Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című debütkötetét megjelenése óta óriási figyelem övezi. Bár a recepció még közel sem tart a végén, már az első reakciókból is látszik, hogy a könyv kapcsán nem egyszerűen az abban helyet kapó versekről beszélünk, hanem általában arról, mit várunk és várhatunk el a társadalmi érdekeltségű költészettől, jelen esetben még konkrétabban a leszbikusság reprezentációjától.
A KULTer.hu felületén Csete Soma Zárva felejtett ajtó című kritikájára számos online reakció, valamint egy válaszcikk is született Ferencz Mónikától. Az ajtók kinyíltak, és szeretnénk, ha az így megnyílt párbeszéd terébe még több nézőpont érkezne: kritikusokat, költőket, írókat, irodalomszervezőket kérdeztünk arról, hogyan látják az eddigi diskurzus főbb állításait, érveléseit a kötetre és tágabb értelemben az irodalom jelenére és a kritikai diskurzus kihívásaira vonatkoztatva. Az első részben Kusztos Anna, Maros Márk és Rékai Anett válaszait közöljük.
KULTer.hu: Hogyan értékeled Kupihár Rebeka debütkötetét a kortárs líra kontextusában? Milyen mértékben tartod meggyőzőnek Csete Soma kritikájának és/vagy Ferencz Mónika válaszcikkének fő állításait?
Kusztos Anna (kritikus, fordító, szerkesztő): Az mindenképp szembetűnő és üdvözölendő, hogy Kupihár Rebeka kötetének megjelenése és a körülötte kialakuló diskurzus olyan kérdések elé állítja az irodalmi mezőt és olyan problémákat vet fel, amelyek körüljárása érdemben tehet hozzá az irodalom és társadalom viszonyát érintő meglátásainkhoz, megkérdőjelezheti berögződéseinket, és
arra késztethet, hogy (horribile dictu!) számoljunk saját megszólalási pozíciónk történeti és társadalmi beágyazottságával is.

A válaszaimban elsősorban Csete Soma kritikájára fogok reflektálni, aki már a szövege kezdetén a „szexualitás individuális és társadalmi síkjának” kapcsolatát és konfliktusát emeli ki a kötet fő témájaként, és a kritikában „társadalmi érdekeltségű” költészetként értelmezi azt.
Akár értékelhetnénk is Csete Soma „őszinte lelkesedését” Kupihár Rebeka első kötetének érkezésével kapcsolatban, azonban mintha annak ellenére sem sikerülne a szövegekkel kapcsolatot teremtenie, hogy az említett két sík egybeesik a „legszűkebb érdeklődési kör[ével], mind személyes, mind szakmai értelemben”. Ez az érdeklődés nem tud túljutni azon a személyes (és kritikailag kevéssé megalapozott) elvárásrendszeren, amelyet a kötet elé állít, s amely megakadályozza abban, hogy Kupihár Rebeka verseit olvassa. Ugyanis miközben a reflektálatlanságot és egyoldalúságot kéri számon a kötet versein, sajnálatos módon
nem látszik tudomást venni saját megszólalásának feltételeiről,
pozíciójának és előfeltevéseinek meghatározottságairól, és végeredményében egy egyoldalú, reflektálatlan és sok helyen figyelmetlen szöveget kapunk, melynek retorikájából leginkább a sértődöttség és a felháborodás szüremlik át, de nyoma sincs konstruktív ajánlatnak a kötet értelmezésére és tágabb kontextusba helyezésére.
Kezdjük a problémátlansággal. A kritika állítása szerint, bár látszólag ott a konfliktus a „kint” és a „bent” között, „a társadalmi nyomás nem hat vissza a párkapcsolat, a nemi identitás és a vallásos hit belső dinamikájára”, elég csak hazaérni, bezárni az ajtót és a szerelmi idillben feloldódnak a problémák. Egyrészt, hol lehetne a leginkább kitapintani a társadalmi nyomást, ha nem annak a mozzanatában, hogy a „kint” folyamatosan zárt ajtók mögé taszítja azokat, akik nem férnek be a szexualitás és a nem társadalom által kiszabott keretei közé? Másrészt, ha nem is elégszünk meg az erőszak e strukturális formájának reprezentációjával, a párkapcsolatot és a nemi identitást érintő versek nagy részéből – látszólagos problémátlanságuk ellenére –
kiolvasható a társadalmi nyomás hatása a belső dinamikákra.
