Miután leadtad a szokásos rendelésed a Woltnak, benyomtál egy algoritmus által generált mixet a Spotify-on (hisz zuhanyozni mégiscsak kell valamire), felkínálta a Netflix a komfortsorozatod, megérkezik a rendelésed. A laptopért és a csirkeszívért nyúlás között nincs sok különbség, talán a futárnak egy köszönömöt odaböfögsz. De mi történik ennek a szinte mellékesnek tűnő interakciónak a túloldalán? Két biciklilánc-visszarakás között miért ne születhetne vers? Ahogy a verseskötet mottója is mutatja („melyik az ember és / melyik a tárgy, és kettőjük közül / melyik értékesebb”), ezen dilemmák mozgatják a Futárlíra beszélőjét, a tárgyiasult, parancsszavakra épülő világ kibillentése, a személyes interakcióink reflektálatlan hidegsége, az időtöltés unalmának, szorongató érzésének felszámolása a perspektívaváltás felszabadító ereje által.
Borsik Miklós 2020-as debütkötete után 2024-ben újabb verseskönyvvel jelentkezik. Az újdonság azonban nem szakítást jelent az Átoknaptár poétikájával. A Futárlíra esetében is egy erős koncepcióra alapozott kötetet olvashatunk, igaz, az új könyv sikeresebben teljesíti költői vállalását, amelynek magyarázata a konkrétabb, egyedibb, pontosabban kitalált kompozícióban keresendő. A futárlét mint vershelyzet kimondottan jól áll a Borsik-féle líranyelvnek, ugyanis az
kezdettől fogva az allegorikus képalkotás színrevitelében érdekelt.

Az allegóriától (amelynek középiskolai és egyetemi szintű definíciója közötti feloldatlan különbség jelentős gondot jelent a Borsik-szövegek jellemzésekor) a motívumok összehangolt jelentéstani kölcsönhatását várhatja el az olvasó, mely a rendszerszerűség érzetét kelti, ezáltal hozzájárul az adott szöveg kohéziós erejéhez. Egyszerűbben mondva: a versszövegben megjelenő konkrét és költői képek egyetlen jelentéshez vezetnek az allegória esetében. Ehhez képest
a Futárlíra allegóriáiban a jelentés úton van,
hol a futár mozgásának következtében bizonyul sikertelennek a környezet megragadása („A figyelem ijesztő szorgalommal / repíti a perifériára azt, / amit éppen nem igényel, / ruhaujjat, díszkövet”) (A szállítás levegője), hol egy önreflektív gesztus érkezik az allegória kibillentésére („Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.”) (Az ásító száj csapdája), hol pedig az irodalmár- és a futárszerep közti konfliktus jelenik meg hasonlat formájában, így a perspektívaváltás téríti el az addig felépített jelentést („Nyitva hagyom a cipzárt egy kicsit. / Törődött kézfejem kikandikál, / mint a könyvjelző a Pilinszky-összesből”).(Bellozzo-sötét)

Az utóbbi két példában az irodalom zökkenti ki a futárélményt, amely az allegória dekonstrukcióját célzó talán leggyakoribb eljárás a kötetben. A Futárlíra egyik első versében, „A küllők viszik a fényt az út szívébe”-n a cím
párbeszédet kezdeményez Szijj Ferenc lírájával, amely viszonyítási pontnak nevezhető a könyv egészére nézve,
hisz a fényleírás, a fenomenológiai megalapozottságú dilemmák, a mozgásban levés és a fotózás beszédhelyzete meghatározzák mindkét versnyelvet. (Érdekes, hogy míg Szijj pusztán az Agyag és kátrány című kötet borítóján helyezett el saját felvételt, addig Borsiknál egy QR-kód vezeti el az olvasót a futárkodás ideje alatt született fotókhoz, melyek inkább önállóan, a szövegek kontextusa nélkül állják meg a helyüket.) „A küllők…” című vers első sora rögtön eltéríti a Szijj-metaforát, mert
a metaforikus jelentést referenciálissá alakítja át,
és belehelyezi az ételkiszállítás beszédhelyzetébe („de ha csirkeszív, akkor kiszállítom az út szívét / a Trófea Grill étteremből / egy tál levesben”). Ezt követi egy újabb mutáció, ugyanis a beszélő a csirkeszívet egy hasonlat formájában visszaváltoztatja egy Szijj Ferenc-sorrá, azonban annak csonkolt újraidézésében („küllők viszik a fényt”) már nem a szív, hanem a fény válik hangsúlyossá, így a csirkeszív a levesben úgy tűnik el, mint felvillanó gondolat az agyban. („Csak ki ne löttyenjen, / ahogy az emlékezetből fel-felugranak, / amíg a »küllők viszik a fényt«, / az ilyen Szijj Ferenc-sorok.”) A metaforizáció-referencializáció játékában elvesző beszélő explicitté teszi a vers legfőbb kérdését: „De akkor mit szállítok? / Az irodalom darálékát?” A versrészlet sorról sorra történő elemzése remélhetőleg szemléltetni tudta azt az bonyolultan működő mutációs technikát, amely az allegorikus képalkotás határait feszegeti. Fontos azonban kiemelni, hogy a „A küllők…” csak
feszegeti, de nem számolja fel önnön allegóriáját,
ugyanis ez a sajátos ars poetica a futár- és a költőszerep egymásnak ütköztetése által a költői önmeghatározás konfliktusosságát viszi színre – mindenféle kinyilatkoztatáskényszertől mentesen.

