A 2023-as évünk a versolvasásról szólt, és egyben arról, hogy a szépmentések projekt miatt ráébredtünk arra, mekkora feladatuk van azoknak, akik éves megjelenésekből válogatnak, hogy összeállítsanak köteteket és pláne ilyen listákat. Egyrészt amiatt, mert a jó verseket nehéz rangsorolni, bárhogy is dönt az ember, sosem lehet egészen biztos abban, hogy mindent figyelembe vesz (és jó szempontok szerint priorizál), amikor valamit első vagy második helyre tesz; másrészt rengeteg szellemi munkát igényel a versek olvasása.
Idén nagy segítségünkre volt a KULTeres csapat abban, hogy hozzájutottunk lapszámokhoz, így nem kellett hónapról hónapra az Írók Boltját meglátogatni, de még így sem tudtunk lépést tartani a tavalyi év majdnem 6.000 elolvasott versével.
Ez alkalommal már nem ért meglepetésként minket, hogy mennyire erős a lírafelhozatal a Látó hasábjain, hiszen tavaly is ebből a folyóiratból válogattuk a legtöbb verset. A tavalyi évhez hasonlóan most is igyekeztünk elfogulatlanul, csak a szöveg minőségére alapozva dönteni. A 2024-es módszer az lett, hogy Móni átmosta az irodalmi lapokat, majd a szerző és folyóirat megnevezése nélkül átemelte a verseket egy közös dokumentumba, ahonnan Mátyás törölte azokat, melyek nála nem mentek át a rostán. Így alakult ki év végére egy szűkített listánk, amiből válogatva végül az alábbi verseket tudjuk szívből ajánlani olvasásra.
10. Seres Lili Hanna: A nimfák, a nimfák (Látó, 2024/5)
Nehéz nem megsejteni a szerzőt ennél a versnél, ahol az ókori görög mitológia istenei jelennek meg a legvilágibb budapesti környezetben. Ez esetben a
nimfák menekülnek az Almássy téren egy hajléktalan férfi elől.
Így a szerző két társadalmi problémáról beszél, mindkét oldal sajnálatot ébreszt, mindkettő feszültséget kelt – miközben a vers maga éppen fesztültséget old a komikum és a különféle ritmusváltások precíz arányaival. (Ferencz Mónika)
9. Vermesser Levente: Lázadás a Gépanya ellen. A menekülés (Látó, 2024/4)
Ez a sci-fi vers talán már csak azért is kitűnt idén a többi közül, mert hiába a tölgyek, az utcák és a sikátor, annyira máshova dob be a vers-videójáték, amikor
a sávszélesség és a térerő falkájával nézünk szembe.
Hosszú zihálás, hogy aztán visszaérkezzünk a mostba, de teljesen más szemüveggel, hagyva a sallangot, a pátoszt, a kettes számrendszer nyomasztó sűrűjébe, amiről már a gyerekzsivaly se tudja lehúzni ezt a vezeték nélküli vasfüggönyt. (Ferencz Mónika)
8. Papp-Sebők Attila: Káté (Látó, 2024/2)
Papp-Sebők Attila verseiben mindig jó elmerülni. Éppen jó arányban van bennük minden, ami képes megtartani az olvasót. Tömörség, tartalom és érzés. A Káté kétszer is elém került idén, és mind a kétszer betalált. Igazi vidéki családi kép, ahol az almaillat keveredik a tömjén- és gyertyaszaggal. Leginkább mégis gyermeki hangja és őszintesége fogott meg, hogy
fel lehet oldani a külső és belső konfliktusokat ennyire egyszerűen és határozottan,
úgy, hogy közben mégsem értékelődik le semmilyen érzet. (Ferencz Mónika)
7. Endrey-Nagy Ágoston: Bízni a megporzókban (Alföld, 2024/9)
Vagy ez a vers vagy a só című – nehéz volt a kettő között dönteni. Bár talán már a cím eldöntötte. Bízni a megporzókban. Rengeteg sort ki lehetne belőle emelni, de talán ez lesz, ami a leginkább megmarad:
„Csontjaid határozott állítások”.