Csak hogy néhányat említsek: az attól való félelem, hogy a bezártságba menekülés végül a kapcsolatot emészti fel (ki vagy nekem), a két nő közötti szexualitás megnevezésének lehetetlensége (szex helyett; pussy, vulva, утрээ), a női szerepekkel és női testtel való azonosulás problémái (mi leszel, ha nagy leszel; gender; maszkviselés; a női osztályon; tyúk vagy kakas), a gyerekvállalás lehetetlensége és hatása a kapcsolatra, termékenység és szerelem problémája (leginkább például a babaprojekt című vers, „belefáradtam ebbe / eredj innen, eredj / termékeny, jóvágású / férfiak ölébe”).
Persze mindeközben ott van a szerelem beteljesülésének, megélésének hétköznapi idillje,
amely leginkább az örömmel vagyok trubadúr ciklusban kerül előtérbe, de úgy gondolom, hogy közel sem általánosítható a problémátlan, idillikus alapállás a kötet egészét tekintve.

Csete kritikájából jól kitűnik az a reflex, hogy valamiféle egységes szubjektumot képzeljünk a vers beszélői mögé. Nem gondolom, hogy A heterók istenéhez tétje volna a queer identitások, a queer szerelem sokféleségének felmutatása, azonban a kötet szövegeiből az mindenképp kitűnik, hogy nem egy pozícióból születnek: az első szerelemnek, az első szexuális tapasztalatnak például több variációja is kiolvasható, ahogyan a nemi identitás, a társadalmi szerepekhez való viszony is többféleképp jelenik meg. Csete elvárása már csak azért is félrevezető, mert
miközben az egysíkú reprezentációt kéri számon, nem engedi, hogy a többféleség érvényre jusson.
Így merülhetnek fel az olyan kérdések is, mint hogy „Miért akar férfi lenni a beszélő, ha egyébként így viszonyul a férfiakhoz?” vagy az a követelés, hogy döntse már el, mivel azonosul, hogy férfi akar lenni vagy nő. (vö. lábjegyzet: „Ugyanakkor a párkapcsolaton »belül« többször örömmel azonosul a női identitásával, és mindezt lépten-nyomon a nemtelenség vágyképeivel is kiegészíti. Ezek a képzetek reflektálatlanul vegyülnek el egymással a kötetben, így azt az érzést keltik, hogy a beszélő hol férfi, hol nő, hol nemtelen akar lenni, és ennek az evidens ellentmondásait egyáltalán nem problematizálja.”)
A férfiszerepek egysíkú megjelenítését problematizálva a kritikában a következőket olvassuk: „Leírásai alapján csak megdugni vagy megalázni akarják őt (esetleg egyszerre mindkettőt), és ha van bármi hasznuk is, az kimerül annyiban, hogy képesek megtermékenyíteni egy nőt. Ebből a szempontból egyértelműen a szomszédaim a legszélsőségesebb szöveg. Itt arról ad számot a beszélő, hogy páni félelem uralkodik el rajta, ha este az utcán férfiakkal találkozik, és csak arra tud gondolni, hogyan vájja bele a lakáskulcsát a hasfalukba, ha megtámadnák”.
Felháborítónak tartom a nők elleni erőszak ilyen formájú, reflektálatlan elkomolytalanítását, elkendőzését.
Azzal, hogy a kritika szélsőségesnek tünteti fel a nők félelmét attól, hogy erőszakot követnek el rajtuk éjszaka az utcán, egyszerűen nem vesz tudomást mindazoknak a nőknek a valóságos tapasztalatáról, akiket (és sokan vannak) erőszak ér. Akár az ajtón kívül, az utcán, akár az ajtón belül, az otthonukban. Sokat árul el a kritika privilegizált pozíciójáról annak feltételezése, hogy ez a szélsőségesség nem a valóság része. Hozzá kell tenni azt is, hogy épp az imént említett szomszédok című versben találhatunk olyan mozzanatokat, amelyek árnyalják azt a leegyszerűsített férfiképet, amelyet Csete felró a kötetnek: „az ököl csak akkor válik tenyérré, / ha közelről, egyesével szemügyre veszem őket. / a gyér fényben újra emberarcuk lesz”.
És itt nemcsak az erőszak fizikai és verbális formáiról kell beszélnünk, hanem jó lenne felismerni az erőszak diszkurzív, kulturális, szimbolikus és episztemológiai formáit és a kritikai megszólaláshoz fűződő viszonyukat.

