódiumos eljárással, friss exponálással rögzített új rétegként – egy pöttyös labda tölti ki, a rajongói magatartás ítélőképességre gyakorolt hatásait jelezve ironikusan. A Red-sorozat (2024)
paraván mögött megbúvó képei esetén már nem ilyen intenzív a vörös jelenléte, mégis kollektív traumákat aktiváló erővel bír.
A színes mozifilmre készült analóg fotókon egy visszatérő alakot látunk, így könnyű egy képregény szekvenciáiként szemlélni a felvételeket. Ezt a késztetést tovább erősíti a fotós által jegyzett abszurd biográfia, amely szerint egy bizonyos Mihail Szergejevics Lukacsevszkij életébe nyerhetünk betekintést, aki a szovjet hadsereg kivonulása után Magyarországon – egész pontosan Debrecenben – ragadt, ám a vörös szín megszállottjaként továbbra is a szovjet csapatok visszatérését várta, amíg nyoma nem veszett. A fotókon látható történések ebbe a keretbe ágyazódva nyernek magyarázatot – az egyiken túlmozgásos ügynökhöz illőn les be az ablakon, egy másikon pedig a Lenin születésének évfordulóját ünneplő emléktáblával pózol.
A kiállítás elnevezése egy harmadik összefüggést is előtérbe helyez, mégpedig azt, hogy Varga Tamás az elmúlt hat évben könyvművek sorát hozta létre.
Első albuma éppenséggel Silver címen (2019) jelent meg, és a mostani kiállításhoz hasonlóan a fotós érett pályaszakaszát tekintette át,
de még csak a 2010-es évek végéig. Ezt aztán két olyan könyv követte, amelyek művészetközi együttműködés eredményei: a közreadott tárgyfotókhoz Kis Mónika írt komor hangoltságú szövegeket a Levegőbe (2020), a „picture” és „fiction” angol kifejezések keverésére építő címet viselő Ficturesben (2021) pedig a félrevezető képaláírással ellátott új felvételeket Burai Árpád rövid groteszk-abszurd szövegei kísérik – a képek és szövegek manipulatív egymásra vonatkoztatásával az álhírek működésmódjára, illetve a kortárs információs gépezet átláthatatlanságára reagálva.
Idén önálló album készült a fentebb tárgyalt Redből (2024), valamint a Feketéből (2024) is, amelyek áldokumentarista világát egyfajta álomszerűség, az őrület sejtelme hatja át. Utóbbi széria darabjait szintén egy művész által írt prózai szöveg pozícionálja újra, amelyből egy Vas megyei történetsor tárul fel, azon félhivatalos nyomozás vázlatos története, amelynek Lóbáli Aladár rendőrtiszt a – behatóbban ugyan nem ábrázolt, de mégiscsak leleményesnek mutatkozó – főhőse. Kutakodása során egy nő meggyilkolása miatt vélhetően tévesen elítélt, magát a börtönben felakasztó férfi esetétől eljut a feltételezett sorozatgyilkoshoz, aki a valódi elkövető lehet.
A dokumentumszerűség sok egyéb fotó esetén is felmerül,
a tárgyak olykor fekete, máskor világos háttér előtt lebegve, magukra hagyva, kontextusaikból kiemelve tűnnek fel – a Bűnjelek sorozathoz tartozó Taxisgyilkos 1-2 (2023) képpár is ilyen, ahol a cím a bemutatott holdjáró cipők bizonyítékjellegét erősíti meg, a gyilkolás körülményeire is utalva.
A tematikus szempontból igen változatos kiállítás rávilágít, hogy Varga monokróm képeit nem hatja át a nosztalgia, azok inkább – gyakran az ábrázolt tárgy és az alkalmazott technika közti feszültségre építve – zárójelezik az időviszonyokat. Samuel Beckett közismert abszurd drámáját felidézve a hiábavaló várakozással, a leromlás válságtapasztalatával szembesítenek a Godot-széria (2015–21) kiürült, elhagyott épületeket bemutató darabjai.
Varga képei csak elvétve és sokszor felemásan kódolva hordoznak az elkészülés időpontjára vagy helyére vonatkozó információkat.