Tele groteszk képekkel, és mégis elképesztően intim és nyíltszívű. Endrey-Nagy Ágoston szerencsére nem engedi lejjebb a lécet, amit újra és újra felállít magának. (Ferencz Mónika)
6. Vörös István: Utazás saját korunkig (Helikon, 2024/12)
A szerző ismerete nélkül olvasni verseket, ennek is megvan a maga szépsége. Vörös István Utazás…-ánál például azt gondoltam, hogy egy számomra ismeretlen, fiatal, talán erdélyi tehetség írta, aki elég bátor és naiv ahhoz, hogy versbe fogjon az ősrobbanás előtti időktől napjainkig tartó utazásról. A szerző végig inkognitóban maradt előttem. A Vörös István gép újra meglepett. (Sirokai Mátyás)
5. Tóth Kinga: Titkos kert (Látó, 2024/2)
A Titkos kert önmagában olyan, mintha egy regényt olvasna az ember. Ingerli a figyelmet, de mindig csak félig elégíti ki, hogy az izgalom az utolsó fejezetekre is fennmaradjon. Itt nincs utolsó fejezet, csak hosszan kitartott feszültség. Erdő, nem erdő, patak. Vidéki tájkép lóval és hatéves gyerekekkel, mellettük, előttük, köztük (?) tátongó szakadékkal. És miközben olvasod, nemcsak látod, hanem érzed a talpad alatt és a tüdődben is a vers útját. (Ferencz Mónika)
4. Nagy Márta Júlia: Vendégség (Látó, 2024/2)
És a Rezignáció atya című is ugyanabból a lapszámból, mert – megint csak a szerző ismerete hiányában – nálam mindkét vers felkerült a tízes listára. A Vendégségnek a szagát, ízét, hőmérsékletét, érzékeket megmozgató erejét szeretném kiemelni, és azt, hogy olyan
természetesen szólaltatja meg szimbólumok felhangjait
a második pontosvessző után, mintha írás közben a keze ügyében hevert volna egy pakli tarot is. A legemlékezetesebb számomra mégis a vers vége, azzal a csendesen artikulált emberi minimummal, aminél többet nem is biztos, hogy lehet valakinek szívből mondani búcsúzóul: „jó, hogy itt voltál”. (Sirokai Mátyás)
3. G. István László: Sötétvirágzás (Élet és Irodalom, LXVIII. évfolyam, 6. szám)
G. Istvánt évek óta az egyik legkomolyabb kortárs költőnek tartom, ő az egyik, akivel kapcsolatban sajnálom, hogy a Lelkigyakorlatokra csak külföldi szerzők verseit posztoljuk. És talán nem is véletlen, hogy ez jut eszembe, mert a 20. század második felének nagy műfordítói által használt hangot (‘hogyan szólaltassuk meg a világlíra nagyágyúit magyar nyelven’) mintha magába szívta volna a műfordítóként is jeles szerző. Ahogy zengeti!
És jó értelemben: a veretessége.
Lehet, hogy a műfordítók különösen szépen tudnak magyarul írni. Mindenesetre: gyönyörű, fájdalmas, tiszta költőiségbe emelt háborús szöveg a Sötétvirágzás. (Sirokai Mátyás)
2. Nagy Dániel: Az emlékezés nem könnyű (Látó, 2024/6)
2024 legfelismerhetőbb hangja.
Lehet, hogy ennyi már elég is lenne, hogy felkerüljön erre a listára, de közben mégsem csak ez az oka. Az ártatlansága. Vagy vicces őszintesége. Valahol: gyönyörű álnaivitása. És hogy végeredményben mindegy, hogy melyik, mert meg tudja érinteni bennem azt az ártatlan részt. (Sirokai Mátyás)
1. Papp Attila Zsolt: Halott ember lova (Székelyföld, XXVIII. évfolyam, 10. szám)
Amikor ezt a verset olvastam, rögtön az volt bennem, hogy nekem idén ez lesz a toplista élén. Pessoa verseit hozta be nekem ez a látomásos önreflexió, ami nemcsak a lírai ént, hanem az olvasót is megdolgoztatja.
„Nem jó senki közülünk”, ezzel a kijelentéssel indítja be Papp Attila Zsolt a vers motorját,
és egészen addig járatja, amíg a végén tényleg megértjük, igaza van. Ezt viszont olyan szép hangon és képekkel teszi, hogy minden rám ülő nehéz gondolatért képes vagyok megbocsátani, sőt, még köszönetet is mondok értük. (Ferencz Mónika)
Papp Attila Zsolt
HALOTT EMBER LOVA
„A kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?”
(William Wordsworth)
*
Nem jó senki sem közülünk, igazán
nem jó senki sem. Mindnyájan, akik itt
vagyunk, akik most összegyűltünk ezen
a helyen, ismerjük ízét a hajnalban
felöklendezett önutálatnak, tudjuk,
milyen a tárgy nélküli lelkifurdalás
és a másnapok fojtott haldoklása.