A kritikai megszólalásnak is vannak feltételei,
ami nemcsak abban merül ki, hogy a kritikus jártas és tájékozott az adott irodalmi mű kontextusában, esetleg a kritikai hagyományban, és mozgósítani tudja elméleti tudását a szöveg vizsgálatakor, hanem mindenekelőtt értően és érzékenyen fordul a megérteni kívánt mű által felvetett problémákhoz, témákhoz és tapasztalatokhoz (pl. a nők ellen elkövetett erőszak tapasztalatához). Csete Soma szövege ez utóbbinak nem tud megfelelni, ami már csak azért is sajnálatos, mert ennek következtében félő, hogy tét nélküli marad a kritikai gesztus, és csak tovább halasztódik mindannak a megértése, amit a szöveg tematizálni kíván.
Maros Márk (költő, kritikus): Kupihár Rebeka verseskötetét fontos megjelenésnek tartom, még ha poétikai szempontok alapján nem is hibátlannak. Ennek alátámasztására saját véleményemnél meggyőzőbbnek találom a könyvet övező, egyre nagyobb diskurzust.
Egy debütkötetre, ami így visszhangzik, mindenképp érdemes odafigyelni
és tanulságokat levonni belőle. Az utóbbi érzékelésem szerint produktívan zajlik. Ez külön örvendetes, mivel az azonos nemű női szerelem megélésének magyar irodalmi példái igencsak kisszámúak, többségében pedig elfeledettek. Például Czóbel Minka, Török Sophie vagy épp Reichard Piroska költészetének ilyesfajta aspektusáról nem igazán születnek tanulmányok. De attól tartok, még az olyan kortárs szerzők, mint Fabó Kinga, Bak Zsuzsanna és Gordon Agáta sem kaptak kellő figyelmet.
Kupihár Rebeka könyve tehát egy félig hiányzó, félig felfedezetlen irodalmi tradíció helyére érkezik meg,
ami azt az illúziót keltheti, hogy számonkérhető rajta egy teljes irodalmi hagyomány. Úgy gondolom, Csete Soma ezt a hibát követi el. Kritikájának bár vannak tanulságos, megfontolandó megállapításai – például az önismétlés vagy a sematizálás kapcsán –, mégis azt érzem, hogy többet kér számon, mint amit egyetlen (debüt)kötet teljesíteni tud.

Ferencz Mónika válaszcikkében ezt a problémát találóan ismeri fel, az pedig külön öröm számomra, hogy reflektál a romanticizáló reprezentációs stratégiák veszélyeire, melyeket tapasztalatom szerint a hollywoodi film- és sorozatipar, valamint a popkultúra számtalan szegmense gyakorta elszalaszt felismerni. Az irodalomnak megvan a lehetősége arra, hogy komplexebb képeket nyújtson, ehhez azonban az kell, hogy az alkotásokra elsősorban irodalmi művekként tekintsünk, és csak másodsorban reprezentációs objektumokként. Bár Ferencz Mónika cikke nem könyvkritikaként íródott, én mégis szívesen olvastam volna néhány, a kötet szövegeivel kapcsolatos konkrétabb megállapítást. Ugyanis ez az, amiről
a társadalmi diskurzus hevében könnyen elfeledkezhetünk, hogy alapvetően mégiscsak irodalomról beszélgetünk.
Remélem, születnek még a kötetről további kritikák, melyek a művek szorosabb olvasására tesznek kísérletet, stilisztikai, retorikai és poétikai szempontokat is kihangsúlyoznak. Kupihár Rebeka versei megérdemlik, hogy ne csak céltáblái legyenek egy társadalmi ügynek és diskurzusnak, hanem autonóm műalkotásokként is szemügyre vegyék őket.
Rékai Anett (költő, a Menetiránynak háttal című kötet szerzője): Kupihár Rebeka kötete jó példa az új költőnemzedék debütálására: van a kötet egészén végigvitt koncepció, témája aktuális és közéleti, megszólalásmódja mégis alanyi és személyes, nyelvében és stílusában közérthető, szinte prózai. Számomra a kötet egyetlen megkülönböztető jegye, ami elválasztja a többi fiatal költő felnövéstörténeteitől és identitáskeresésétől (az illusztrációkat leszámítva), a téma – pontosabban, a téma vállalása, hogy a szerző a versekben nem bújtatja a lírai én szexuális beállítottságát általános költői képek és gendersemleges kifejezések mögé. Ez is felfogható általános tendenciaként,
az új költőgenerációt az autenticitás, a hitelesség és az őszinte megmutatkozás igénye jellemzi.
