„Két zenekar bemegy egy pécsi kocsmába”, mi pedig nem azért mosolygunk, mert ez egy vicc kezdete, hanem mert még mindig lehet találni friss, egyedi és jól összerakott zenekarokat. Beszámoló a bolygó és az ék pécsi koncertjéről, valamint (nem annyira) bújtatott óda a Szabadkikötőhöz.
Mit is csinál az ember két oktatási nap között egy egyetemi városban, péntek este? Természetesen beleveti magát az éjszakába és koncertre megy. De az már nem ennyire magától értetődő, hogy kincset is talál, pedig néha megesik. Kezdjük egy kicsit messzebbről. A fővárosban rengeteg profi rendezvényhelyszín (Akvárium, A38 és társai) és majdnem ugyanennyi, undergroundnak tekinthető, jobb-rosszabb koncerthelyszín található. Ide mindenki illesszen be egy tetszőleges, hangulatos helyet, ahol lett már vakolattól fehér a kabátja, és a vécében sem volt olyan négyzetcentiméter, ami ne lett volna telematricázva. Hiányoznak ugyanakkor az ezek között elhelyezkedő, igazán jó klubkoncert-helyszínek.
Egy klubkoncert-helyszín nemcsak a méretéről ismerszik meg,
hanem arról is, hogy folyamatosan, programszerűen vonultat fel feltörekvő, kevésbé ismert zenekarokat. „Na és akkor mi van a Gólyával, vagy a Manyival, vagy az Akvárium Kishallal, vagy a…?!” – horkanthatna fel most bárki. Igen, vannak helyek, amik széles spektrumról fogadnak be kisebb vagy akár ismeretlen zenekarokat is. Csakhogy én „igazán jó” helyszínekről beszéltem. Amíg például az Akvárium Kishall egy profin, letisztultan berendezett helyszín, ahhoz már bőven túl nagy, hogy egy fizikailag is kisebb térben tartott koncert intimitását megteremtse. Ahol pedig ez a méretprobléma nem jelentkezik, és még a helyszínnek is szerethető hangulata van, ott vagy a program tűnik teljesen esetlegesnek, vagy a hangosítás az, ami megbízhatóan kétes minőségűvé varázsol bármilyen eseményt.
Itt pedig be is léptethetjük az este egyik hősét, a pécsi Szabadkikötőt. A deszkapadló, a több garnitúrából összeválogatott színes székek, és az állandó mozgás a leghangulatosabb romkocsmákat is lekörözi, de csak
egy súlyos függöny mögött fedezhető fel a helyszín igazi gyöngyszeme: a letisztultan, mégis otthonosan berendezett koncertterem.
A falon körben egyszerű fapanelek, amit csak egy rajzfilmbe illő vaskályha szakít meg egy ponton. A deszkapadló tánctérben folytatódik, felettünk kisebb galéria, a pulthoz pedig egyszerű az átjárás. Tulajdonképpen mi kell még? Élő zene. Nem is akármilyen.
A péntek estét a helyi illetőségű bolygó nyitja. Kis késéssel kezdünk, de egy elég feszes koncertet kapunk cserébe, aminek már az első dala megüti azt a kissé nyomasztó, mélyen önreflexív alaphangot, ami végigkíséri a teljes műsor szövegvilágát. Studi Norbert mélyebb tónusú, kicsit karcos éneke jól passzol a hangulathoz, és a dal második felében jól keveredik össze Hajdú Virág kísérteties dallamú vokáljával. Ez az ének felállás aztán többször visszaköszön, sőt néha kiegészül egy harmadik szólammal a gitáros-billentyűs Banna László jóvoltából.
A zenekar tavaly alakult, de idén tavasszal már kiadtak egy nagylemezt
(semmi szép), és az egyik felkonferálás szerint most éppen annyira belelendültek az új „kislemez” stúdiómunkálataiba, hogy nem kizárt egy újabb LP megjelenése sem. A csapatra egyértelműen a grunge, a szöveg alapú „magyar alter”, és a kétezres évek eleje-közepi indie lehetett hatással, a hangszeres felállás (két gitár, basszus, dob, pár számban billentyű) is ehhez passzol. A gitárok felváltva adogatnak egymásnak szólószerű dallamokat és koszosabb akkordmeneteket, sok számban egységes zajfallá folynak össze. A basszus szolgai módon, de nagyon dinamikusan kísér és alkalmazkodik a hangulathoz, a dobok mögött pedig Kaszás Gergő gondoskodik arról, hogy az esetleg hosszabban működtetett témák alatt is mindig változatos legyen a ritmus.
