Mivel a Többé nem ember (人間失格, Ningen Sikkaku) Dazai utolsó befejezett műve, Japánban erős kultusz lengi körül. A főhős gyermekkori meséi alapján önéletrajzi regénynek is nevezik. Alapvető története, tanulsága abban rejlik, hogy egy szürreális sorsú arisztokrata gyerek hogyan próbálja folyamatosan megérteni a társadalom, sőt, az egész emberiség működési mechanizmusát.
Dazai Oszamu (太宰, amely 1933-tól írói álneve; eredetileg Cusima Súdzsi, 津島修: Kanagi, 1909. június 19. – Tokió, 1948. június 13.) a 20. századi japán irodalom legnagyobb hatású prózaíróinak egyike, akit
szokás japán Dosztojevszkijnek is emlegetni
– utolsó, Többé nem ember című regényében is megjelenik a Bűn és bűnhődés, amelynek szavait főhőse antonímáknak értelmezi (165.). Élete tele volt traumákkal, súlyos önértékelési gondokkal, szociális buktatókkal, amelynek következtében az enfant terrible (A fordító előszava, 8.) állapotból egy mentálisan frusztrált, társadalmilag terhelt tékozló fiú, egy borderline személyiségzavarosnak mondható felnőtt lett. Noha tehetős földbirtokos tizedik gyermekeként született, gyakorlatilag cselédek nevelték, akik közül Csikamura Take volt rá a legnagyobb hatással, mert kamaszként bevezette a mágikus realizmus mesevilágába – az más kérdés, hogy a nőkkel való meglehetősen viszontagságos kapcsolatát is megalapozta (ez is visszaköszön az autobiografikus regénye végén: „Olyan helyre akarok menni, ahol nincsenek nők.” – 174.).

A „rossz társadalmi osztályba való születés” traumája és mardosó bűntudata folyamatosan készítette elő a tragikus életvéget.
Első öngyilkossági kísérletét 20 évesen követte el Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927) nagyhatású, zseniális novellista 1927-es „példáján” felbuzdulva. Két évig földalatti mozgalmakban lelt menedéket, de a hatóságok vegzálása és családi nyomás miatt felhagyott e tevékenységgel. Második öngyilkossági kísérletét egyetemista korában jegyezték fel. Ezt már nem egyedül tervezte: a kamakurai tengerparton egy ginzai csaposlány, Tanabe Simeko (1912-1930) mellette halt meg. Ebből előre menekült, polgárpukkasztó házasságot kötött egy gésával, Hacujo Ojamával (1912-1944). A családja egy időre kitagadta. 1935-ben először adták át a rangos Akutagava-díjat. Ezt nem ő kapta meg. Ez is, a munkahelygondok és feleségének félrelépése is traumatizálták, így elkeseredésében megpróbálta felakasztani magát. Sikertelenül.

Ugyanebben az évben hashártyagyulladás miatt operálták. A fájdalomcsillapítóként használt morfium rabja lett, családja rehabilitációs célzattal elmegyógyintézetbe küldte. Mentsvárat ideiglenesen egy kófui középiskolai tanárnő, Isihara Micsikó (1912-1997) jelentett, akit 1939-ben feleségül vett. 1941-ben született első lányuk, Szonoko (-2020), majd 1944-ben született Down-kóros fiuk, Maszaki (tüdőgyulladásban meghalt 1960-ban).
Az egyáltalán nem ideális családi környezet ellenére folyamatosan írt,
1945-re már ünnepelt írónak számított. 1947-ben megismerkedett Óta Sizukóval (1913-1982), akitől – házasságán kívül – gyermeke is született (Óta Haruko – ő még mindig él és szintén ír). Ugyancsak 1947-ben született házasságon belüli harmadik gyermeke, Szatoko (-2016). Ő később Cusima Júko néven szintén neves írónő lett. Utolsó kapcsolata egy hadiözvegy írónő-fodrásznővel alakult ki, Jamazaki Tomével (1919-1948). Miközben 1948 tavaszán még az Aszahi Sinbun című lapnak írt folytatásos közlésre egy kisregényt Guddo bai (グッド・バ, azaz Good-bye) címmel,
július 13-án újdonsült kedvesével a Tamagava-csatornába ugorva öngyilkosságot követett el.
Ezúttal végleg sikerült leráznia élete terhét, holttestét éppen a 39. születésnapján találták meg.
