A KIX pillanatok alatt lesz könnyed gonzó portréból egy elvesztegetett generáció korrajza, ami úgy szorítja falhoz a nézőt, hogy a személyes történetek mellett egy teljes ellátórendszer csődjét is felvillantja.
Annak tudatában kezdtem el a KIX-ről gondolkodni, hogy szinte minden, amit erről a filmről fogok írni, hamisan fog csengeni. Mert
egy ilyen alkotás esetében én sem kerülhetem el az önreflexiót,
és hogy szembenézzek azzal a hatalmi pozícióval, hogy egy egyetem bölcsészkaráról mentem el megzéni a filmet egy budapesti művészmoziba. Mennyire távolinak tűnik ez a világ attól, amelyikben Sanyiék felnőnek? Jó-e, hogy én utóbbival ennyire védett körülmények között találkozom? Nevethetek-e én azon, ha valaki nem megy iskolába, vagy ha olyan célokat fogalmaz meg, amelyek megvalósulására szinte biztosan nem lesz esélye?
A KIX-et nézve egyértelmű, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet félresöpörni, hiszen az alkotók, Révész Bálint és Mikulán Dávid sem teszik. Ennél a történetnél lehetetlen elválasztani egymástól az alkotói és a segítő szerepet, képtelenség kívül maradni. Persze az a kérdés a KIX kapcsán is felvethető, és beszélünk is majd róla, hogy elégséges-e a beavatkozás, az azonban biztos, hogy
ez a film megkérdőjelezi a klasszikus szereplő-alkotó-néző felosztást.
Általában ilyenkor szokott következni az a szakasz a kritikáimban, amikor összefoglalom a történetet, ezt azonban most kihagynám, mégpedig azért, mert ennek a műnek az egyik fő kérdése épp az, hogy miként rendezhető narratívába egy emberi élet. Meddig van visszaút, lehet-e következtetni a végkifejletre egy gyereknél? Mik azok a pontok, amelyek eldöntik, merre kanyarodik az életünk? Ennek a kérdéskörnek fantasztikus lenyomata az az egyébként végtelenül tragikus jelenet, amikor Sanyi vallomását olvassák fel a bíróságon. Jönnek egymás után a címszavak: kevés figyelem, rossz szociális körülmények, a környezetében tapasztalt erőszak. A nézőben végig erős disszonanciát okoz ez a jelenet. Valóban ennyi lenne egy ember? Igen, de közben mégsem.
Annyit persze az értelmezéshez el kell mondani az eseményekről, hogy a film főszereplője a forgatás kezdetén 8 éves Sanyi. Mikulán Dávid az utcán találkozik vele és a társaságával, közvetlenségével pedig hamar a fiúk bizalmába férkőzik. A gyerekkori csínytevések, a templom ajtajával és az autókkal való focizás világát hamar felváltják a nagyobb stiklik, míg végül – ahogy az a hírekből sokaknak ismerős lehet –
egy matrac meggyújtása miatt az egész Ráday utcai kollégium leég, a tragédia során egy ember életét veszti.
Bár a film azzal a felirattal ér véget, hogy még nem született ítélet a fiúk ügyében, épp nemrég hozta meg a bíróság az elsőfokú ítéletet (az elsőrendű vádlott felfüggesztett fogházbüntetést, a másod- és harmadrendű közérdekű munkát kapott), amely ellen azonban fellebbeztek, így az ügy továbbra sem zárult le.
Kulcskérdése ennek a filmnek a láthatóság. Minden bizonnyal nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, a fiúk részben ezért is barátkoznak össze a rendezővel. Megérzik, milyen felszabadító ereje lehet a kamera általi reprezentáltságnak, főleg egy olyan környezetben, ahol nagyon sokszor nem velük, hanem róluk beszélnek.
A kamera egyrészről felszabadít, másrészt cinkossá tesz, szemtanúként von be az eseményekbe.
