Véget ért Elena Ferrante monumentális tetralógiájának sorozat-adaptációja, amely az utolsó évadra túl tudott lépni a képeskönyv státuszon. Spoileres kritikánkban a negyedik szezon elemzése mellett a sorozatot övező általános diskurzushoz is hozzá kívánunk szólni.
Elena Ferrante az elmúlt évtized egyik jelentős irodalmi szenzációja volt, részben azért, mert groteszk módon épp azzal vált branddé, hogy minden erejével ellentartott ennek, hiszen valós személyazonosságát máig nem lehet ismerni. Emellett ő a 2010-es évek óta hihetetlen népszerűségnek örvendő autofikciós trend egyik első igazán sikeres képviselője, akinek a munkássága azonban a kritikát igencsak megosztja. A New York Times például egy listán a Briliáns barátnőm első kötetét a 21. század legjobb könyvének nevezte, ezzel szemben Radnóti Sándor például úgy fogalmazott (egy másik Ferrante-regény, A felnőttek hazug élete kapcsán), hogy „szóval Elena Ferrante – szerintem – csak egy lektűríró”.
De az adaptáció megítélését is hasonló kettősség uralja,
Fátrai Kata az első évadról írta, hogy „a Briliáns barátnőm óda az igaz barátsághoz: érzelmes, belső történet, az HBO talán legkiemelkedőbb drámasorozata”, de ugyancsak a Revizoron Puskás Panni és Merényi Ágnes arról beszélgettek, hogy a széria nem rendelkezik önálló világgal és alkotói programmal, hanem gyakorlatilag beállításról beállításra másolja Ferrante regényeit, így nem teljes értékű adaptáció, csupán egy lenyomat.
A személyes olvasói, nézői élményem is hasonlóan ellentmondásos volt a könyvvel és a sorozattal kapcsolatban. Amikor 2018-ban megnéztem az első évadot és elolvastam az első három könyvet, erős hatást gyakoroltak rám, ám amikor később vissza-visszatértem a történethez, már nem jött újra létre a korábbi állapot, a könyveket helyenként túlírtnak éreztem, a sorozatot filmes szempontból kevésbé tartottam izgalmasnak, még ha meg is voltak mindkettőnek az erős pillanatai. A sorozat most megjelent negyedik évada – amely egyébként meglehetősen ironikusan a legtöbb kritikát kapja a rajongóktól – azonban bizonyíotta, hogy
ebben a történetben nemcsak egy olvasmányos nagyregény, hanem egy kiemelkedő drámasorozat lehetősége is ott volt.
Az alaptörténetet leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy két Nápolyból indult nő évtizedeken keresztül tartó barátságát követhetjük nyomon. Lenú és Lila gyerekként egymás szöges ellentétei, és felnőttként is konfliktusos viszonyban állnak egymással: hol eltávolodnak, hol nagyon közvetlen közöttük a kapcsolat, de az állandó, hogy
a kétségtelenül meglévő kölcsönös szeretet mellett mindig ott húzódik a féltékenység és egy erős hatalmi harc is.
A negyedik évad elején a két főszereplő épp szoros viszonyban van egymással, főleg miután Lenú úgy dönt, visszatér a telepre, ahol felnőttek. Inkei Bence az évadról írt kritikájában pontosan állapítja meg, hogy az új szezon mindenek előtt két megküzdési stratégia kudarcáról szól. Lenú értelmiségi családba házasodott, maga is elismert íróvá vált, Lila viszont maradt a telepen, megpróbálta megváltoztatni a lakhelyét, és még attól sem riadt vissza, hogy olyan eszközökhöz nyúljon, amelyeket korábban a hírhedt Solara család, a Nápolyt sakkban tartó maffiafamília alkalmazott.
Annyiban azonban érdemes árnyalni ezt a képet, hogy ha feminista felnövekedéstörténetként olvassuk és nézzük a művet (márpedig miért ne tennénk, hiszen minden ebbe az irányba mutat), még érdekesebb paradoxonokat vehetünk észre a két nő betöltött szerepei és az általuk megtett út között. Lenú az, aki nagyobb utat jár be egzisztenciáját, osztályhelyzetét tekintve, ám ő ezt úgy viszi véghez, hogy végig elfogadja és internalizálja a többségi társadalom elvárásait. Ezzel szemben Lila röghöz kötöttnek tűnik, de ő nem hajlandó meghajolni a társadalmi elvárások előtt, nem épít klasszikus értelemben vett nukleáris családot, a férfiakkal úgy beszél, mintha tudomást sem venne a nemi szerepekről.
Van tehát egy éles ellentét a két karakter megtett útja és a bennük végbemenő változások között,
azt azonban ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ennek a történetnek alapvetően Lenú az elbeszélője, hiszen a kerettörténet szerint ő ül le indulatosan megírni a két nő közös történetét. Épp ezért sok helyütt érezhető, hogy a narrátor kiszínez, felnagyít dolgokat, de leginkább idealizál embereket. Ennek legtipikusabb példája nyilván Lenú Ninóval való kapcsolata, de arra vonatkozóan is többirányú reflexiót kapunk a sorozatban, hogy Lilát sem úgy látja a barátnője, ahogy bárki más.
Ráadásul Ferrante nézőpontkaraktere rengeteg szorongásssal küzd. Épp ezért barátságregény helyett (vagy inkább mellett) ezt
a történetet a kulturális osztályváltás drámájaként is olvashatjuk.