A Kulcsár Szabó Ernő és a jalapeno tölcsér című vers is hasonló, autoreflexív rétegeket mozgat, viszont inkább a materializálódás és a rögzíthetőség lehetőségeit helyezi előtérbe. A beszélő ebben a versben egy olyan helyzetként ismeri fel a futárkodást, amely az okostelefonok korában újra téttel ruházza fel a rögzítést, mégpedig annak köszönhetően, hogy
a biciklis kiszállítás közben nincs se idő, se lehetőség gondolatrögzítő tevékenységre, pláne nem az írásra.
Ennek okán az írás a felejtés ellen való törekvés legfőbb fegyverévé válik, mintha a materializálódás egyenlő lenne az emlékezéssel („ha mint túlpakolt tölcsérből / a jalapeno, kihull a fejemből, / amit szívesen megjegyeznék”); („a felejtést, igen, mint a villámot, / elhárítom egy járdaszigeten, a Rottenbilleren.”). A Kulcsár Szabó Ernő… ekképpen egyfelől felhívja a figyelmet a kapitalista termelői logika azon ellentmondásos működésére, amely kommodifikálja, sietteti, ezáltal átgondolatlanná teszi a gondolatok rögzítését, másfelől azáltal, hogy beavatja az olvasót a versírás folyamatába,
nem zártnak és sérthetetlennek mutatja fel a műalkotást, hanem hozzáférhetőnek, átírhatónak,
mintha az étel alapanyagait fogyasztanánk egyesével azzal a tudattal, hogy az a kész fogás.