A Többé nem ember egyértelmű hadüzenet, amely egyetemesen ösztönöz az emberi lét korlátainak újragondolására. Ahogy Andrew Martin írta 2023-ban a The New York Times hasábjain: „Dazai’s brand of egoistic pessimism dovetails organically with the emo chic of this cultural moment and with the inner lives of teenagers of all eras.”[1] Talán ezért is aktuális 2025-ben is írni róla, amellett, hogy a populáris kultúra időszakosan számos feldolgozásban emlékeztet a történetre: pl. több film (köztük az első 2009-ben, a születési centenáriumra!), mangák, anime-sorozat, rádiós dráma, musical, dalszövegek, reprint kiadások.
Már a cím is mérvadó: 人間失格, vagyis szó szerint ’az emberi belső elvesztésének állapota’.
A magyar fordítás körüli viták természetesen a japánul jól tudók és a népszerű angol változat (No longer human, ford. Donald Keene, New Directions Publishing Corporation, 1958) alapján bontakoztak ki – amelyet az ’embernek alkalmatlan’ kifejezéssel is fordítanak. Megjegyzem, a legújabb angol fordítás is 2024-es: a Tuttle Publishing No longer human címen adta ki Juliet Winters Carpenter fordításában. Ugyanakkor Bagyó Johanna, a magyar fordító megerősítette, hogy az eredeti japán alapján végezte el munkáját, amelyet lektorként még Kiliti Joruto is ellenőrzött, javaslatokkal pedig Okamoto Mari (Oszakai Egyetem Magyar Tanszék) vagy Ladányi István (Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar) is elláttak.

A cím tehát alapvetően az emberi lét értelmezésének akadályát hivatott japánosan sűríteni.
A regény értelmezéséhez hozzátartozik, hogy a főszereplő, Óba Jozó meséli el a történeteket három jegyzetben (három fotóból kiindulva), E/1-ben, a bevezetésben még a watashi (私, vagyis ’én’) személyes névmást használja, majd átvált a jibun (自分, vagyis ’magam’) kifejezésre, amely számomra az önmagától való tudatos eltávolodást sejteti.
Tulajdonképpen a freudi hármas felépülését, majd totális bukását látom,
amelynél van az ego (a megfelelési kényszerben felnőtt, magányos, kisgyermeki én), a szuperego (a mindenből viccet csináló, komolytalan „bohóc-én”) és az identitás (a felnőtt világot érzéketlenül szemlélő, kiüresedett, mentálisan elfáradt lélek).
A prológusban (Bevezetés: 13-16.) előkerül három fénykép, amelyen három életkorban ugyanazon ember arcát elemzi az elbeszélő: a gyermeké ráncarcú massza, a kamaszé rejtélyesen szép szellemvigyor, a fiatal felnőtté pedig teljesen kifejezéstelen, mintha Leonardo Mona Lisájának összes titka koncentrálódna homályos borzongást keltve e különös ábrázatú férfiban. Az Epilógusban (195-200.) visszakanyarodunk ezekhez a fényképekhez, amelyeket a főhős készülő regényének kézirataival együtt ellenőrző bárúrnő, a Madam időtlen távlatokba helyez. Rajta keresztül
a főhős Én visszahúzódik ön-Magába,
ezáltal örökre összeforr saját életének szükségszerű sikertelenségével. Kívülről közelítünk a történethez, mintha a Madam adná oda Jozó naplórészleteit, fotóit egy feltörekvő írónak, hogy írjon belőle egy sikertörténetet, ugyanakkor a szerző végül önmagát írja meg – kész is a spirális keret!
Az Első feljegyzésben (19-39.) az Én egy – a saját létezését végletesen szégyenteljesnek megélő – kisfiú képét mutatja. Az egyetlen lehetőség, amelyet egyfajta túlélési mechanizmussá alakít: a bohóckodás. Mindenkit mindenkor megnevettetni. Miközben az iskolában mintaszerűen tanul, s mindenki tiszteletét kivívja, egyáltalán nem érti a túlszabályozott emberi világ határait, az álszent hajlongások, elhallgatások, őszintétlenség és kegyetlen molesztálások abszurd hatásait. Értetlenségében csak mosolyog, bárgyún, tehetetlenül, néha kényszeresen, s így számomra sokban hasonlít a Joker Todd Phillips-féle szerencsétlen sorsú Arthur Fleckjére. Ugyanakkor az emberi hazugságok és a haszonelvű bizalmatlanság elvághatatlan gócai között a keresztényi szentséget, az igaz utat kereső fiú sokban magára Jézusra is emlékeztet.