És itt kell visszatérnem a kritika elején felvetett témára, a beavatkozás mértékére és minőségére. Azt már közhely elmondani, hogy ma a klasszikus megfigyelő módszer mellett (és sok esetben inkább helyett) megjelent az aktivista és a részvételi módszertan is a dokumentumfilmezésben, amelyekben az alkotók transzparensen elköteleződnek az ügy, a szereplők mellett. El tudom képzelni, hogy valaki a KIX-nél kevésnek érzi ennek mértékét, hiszen abból, amit a vágott anyagban látunk, Mikulán és Révész nem avatkozott be konkrétan az események menetébe, de őszintén szólva nem tudom, hogy ez elvárható-e egy alkotótól? Az utólagos események, a történet végkifejlete ismeretében rájuk olvashatjuk-e, hogy a munka korábbi szakaszaiban mit és miért csináltak?
A bevonódás legtisztább megjelenése a filmben az a jelenet – amely nagyjából játékidőben is kettévágja az alkotást –, amikor Sanyi egy valószínűleg mindennel szennyezett vízbe ugrik, és hiába kérik Mikulánék, hogy ne merüljön le, ő nyakába veszi a hullámokat. Néhány másodpercnyi szünet után már egy alagútszerű perspektívából figyeljük az eseményeket, Sanyi néhány évvel idősebb, egyre ritkábban látogatja az iskolát, balhéi viszont minden évvel jelentősebbek. Formanyelvileg is egyértelmű a váltás ezen a ponton: az első szakasz gonzó felvételeit, a gördeszkára rakott kamerát felváltják a kötöttebb, lassabb jelenetek. A két rendezőt nem elsősorban a tragédia körülményei érdeklik, hanem az, hogy ez hogyan csapódik le a film szereplőiben.
És talán az a legkegyetlenebb ebben a történetben, hogy mintha igazán senki sem lepődne meg.
Persze Sanyi családját megrázzák az események, de a környezet egésze igazából a szemöldökét sem ráncolja. Bármennyire kegyetlen ezt kimondani, ebben a közegben egyáltalán nem a realitáson és a számba vett lehetőségeken kívüli opció, hogy valaki végül a börtönben végzi.
A KIX azon kevés magyar filmek egyike, amelyekben nemhogy elhangzik a neve, de meg is jelenik Orbán Viktor, sőt még az M1 méltán híres híradójából is láthatunk részleteket. Ám szerencsére messze nem ennyiből áll Mikulán és Révész filmjének politikuma. Az egyik legerősebb jelenet a műben, amikor rögzített állásból látjuk a gyermekvédelmi munkatárs látogatását Sanyiék otthonában, aki miután megkérte a napról napra élő családot, hogy újítsák fel a teljes lakást, szenvtelenül közli velük, hogy egyébként Sanyi kishúga meg kövér.
Világosan látszik ebből a jelenetből, hogy a lekezelő rendszer hogyan termeli újra az egyenlőtlenségeket.
Ebből a szempontból egyébként nagyon fontos karakter Sanyi anyja is, aki nem minden jelenetben beszél úgy a gyerekeivel, ahogy azt a modern gyermeklélektani könyvek elvárják, de közben látjuk, hogy napi 20 órákat dolgozik értük, és próbál még akkor is mellettük lenni, amikor már szinte senki más. A perspektívátlanság filmje a KIX, ahogy azt meg is fogalmazza Sanyi egyik barátja, aki kifejti, hogy azért csinálják a csínytevéseket, mert nem akarnak felnőni, hisz látják, hogy az életük később sem javul majd, de még a gyermeki szabadság is elveszik.
„Melyik az erősebb, a sors vagy az akarat?” – teszik fel a szinte didaktikus kérdést az alkotók, ám a válasz nem várat sokat magára.
A KIX szerint szinte minden előre meg van írva,
de (megint csak, bármennyire patetikusan hangzik) együtt talán tudnánk tenni ez ellen. Révész Bálint és Mikulán Dávid ennek a munkának elvégzi azt a részét, hogy empátiát érezzünk a karakterek iránt, de fontos hangsúlyozni, hogy a rendszerszintű fellépés nem kerülhető meg.
KIX (2024). Rendezte: Mikulán Dávid, Révész Bálint. Forgalmazza: Cirko Film.
A KIX a Magyar Filmadatbázison.