A Kulcsár Szabó Ernő…-ben és a kötet egészében egyaránt nagy számmal vannak jelen a budapesti belváros helyszínei – erről maga Borsik úgy nyilatkozott egy szóközös kötetbemutató alkalmával, hogy „míg az Átoknaptár egy burkoltan Budapest-kötet, addig a Futárlíra már tényleg.” Ezzel együtt is nehéz egyetérteni Bajnai Marcell azon állításával, miszerint a verseknek egy „referenciális olvasásra ösztönző beszélője” lenne.
Kontraproduktív költői törekvés is lenne, hisz akkor a könyvet csak a fővárosban jártas olvasók értenék.
A Futárlíra ezzel szemben sokszor épp az elveszettség élményvilágához kapcsolja a helyszínneveket („Nem tudom, hogy a galambok idegszálai / a Bud Spencer-szobortól délkeletre / mit mivel kötnek össze”) (Ugatás a Tömő utca felől), továbbá jellemző eljárás az utcanevek megszemélyesítése rövidítés vagy sortörésekkel való szétdarabolás által („Vagy ahol a Vágóhíd találkozik a Mesterrel”) (Ugatás a Tömő utca felől); („Mikor mit kér, mondjuk, a Wesselényitől”) (Fejcsóválás közben a baseballsapka sildje); („a szél megkerülte a Szigonyt”) (Onnan jön el ítélni); („Övék lesz a Síp. Övék a Vágóhíd, / a Kürt”). (Mit tenne, ha Ön lenne Kafka?) A példákból is kitűnik, hogy a kötet ezen a téren bár valóban megidéz budapesti helyszíneket, legalább annyira törekvése poétikai eljárások által kizökkenteni a neveket megszokott jelentésükből.
A helyszínjelölés inkább egyfajta domesztikációs aktusként érthető,
vagyis a versbeszélő futár mintha otthonossá, személyessé próbálná tenni önmaga számára az idegenségtapasztalatra épülő nagyvárosi létet, ami a munkakörnyezetét jelenti.
A szubkulturális utalások nehézkessé válása inkább a könyv római kettessel jelölt részében bukkan elő. Kifejezetten zavarba ejtő, hogy a két kötetrész között markáns különbség nem igazán fedezhető fel, legfeljebb annyiban, hogy mintha a második ciklusban a szállításhoz lazábban kapcsolódó, inkább az utazást, a mozgásban levést körüljáró versek lennének. (Miközben elképzelhető az is, hogy a két római szám csak egy ironikus gesztus, így a Futárlíra továbbviszi az első kötetből a hagyományos paratextualitást lebontó ciklusszervezést [Pótor Barnabás hívja fel a figyelmet a verscímek-cikluscímek-tartalomjegyzék viszonyából adódóan az Átoknaptár háromféle olvasási irányára].) Az olvasó kötetfelosztásban való elbizonytalanítása miatt a második rész versei sokszor appendixként hatnak, legalábbis belemagyarázásnak érződik például a ciklus első (Budapest emléke a hányingerkeltő Pilisben) és utolsó (Pumped Gabo és a jóindulat) verse között hasonlóságot találni.
A koncepció ilyen mértékű kitágítása felemás érzetet kelt.
A Futárlíra egyfelől elkerüli ezáltal a koncept-kötetekre jellemző kifulladást, ráadásul kifejezetten újszerűnek és bátornak hatnak a közelmúlt politikai eseményeire reflektáló, közéleti tematikájú versek. Például Jámbor András fellépését a plakátrongáló fidelitasosok ellen olyan iróniával viszi színre a beszélő, amelyben
nem annyira álláspontja válik lényegessé, mint inkább a hazai politikai akciók kisstílűségének felmutatása
(„Csak keresztülsuhant egy lány a Corvin plázán, / egészen a Reservedig, és ott egy próbafülkében / egy papír-Jámbor fejével ült”). (Amikor Jámbor András szétkergette a Fidelitast) A második rész versei megkönnyítik a könyv egy lélegzetvételű végigolvasását, igaz, sokszor témájukkal, humoros-ironikus hangvételükkel akarnak hatást kiváltani, és
nem működtetik a Borsik-féle allegorikus versépítkezés technikáját olyan intenzitással.
Sőt, a könyv vége felé közeledve több szövegben megfigyelhető, hogy az allegorikus képalkotáshoz társul a jelenet- (Derrida pumpál) vagy látomásszerűség (Egy ló nem ír), mely szövegek közös pontja a közöttiség állapota, a sehol-sem-lét. Legyen szó a politikai-fogyasztói választások közti őrlődésről („műanyag Pumped Gabo mellett / pult alól Gulyás Gergely-figura is kapható”) (Pumped Gabo és a jóindulat), a Fiumei úti sírkert mellett végighúzódó útszakaszról, amelyen az élőket megérinti a halál közelsége (A halottak gyorsulása), vagy a futár- és a költőlét szerepkonfliktusáról („két kanyar között, ahol írok / végre nem csak a Szabó Ervin / Könyvtárban élek ingyen”). (Futár vagyok, mit érdekelne)

A Futárlíra megjelenése óta eltelt időbeli távolság abban erősíthet meg minket, hogy hiába közelít a kötet a költői sűrítés erejében és sortöréstechnikáiban a Telep Csoport szerzőihez, a bátran aktualizáló, magas- és a popkultúrát keverő utalásrendszerében Vida Kamilla első könyvéhez, vagy az irodalmárszerepre való reflektáltságában a Beszédkényszerhez, e párhuzamoktól (valamint a trendi líranyelvektől) legalább ennyi távolságot is mutat. Egyedi darabbal állunk szemben, amely egyediségét nem provokatív nyelvezetével, hivalkodó témaválasztásával éri el.
A könyv poétikai tétje a közéletiség és a kollektivitás fogalmai felől válik azonosíthatóvá.
Közéleti alatt nem elsősorban az aktuálpolitikával való foglalkozás értendő, hanem a városi életformában mozgók idegenségtapasztalatának színrevitele, illetve a sztereotípiáik megpörkölése. A Futárlíra egy olyan nagyvároskötet, amelyben a kollektív tapasztalat jelentésének rögzít(het)etlensége, folyamatos mozgásban levése szolgáltatja a kötet tétjét.
Amennyiben elfogadjuk ezt a megközelítést, annyiban kérdésként merülhet fel, hogy mennyire kiszolgáltatott a könyv legnagyobb részét kitevő futártapasztalat olvashatósága azon kulturális átrendeződésnek, amely a megélhetésből futárkodó értelmiségi helyett az életveszélyesen közlekedő ázsiai vendégmunkáshoz tapasztja a Wolt-címkét. Továbbá az is dilemmára ad okot, hogy ez a rengeteg szubkulturális referenciával dolgozó mű mennyire érthető és élvezhető azok számára, akik nem sajtos McRoyalon és latte avokádón élő turbóbölcsészek.
Borsik Miklós: Futárlíra, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.
A borítófotót Imre Ábris készítette.