A Csete Soma és Ferencz Mónika által felvetett problémákkal, esztétikai meglátásokkal nagy vonalakban egyetértek – a versekben ábrázolt helyzetek szerintem is tipikusak és kiszámíthatóak, a kötet nem állít semmi olyasmit, amit eddig még nem hallottunk a témában. Emiatt felmerült bennem az az olvasat, amely szerint
a versek valójában egy fiatal lány fantáziálásáról tesznek tanúbizonyságot,
aki azon gondolkozik, milyen is lesz, ha egyszer megélheti a beteljesült szerelmet (és hogy fogja ezt fogadni a többségi társadalom és Isten, milyen atrocitásoknak lesz kitéve mesekönyvdaráló-padfestegető hazájában). A versekben ábrázolt pár tagjai tökéletes harmóniában élnek, minden problémájuk vagy biológiai eredetű (gyermekvállalás lehetetlensége/nehézsége) vagy a homofób társadalomtól származik: a melegségnek ez a leegyszerűsített reprezentálása jellemző a netflixes sorozatoktól kezdve az ifjúsági könyvekig – ahol éket legfeljebb az ver a szerelmesek közé, hogy az egyik fél nyíltabban akarja vállalni melegségét, míg a másik titkolná azt, így a belső harmónia megbomlása ismét csak a heterók lelkén szárad.

Csete Soma egy konkrét megjegyzésére szeretnék kitérni: Csete azt problematizálja, hogy a versbeszélő gyerekkorában fiú szeretne lenni, majd felnőtt nőként a férfiakat veszélyforrásnak látja, hiszen „csak megdugni vagy megalázni akarják őt (esetleg egyszerre mindkettőt), és ha van bármi hasznuk is, az kimerül annyiban, hogy képesek megtermékenyíteni egy nőt”, valamint „páni félelem uralkodik el rajta, ha este az utcán férfiakkal találkozik, és csak arra tud gondolni, hogyan vájja bele a lakáskulcsát a hasfalukba, ha megtámadnák”. Csete azt írja: „Ez a két vonulat – a férfivá válás vágya és a férfiak veszélyként való bemutatása – számomra nagyon ellentmondásosnak hat. […] Miért akar férfi lenni a beszélő, ha egyébként így viszonyul a férfiakhoz?”
Mit jelent egy kislány szemében fiúnak lenni? Fára mászni, futni, kúszni-mászni a sárban, izzadni, elszakítani a nadrágunk, verekedni, mozogni, élni. Mindazt, amit flitteres ruhában nem lehet és nem illik. Szabadságot, önfeledtséget, hogy azt csinálhat az ember, amit csak akar, és amiért nem fogják megdorgálni, hogy „lány létedre”. Ez egy teljesen érthető vágy bármelyik lánygyerek részéről, nem kell ehhez se leszbikusnak, se transzneműnek lenni,
a ciszheteró kislányok is kiszúrják a kettős mércét,
és mivel még nincsenek hozzászokva, fel is háborodnak rajta. Ezzel szemben mit jelent később nőnek lenni? A kötet a nőiséget a patriarchátus felől ábrázolja és közelíti meg, így nőnek lenni egyenlő az alávetett szerep betöltésével, ahol a nőt birtokolható tárgyként, kihasználható játékszerként, kizsákmányolható emberi erőforrásként kezeli a férfi.
Igen, tudom, hogy „nem minden férfi”, de minden nő szorong, ha éjszaka egyedül kell közlekednie,
a kulcscsomóját szorongatja a zsebében, és prédának érzi magát, ha lépteket hall a háta mögött. A beszélő tehát szerintem nem következetlen: szeretné felszabadítani magát a patriarchális keretek alól, ahol nőnek lenni annyit tesz, mint elnyomhatónak és feláldozhatónak lenni. Nem férfi, csak ember szeretne lenni, a patriarchátusban megszokott bináris leosztástól függetlenül létezni.