Milyen kívülről nézni egy kertet,
ahol akár élhetnénk is. Milyen
beköltözni egy kertbe, ahonnan
megszöknünk kéne még sötétedés
előtt. Mindazok, akik belépünk lassan
e lámpa fénykörébe, viseljük az arcot,
amelyet tükör mellé akasztunk,
valahányszor kilépünk az ajtón
és elindulunk az egymást keresztező
damaszkuszi útjaink valamelyikén,
reggel, mindig szigorúan reggel.
Most épp este van, szeles este, zörgő
falevelek borítják az allét, amely
idevezet, akár egy dekadens versben,
és kezdődik az álmatlan lelkek
szomorú szeánsza. Ez a régi, félve
hordott és elhasznált personánk, aki
csak azért vágyik a halhatatlanságra,
mert szenvtelen szeretne lenni, mint
a holtak, védve az elkerülhetetlen
fájdalomtól, szomjúságtól, bűntől,
megszabadulva a szabad akarat
zsarnokságától, a döntések terhétől,
ami erkölcsi lénnyé kényszeríti még
a legelvetemültebbeket is, pusztán
a mérlegelés által. Meddig meneküljünk
hát az éjszakától, csak azért, mert nem
tudhatjuk biztosan, hogy aki vagyunk,
bagoly-e vagy farkas, amit magunkkal
hoztunk, megtaláljuk-e a szelídebb
másnapok során, vagy veszendőbe megy
a kritikus órák hadjárataiban.
De mit hozhatunk és mit veszíthetünk,
ha őszinték vagyunk végre magunkkal:
az élmények, melyekért fél életünket
és egész halálunkat áldoztuk volna,
már csak akkor jelentenek bármit,
ha rítussá alakítjuk őket.
Mintha falon át hallgatnánk, mi történik
a szomszéd szobában, háttérzaj csupán,
tengermoraj a homokpadokon túl,
selyemfüggönyön átszűrődő fények,
spanyolfal mögött vetkőző asszonyok,
bombák becsapódásának távoli
hangja abból a világból, amelyre
nem látunk rá az ablakunkból. Valaha
ráláttunk talán, és úgy láttunk, mint
mindenki más, és ott álltunk, ahol
mindenki más, és azt tettük, amit
tennünk adatott, és nem ismertük
az elveszettség jeges bizonyságát
pirkadat előtt, és nem sejtettük,
hogy eljön egyszer az idő, amikor
rémálmokban ébredni bizsergető
érzés lesz, a szokásos üzemmód.
Valaha világutazók voltunk,
messzi földrészek partjain kötöttünk
ki, avagy a Holdon, és lakatlan
szigetekről palackpostával üzentünk
abba a világba, ahová nem
is akartunk visszatérni többé.
Valaha hittünk a szellemekben,
mint képzelt aranykor indiánjai,
és ma már valóban tudjuk,
ahogy így állunk itt a lámpa
fénykörében, hogy amire viseltes
arcunkat fordítjuk, a szabadjára
engedett lények, amelyek odakint
kószálnak a pusztaságban, nem
tartoznak hozzánk, teremtményeink
önálló életre keltek, és amin ülünk,
halott ember lova, birtoklásra váró,
megszelídíthetetlen totemállat.
A lista összeállításában partnerünk volt a Szófa, akik egész éves hozzáférést biztosítottak a KULTer szerkesztőségének. Támogatásukat ezúton is köszönjük!
A Szófa olvasótermében a Kalligram, a Tiszatáj, a Látó, az Alföld, a Székelyföld, az Eső, az Apokrif, a PRAE és a 2000 című folyóiratok digitális változatai érhetőek el.
Borító: Csilléry András
Borítóképek: Seres Lili Hanna (fotó: Takács Dániel), Vermesser Levente (forrás: csikszeredaikonyvvasar.ro), Papp-Sebők Attila (fotó: Fehér Nándor), Endrey-Nagy Ágoston (forrás: tegnap.ma), Vörös István (forrás: olvassbele.com), Tóth Kinga (fotó: Dirk Skiba), Nagy Márta Júlia (fotó: a szerző archívuma), G. István László (fotó: Labancz Viktória), Nagy Dániel (fotó: Vigh Levente), Papp Attila Zsolt (forrás: irokligaja.ro).