Nagyon nehéz – és nem is feltétlenül érdemes – bármilyen zenei skatulyát ráhúzni a bolygó zenéjére. A zenekarnak pontosan az az erőssége, hogy bár felfedezhetők rajta bizonyos hatások, ezekbe azonban nem ragadnak bele. Hiába mondaná az ember, hogy
a ha lehetnék kezdése tipikusan a szövegalapú, magyar alterrock zenekarokat idézi,
hiszen a srácok engedik menni a dalt a maga útján, variálnak a szerkezettel, nagyon jó helyre lerakott kiállásokkal, váltásokkal és hangzásokkal tartják fenn az érdeklődést. Nemcsak az egyes dalok változatosak egymáshoz képest, hanem dalon belül is annyira jól gyúrják egybe a különböző hatásokat, hogy az a végén egy saját, koherens stílusvilágot képez. A koncert az abszolút slágergyanús látnimenniellel és egy új, készülő lemezről származó számmal zárul. Az utóbbi annyira zúzós és hatásos lezárást ad ennek a kutyafuttában lezavart koncertnek, hogy kifejezetten kíváncsivá teszi az embert a következő albumra.
Az este főműsorszáma az idén tíz éve működő ék. A zenekar azok közé tartozik, akiket már többször, többen ajánlottak és folyamatosan a látóteremben voltak, de valahogy soha nem jutottam el a koncertjükre. Úgy néz ki, hogy egy évtized és kétszázharminc kilométer kellett ahhoz, hogy ez végre megváltozzon. Az kezdettől fogva látszik, hogy a zenekar jól összehangolt gépezetet alkot a hangosítóval, mivel
a két koncert között játszott „kitöltőzenéből” észrevétlenül úszunk át az első számba.
A Grace repetitív, baljóslatú kezdése azonnal egy nagyon erős, pszichedéliával kacérkodó zenei hangulatba vezet be minket, ami aztán az utolsó harmadban egy nagyívű, ordítva énekelt lezárásban teljesedik ki. Ugyanilyen megtévesztő a következő A Need To Fall: az itt használt sample kicsit nehezen indul, de utána Lee Olivér bontott gitártémái és Oláh Bence Attila csilingelő billentyűdallamai keresztezik egymást, hogy egy dühöngő ritmusarzenállal hirtelen vége is legyen.
Már itt kezd kialakulni az a kép, amit a továbbiak igazolnak is: az ék nagyon jó érzékkel pontosan ott zárja le a dalait, ahol még lenne bennük kraft. Ezzel – mint ahogyan azt egy-egy igazán jó novella teszi – teremtenek egy űrt, nyomot hagynak, és utána a hallgatónak is van mit továbbgondolnia. Ez akár tudatos, akár nem, elképesztően ügyes szerkesztési módszer, amiből rengeteg zenekar tanulhatna, tulajdonképpen stílustól függetlenül.
Minden dal nagyon sűrű, mind hangzásban, mind pedig a használt témák számosságában.
A legutóbbi album második leghosszabb dala (Rain) 5 perces, de annyira változatos, hogy a középső, bluesos gitárszóló és a súlyos lezárás után már nehéz is elképzelni, hogy az egész egy nagyon szolid kísérőcinnel és a hozzájátszott Rhodes-hangzású billentyűtémával kezdődött. A Mountains II olyan hangulatot teremt, mintha egy gyorsan repülő ragadozómadár szemén keresztül néznénk a hegyeket, és itt fogalmazódik meg bennem, hogy ilyen hangzású zenekar talán nincs is még egy az országban. Az előzenekarral szemben – akiken felfedezhetőek voltak „magyaros” rockzenei hatások – az éknek talán még előképe is alig van itthon, annyira tengerentúli az egész.
Az Even If I Could előtt – ami eredetileg akusztikus gitárra és zongorára íródott – a zenekar saját bevallása szerint izgul, persze ez az előadáson nem hallatszik. Következik néhány magyar szám, amik ugyanúgy ülnek, mint az eddigiek. Ha bármi változik, akkor az, hogy tovább erősítik a képet: itt bizony kompromisszumok nélküli, igazi szerzői zenéről van szó. A magyar blokkot a legutóbbi kislemez, a Téridő zárja, majd következik a repetitív billentyűtémájával iszonyatos feszültséget árasztó Shadow On The Wall, aminek olyan húzós a vége, hogy az utolsó számot felkonferáló „…és hát akkor jó éjszakát, gyerekek” kiszólás már csak emiatt is viccesnek hat.
Az ék a legutóbbi album zárószámával (The Djinn) fejezi be pécsi koncertjét,
ami egy elszállós, repülős arpeggióval és az azt kísérő, country-s beütésű gitárral kezdődik, de a bő hat perc végére gyönyörűen, már-már gospelesen kiteljesedik, és egy olyan gitárszólót kapunk a nyakunkba, amitől az utolsó hang elcsendesedése után is lúdbőrözhet a közönség háta.
Az este után bizonyos, hogy a bolygó és az ék zenekarokat nemcsak az köti össze, hogy mindkettő (többnyire) kisbetűvel írja a nevét, hanem a zenéjük nyugtalanságában, a megteremtett feszültségben és a formákkal való ügyes játékban is van közös metszetük. Azt pedig csak ajánlani tudom, hogy mindkét csapatot egy igazán jó klubhelyszínen tekintse meg az ember. Megéri.
ék, vendég: bolygó, Szabadkikötő, Pécs, 2024. november 22.
Borítókép: Göndör Dániel