Milyen furcsa összjátéka ez a beszélő neveknek, hiszen szó szerint értelmezve a főhős eredeti nevét: Óba Jozó (大庭葉蔵) kb. ’aki nagy terek és síkok birtokosa’, mintha olyan valaki lenne, aki messzemenően hat a tér-időben, megváltani jött az embert gyarlóságaitól, de ezért a földi létét adja oda. Ennek ellenére kisgyerekkora óta retteg mindentől, ami emberi, mert az gyengévé teszi, fél a valódi érzésektől, ezért elrejti azokat (e fejezetben érezhetően az apja által hozott hagyományos japán oni oroszlánmaszk is alkalmas erre), miközben ennek érdekében játssza meg magát, így integrálódik tökéletesen egy teológiai értelemben eredendően bűnös, fertőzött társadalomba. Az emberi önkifejezés korai formáiban hamar jártassá válik, festő akar lenni, de az apai kényszer egy magas rangú iskolába vezérli a fővároshoz közel. Köztudott, hogy a gyermeki lélek szülői elnyomása milyen frusztrációkat okoz a szülőkkel és a párkapcsolat(ok)ban kialakított viszonyokban.
Jozó állandóan harcol a szülői „jóakarat” ellen, miközben a nőkkel maga is jóakarattal bánik,
noha jobbára a testiség tartja vissza, e világban csak rabként vergődik, lelkifurdalását és a légyottok után kialakult életundorát követően. Az általában házasságtörő nők szemében a külső szemmel jóvágású fiatalember persze csak egy titkos szerelemre méltó, kihasználható bábfigura.
A Második feljegyzésben (43-106.) a középiskolai évek „ébredése” olvasható. A családtól való első komoly elszakadás, a potenciális barátok megismerésének, a fondorlatos osztálytársaknak a forgatagában Jozó helytállása puszta agónia. Takejcsi, a leghanyagabb osztálytárs átlát a bohóckodáson.
Mily életszerű, sokszor a legégetnivalóbb tanítványokból lesznek a legnagyobb életfilozófusok
és/vagy életművészek, akik a jég hátán is megélnek. Képesek a világot ugyanolyan kifordítva látni, mint a valódi művészek, akik legbelsőbb rettegésüket „hányják ki” a vásznakra. Nem az ártatlanság és a naivitás, hanem a szenvedély és szenvedés ambivalenciája táplálja a művészekben lakozó szörnyet, a belső borzalomból teremtik meg a külső esztétikumot. Jozó impressziói azonban kíméletlenül sötétek, komorak, van Gogh és Modigliani hatásától megrészegülve festi depresszív stílusú önarcképeit, amelyek valóban elsősorban önmagának készülnek, noha Takejcsi jóslata szerint nagy festő lesz.
Egy iskolaváltás azonban minden efféle reményt leépít. Noha az ízig-vérig nagyvárosi létformára berendezkedett új tanulótárs, mondhatni különc barát, a lábbelit áruló szegény családból származó, tokiói Horiki Maszao éppen a művészléthez ideális bohém életvitelbe vezeti be Jozót, a fiú mégsem képes ezirányú tehetségét kibontakoztatni. A nagyváros mélyebb rétegeibe merülve megtapasztalják, hogy a prostitúció csak ideiglenes örömforrás, hogy a kommunista propaganda földalatti szónokai nem hozzák el a Marx által vágyott materialista megváltást az emberiségnek. Megélik, hogy ez a különös barátság kettejük között pont azért rántja vissza mindkettőjüket a valóság kínos táptalajára, mert túl őszinte, ezáltal minden álboldogságkereső mechanizmusuk kudarc, hiszen ott van először a figyelmeztetés, majd a lebukás veszélye a másik előtt, végül a teljes kiüresedés, tanácstalanság.
Jozó kezdetben öncsalásának köszönhetően jól érzi magát a közösségben,
cinizmussal figyel, de nevet és mindent bevállal, nincs benne semmiféle félelem, akár a börtönt is elviselné, hiszen ott nincs szociofóbiája. A csúcson, amikor a Tokiói Marxista Diáktestület vezetőjének választják, meglóg a pártemberek elől. A társadalmi szerepvállalás mellett a boldogságra egyénileg is lenne lehetőség, ha valaki párt, igaz szerelmet talál.