Lenú könyvét hiába olvassák milliók és tartják a kritikusok fontos műnek, sosem tudja elengedni abbéli szorongását, hogy csak színleli az értelmiségi létet, és lesz egy pont, amikor erre mindenki rájön. Fontos jelenet ebből a szempontból a sorozat második évadában, amikor a lány egyik tanárához mennek házibuliba, Lenú csak arra képes figyelni, hogy megfeleljen a többiek elvárásainak, de Lila sem érzi jól magát, mert ebben a társaságban nem tudja megőrizni státuszát. A negyedik évad egyik drámai erejű felismerése is ehhez a problémakörhöz tartozik: a főhős anyja (Anna Rita Vitolo) az egyik legszínesebb mellékkarakter volt az egész történetben, a mostani szezonban pedig Lenúnak azt kell felismernie, hogy sokkal inkább hasonlít az anyjára, mint ahogy azt valaha be merte volna vallani magának.
Konfliktusos kapcsolatukból kibomlik, hogy a női szerepek hogyan öröklődnek generációról generációra,
még akkor is, ha látszólag két korosztály között egy egész világ húzódik.
A sorozat negyedik évada sok olyan témát kibont, ami a korábbi kanyarokban csak érintőlegesen jelent meg. Lila személyisége például mindig megfejthetetlen kettőségeket rejtett, most pedig a szezon egyik legkiemelkedőbb jelenetében arról beszél barátnőjének, hogy van valami a fejében, amit ő sem ért, de mindig a sötétség felé húzza. Aki ismeri Ferrante munkásságát – vagy legalább látta Az elveszett lány adaptációját – nem lepődhet meg a játékbabák jelenlétén a történetben. Elsőre már-már tolakodóan direktnek tűnik ez a gesztus, ám áttételesen mégis egy remekül működő írói fogásról van szó, hiszen pont annyira profán, mégis erőteljes, mint maga a történet. A női szerepelvárások direkten reprezentálódnak bennük, ám ebben az esetben a babák mégis az elszakadás szimbólumai lesznek:
a gyermekeik közötti konfliktus lesz az, ami már menthetetlenné teszi a két főszereplő kapcsolatát.
Ferrante műveinek visszatérő témája az anyaszorongás: az említett Az elveszett lányban az Olivia Colman által játszott főszereplő fiatal anyaként elhagyja a gyerekeit, majd évtizedekkel később szembesül ennek traumájával. Itt Lila él át hasonlót (mármint ami a gyerek elvesztését illeti), Lenú pedig nem tud olyan anya lenni, amilyen szeretne, és végül nagyobbik lánya részben azért megy külföldre, mert nem jön ki jól vele (és fejéhez vágja, hogy mindig a munka és Lila volt számára a legfontosabb).
A mostani évad azért kapta a legtöbb kritikát a rajongóktól, mert
nem sikerült konzekvensen megoldani a színészváltásokat.
Való igaz, hiába értjük racionálisan, hogy egy évtizedeken átívelő történetet még ma sem lehet ugyanazzal a gárdával megoldani, a rengeteg csere gyakorta megnehezíti a történet követését (főleg, hogy az előző évad két és fél évvel ezelőtt játszódott), ugyanakkor a főszereplők kiválasztása ezúttal is remekül sikerült. Irene Maiorino Lila szerepében kísértetiesen hasonlít a karaktert korábban játszó Gaia Giracéra, ezzel szemben a Lenú új verzióját hozó Alba Rohrwacher (aki egyébként az olasz eredetiben az első három évad narrátora volt) viszont más energiákat használ, mint előtte Margherita Mazzucco, ám Rohrwacher kivételes színésznő, aki igazi finomsággal, eleganciával és kimondatlan traumákkal ruházza fel a karaktert. Utóbbihoz egyébként Max Richter klasszikusan grandiózus zenéje is hozzájárul.
Emellett azért is kiemelkedő a negyedik szezon, mert a képi világ is sokkal kreatívabb, mint korábban.
A negyedik évad rendezését Saverio Costanzo, Daniele Luchetti és a második évadban két epizód erejéig beugró Alice Rohrwacher után Laura Bispuri kapta meg, aki elődeinél markánsabb stílussal, a tükröződő felületek gyakori használatával és az erősebb színkontrasztokkal képileg is gondolt valamit erről a történetről.
Végezetül illene választ adni arra is, hogy most akkor milyen mű a Briliáns barátnőm. Semmiképp sem klasszikusmatéria, főleg mert az egyébként remek negyedik évadban is vannak olyan elemek (a homoszexuális karakterek ábrázolása, a leegyszerűsített politikai machinációk), amelyek kizökkenthetik a befogadót, ám az kétségtelen, hogy
amikor működik, akkor lehengerlő ez a sorozat (és persze a regény is).
Olyan érzelmi bevonódást tud életre hívni, amire manapság nagyon kevés fikciós mű képes. Épp ezért nem biztos, hogy ragaszkodnunk kell az egyszerű címkékhez.
Briliáns barátnőm (L’amica geniale), 2018–2024. Alkotó: Saverio Costanzo. Rendezte: Saverio Costanzo, Alice Rohrwacher, Daniele Luchetti, Laura Bispuri. Szereplők: Alba Rohrwacher, Irene Maiorino, Margherita Mazzucco, Gaia Girace, Anna Rita Vitolo, Fabrizio Gifuni, Francesco Serpico. Forgalmazó: HBO/Max.
A Briliáns barátnőm a Magyar Filmadatbázison.