Utalhatunk itt például a Petőfi című sorozatra (2022), amely a Most vagy soha! forgatási helyszínén készült díszleteket mutatja, ám a filmtől sokkalta meggyőzőbben távolít el a készítés idejétől – akár még az oda nem illő tárgyi elemek ellenére is. A Divald című új sorozat (2024) pedig a magyar fényképészet 19. századi úttörője, Divald Károly előtt tiszteleg, aki elsőként fotózta rendszeresen a magyar tájakat, és legsikerültebb képeiből albumokat is megjelentetett.
A címekben látszólag megnevezett vagy épp
a szövegek alapján azonosíthatóvá tett alakok ugyanakkor rendszerint helyi kötődéssel bíró karakterek Varga fotóin.
Az év elején a debreceni Új Galériában már egészében is bemutatott Fictures-sorozat Kóc Anna (2021) című darabján például Potyók Sára fiatal fotográfus látható, a Red történetéhez kapcsolódó Fekete család 2-n (2024) pedig a trash zenei szcénából ismert Dolly Rambo két tagja – Madame X-otic, valamint párja, a Megasztár előselejtezőjében nyújtott alakításával hírnevet szerző Mr. 4 oktáv. Leggyakrabban viszont a magyar zajzene helyi klasszikusának számító Lyuhász Lyácint Bt. egyik tagja, Dr. Kondor tűnik fel Varga sorozatain, különböző szerepeket öltve magára – ezt látjuk a Red és a Fekete (2024) itt kiállított darabjain is. De a tárlat megnyitóján közreműködő Neonhal zenekar énekes-gitárosának, Nagy Tamás Imrének az arca ugyancsak variánsaiban kerül elénk – a Virtuális II (2013) című munkán három félprofilban készült portrén, a Nyúzottak (2019) sorozat részeként pedig egy videó állóképpé változtatásával kiterítve, mintha csak a lefejtett bőrét látnánk.
A művész egyik önarcképe ugyancsak e különleges, egyedi technikával készült széria részét képezi,
itt eltorzítva, alig felismerhető, groteszk szétesettségben, míg a szürrealisztikus vizuális megoldásokkal élő Az én kis világom (2020) egyik darabján inkább humorosan, öniróniával láttatja önmagát.
Egyes projektek esetén a korai pályaszakaszt dominánsabban jellemző szociális érzékenység is felismerhető,
Varga tehát attól sem idegenkedik, hogy a fotográfiát a társadalmi felelősségvállalás eszközeként kezelje.
A Vitiligo (2017) című sorozat a pigmentsejtek működésének zavarával járó elváltozást tematizálja, amely az érintett területek kifehéredését, tehát a bőr foltosságát idézi elő. Bár a cím nyilvánvalóvá teszi, hogy van egy ismeretterjesztő célzat, hiszen a figyelmet a magyar lakosság 1-2 %-ának életében jelentkező jelenségre tereli, a kapcsolódó fényképek ugyanakkor esztétizálják is ezeket, a betegség jeleit mutató testeket. Szintén az Élő határ-projekthez kapcsolható az „antirasszista projekt”-ként aposztrofált Színtelenítés (2022), amely a portréalanyok bőrszíne közti eltérés felszámolására tesz kísérletet egy átalakított digitális fényképezőgép segítségével.
Bár a tárlaton a már fentebb említett eljárással készült felvételek mellett található néhány ambrotípia (Rovargyűjtemény, 2016) és platinotípia (Szezon VIII, 2018), valamint több példát említettünk már arra, hogy Varga Tamás milyen módon kombinál új és régi eljárásokat, technológiákat,
mégsem állítható, hogy a Silver teljes keresztmetszetet adna az átölelt időszak kísérletezéseiről,
hiszen a művész a 2020-as évek elején elmélyedt a dagerrotípia alkalmazásában is, és kapcsolódó felvételein sokszor finom, különleges színhatásokat ér el. Az itt bemutatott újabb munkákhoz hasonlóan az álomszerűség, a látomásosság határozza meg ezeket a Varga-képeket is, a reális összefüggések kisiklatásának egy másfajta lehetősége.
Varga Tamás Silver című kiállítása a debreceni Kölcsey Központ Bényi Galériájában tekinthető meg 2024. november 21-ig.
A borítóképen Varga Tamás Fictures – Kóc Anna (2021) című fotográfiája látható.