Jozó jegyzeteiben bevallja, sosem szeretett mást életében, mint a 22 éves Cunekót, a ginzai pincérnőt. A Hirosimából elszökött, odaadóan gondoskodó, különben férjezett hölgy időszakosan képes kiszakítani a fiút önsajnálatából, elszigetelni fullasztó környezetétől. Ugyanakkor az élet számára is teher, ennek súlyos következménye, hogy az együtt eltervezett öngyilkosságból (a japánoknak erre a szerelmi kettős tervre külön szavaik is vannak: shinjū, 心中 vagy jōshi, 情死) az ő halott testét mossa ki a kamakurai tenger.
Jozót megrendíti az esemény, de ahelyett, hogy mélyebben magába fordulna, a magányra vágyása a börtönéjjel alatt is csak a társadalmi kötöttségektől való menekülését erősíti.
Mindig ez a vége, ha valaki „szépnek, gazdagnak és egészségesnek” születik
és lelkében nem tudja feldolgozni ezt az eredendő kegyet, állandóan lelkifurdalása van, először a családjától, majd a társadalmi osztályától, végül az egész emberiségtől lesz idegen. Kiválóan megfigyeli a természeti világ apró részleteit, amelyek gyönyörködtetik (akár a ’nő’ írásjelét kirajzoló sirályvonulás), közben alaposan elemzi az emberi világ gyarlóságait (hazugságra biggyedő, félmosolyra torzult ajkak), amelyek sztereotípiákon keresztül vonulnak el üveges szemei előtt. Ez a kontraszt annyira japán, hogy ma is számos fiatal élet feneklik meg, mert nem tudják feldolgozni az emberként létezés terhét, hamar elfáradnak a családi, társadalmi nyomástól, először saját szobájukba, magukba zárkóznak el (a japánok erre a viselkedésformára is külön szót használnak: hikikomori, 引きこもり), majd
a világ elől végül az öngyilkosságba menekülnek.
Sokszor egy boldog „bohóc” álarcát húzzák fel, a külvilág nem sejti a lélekben tomboló hurrikán, az állandóan hullámzó fekete óceán erejét. Mikor szembesülünk a problémákkal, már késő, elveszítjük ezeket a szerencsétlen fialatokat. A korai kiégés (burnout, vagy 燃え尽き症候群 moetsuki shōkōgun) bizony a magyar fiatalokat is érinti a 21. században.
A Harmadik feljegyzés I. (109-150.) tartalmazza a könyv igazán értékes társadalomkritikáját: „Ó, az emberek sosem érthetik meg egymást, mindig csak rossz következtetéseket vonnak le másokról, hazugságok között élik le az életüket, és miközben úgy tekintenek egymásra, mint legjobb barátjukra, majd amikor ez a legjobb barát eltávozik, csak sírnak meg részvétnyilvánító szavakat olvasnak föl fölötte.” (133.) – mintha egy kortárs social media platform görgetése közben olvasnám. Jozó éppen ettől retteg, ha valakit megszeret, ha valakihez kötődik, ha valakiben hisz (még ha ez Isten is), akkor azzal konfrontálódni lehetetlen, mondhatni halálos bűn, annak elvesztése pedig egyenesen maga a halál.
Nem oldja a feszültséget, hogy az öngyilkossági incidens után Jozó apjának egyik ismerőséhez kerül,
akit a családi anekdoták korábban Lepényhalként emlegettek. Sibuta régiségkereskedő, kezeskedik a fiúért, látszólag őszintén aggódik annak jövője miatt, többször anyagi juttatással húzza ki a hálóból a tékozlót. Akárcsak a Horikinél újonnan megismert, 28 éves, férjét gyászoló Sizuku, aki a valóban tehetséges ifjú mangáit beajánlja szerkesztőségi munkahelyénél. 5 éves kislánya, Sigeko szintén ideiglenes mentsvárat jelent az önsajnálatban fuldokoló Jozónak.

Apukájának szólítja, ezzel kimozdítja a totális lelki mételyből,
egy pillanatra elhiszi, hogy a gyermeki tisztaság és őszinte hit lehet a megoldás minden hordozott bűnre. Annak a tanulságnak a felismerése is segíthet, hogy az egyént a társadalom elé helyezem identitásban, nem én függök a sokaságtól, hanem a sokaságot az egyéni érdekek összessége adja – igen jelentős előrelátás, hiszen a 21. században valóban így változik meg az α-generációs érdek. Noha a felvilágosodás inkább a közt helyezte előtérbe, a modern, túlszabályozott társadalmakban, mint amilyen a japán is, elengedhetetlen lenne az egyéni érvényesülést is támogatni, becsülni, elfogadni józan társadalmi érdekek, értékek és nem a teljes fizikális, lelki és szellemi kizsigerelés mentén. A gyengült idegrendszerű fiatalok/férfiak Japánban sokszor ma is az alkoholhoz fordulnak segítségért, de nem csak iszogatnak, teljesen kiütik magukat, körülöttük kialakul egy diszkréciós csoport, a családi életüknek azonban hamar befellegzik.
Jozó a tökéletes villoni életet kezdi élni miután megszökik Sizukótól. Dazai saját életében is jól ismerte ezt az életmódot, leghűbben a Villon felesége (ヴィヨンの妻, 1947) című írásában tükrözte (magyarul: In. Hani Kjoko (szerk.), Modern japán elbeszélők, Európa, 1967.). Jelen kötet 144-146. oldalain egyenesen egy Villon-balladát olvashatunk (de nincsen benne jó tanítás, csak a rossz élet), amely már olyan fertőt ábrázol, hogy ebből kiutat csak egy különös, hirtelen elkövetett házasság jelenthetne. A dohányboltban dolgozó, tiszta szívű, szűzies Josiko-csan azonban még csak 18 éves, jószándékú tapasztalatlanság lengi körbe.
A Harmadik lejegyzés II. (153-191.) szépen előkészített végjáték. Horiki újbóli megjelenése úgy hat az éppen a felejtés határán álló, alkoholmámoros estéktől megszabadult, boldognak tűnő Jozóra, mintha egy felébresztett griff csőrével marnának a húsába, s minden traumát újra kellene élnie. Ezeket tetézi, hogy
a mindenkiben vakon megbízó, jóságos feleségének megerőszakolását tétlenül nézi végig,
amely tehetetlenségtől újra az alkoholhoz menekül. Ezek után aludni sem bír, így végső elkeseredésében újabb öngyilkosságot kísérel meg. Ez sem sikerül, így még mélyebbre taszítódik, otthon lenni sem bír, Josiko közelében védtelennek, magányosnak és feleslegesnek érzi magát, kommunikációra pedig egyenesen képtelen.
A véres véget egy téli nap hozza el, amikor akkut tüdőbajának köszönhetően vért hány a hóba (éppen felkelő nap alakút), majd napokkal később egy özvegy patikusnő morfiumot ad neki enyhülésül. Ebből újabb függőségek alakulnak ki, egyrészt a szer, másrészt a nő irányába. Horiki, Lepényhal és titkon a család sem nézheti már tétlenül, hogy Jozó irgalmatlan tempóban gurul le a lejtőn: csalárd trükkel elmegyógyintézetbe kísérik. A férfi ekkor döbben rá először igazán, hogy nem maradt már belőle semmi emberi, létében diszkvalifikálták,
27 évesen (mily ismerős életkor) végleg kudarcot vallott, azaz: „Már nem maradt belőlem semmi emberi” (187.).
Jozó utolsó felismerése maga Dazai halálát jelenti, feloldhatatlanul, elkerülhetetlenül. Ami azonban a legszomorúbb, hogy az Én-Magam kétszáz oldalas története még azoknak a 21. századi fiataloknak is kíméletlenül és kegyetlenül tanulságos, akik mindvégig abban az univerzális igazságban bíznak, hogy az emberi lények között elszenvedett pokol után/ellenére „egyszer minden elmúlik” (191.).
Dazai Oszamu: Többé nem ember, ford. Bagyó Johanna, Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2024. (er. Ningen Sikkaku [人間失格], Csikuma Sobo Kiadó, 1948.)
[1] „Az egoista pesszimizmus, amit Dazai képviselt, szervesen illeszkedik e kulturális pillanat emo-sikkjéhez és minden korszak tinédzsereinek lelkivilágához.” (Saját fordítás, F. GY.)
A borítófotó Dazai Oszamu szerzői Facebook-oldaláról származik.