KULTer.hu: Mit gondolsz, van lehetősége egy queer témájú (vagy bármely más, nem a többségi társadalom nézőpontját felmutató) könyvnek a személyes megszólalásra, vagy a tematizáció elkerülhetetlenül politikai aktusként értelmeződik, és ezzel együtt (vállalástól függetlenül) automatikusan felelőssé válik azért is, hogy miként reprezentálja csoportját?
Kusztos Anna: Ahonnan én nézem ezt a kérdést, az irodalmi megszólalás eleve nyilvános beszéd és politikai aktus.
A politika ebben az értelemben a láthatónak és a mondhatónak bizonyos felosztására utal,
a közös dolgaink, mindennapi valóságunk rendezésére és az ebben megnyilvánuló hatalmi viszonyokra (lásd például T. Eagleton, F. Jameson és J. Rancière politikaifogalmait). Az irodalmi szöveg sem légüres, hanem összetett, történelmi, társadalmi, gazdasági és diszkurzív viszonyok által meghatározott térbe érkezik, és ilyen formán szerepet kap a társadalmi valóság, a társadalmi képzeletünk formálásában. Ennek fényében láthatóvá válik, hogy a személyes megszólalás vagy a személyesség, intimitás tereit érintő témák bemutatása nem szemben áll a politikával, hanem már mindig is politikai.

Erre A heterók istenéhez szempontjából is jó példa a szerelmi költészetnek a problémája, amelyet témájából adódóan hajlamosak vagyunk a politikától elzárt terepként láttatni. A magyar szerelmi lírának Ady Endrén, Szabó Lőrincen, Petri Györgyön, Oravecz Imrén át vezető maszkulin hagyományával (és a körülöttük alakuló tudományos és kritikai diskurzus szólamaival) szembesülve is felfejthetőek, kitapinthatóak azok az aszimmetrikus hatalmi viszonyok és normalizált nemi szerepek, amelyek alapjaiban határozzák meg azt, ahogyan egy férfi és egy nő (kizárólag férfi és nő!) közötti kapcsolatot elgondolunk, hogy milyen szerepet tulajdonítunk számukra a társadalomban.
Izgalmas lehet épp ebben a heteronormatív szerelmi költészeti hagyományban elhelyezve értelmezni Kupihár szerelmi költészetét.
Mindebből azonban nem következik, hogy egy queer vagy más kisebbségi nézőpontot felmutató szöveg egy teljes csoport reprezentációjára, pláne társadalmi felelősségvállalásra tenne ígéretet, sőt, véleményem szerint gyanúval volna szemlélhető egy ilyen vállalás, amennyiben a teljes reprezentációra kiterjesztett igénnyel a megszólaló nagy eséllyel épp a megélések és a tapasztalatok sokféleségét mossa el és esszencializál.
A kisebbségi nézőpontból történő nyilvános megszólalás eleve hordozza a sorstársakkal való szolidaritás lehetőségét,
azét, hogy kritikai viszonyulást alakítsunk ki a fennálló hierarchikus viszonyokkal és értéktársításokkal, hogy ne csak a saját értékeinknek, személyes tapasztalatainknak követeljünk helyet, hanem épp a megszólalás által mutassunk rá a reprezentációs rendszer aszimmetriájára. Ennek a lehetőségnek az elszalasztása legalábbis öncélúvá teszi az irodalmi szöveget. Azt gondolom, hogy A heterók istenéhez nem él ezzel a lehetősséggel.
Ami szerintem már a kérdésfelvetésben is érdekes, hogy mintha a kisebbségi nézőpontra volna szükség ahhoz, hogy egyáltalán problematizálhassuk a személyes megszólalás lehetőségét és megjelenhessen a reprezentáció kérdése, miközben
egy többségi társadalom nézőpontját érvényesítő szöveg esetében a személyességet könnyen emeljük egyetemes érvényűvé.
Amennyiben a hatalmon lévő perspektívája érvényesül, kérdés nélkül hozzuk mozgásba az egyetemesség kategóriáját, holott a hatalmi pozíció maga is partikuláris, és alapvető fontosságú elvitatni az egyetemességre való igényét, ahogy az is, hogy megértsük és láthatóvá tegyük a hatalmi viszonyokat kitermelő struktúrákat.
Maros Márk: Ezt azért tartom összetett kérdésnek, mivel ez nemcsak a szerzői intenciótól és a könyv tartalmától, hanem a befogadó értelmezői pozíciójától is nagy mértékben függ, amit a külső körülmények is befolyásol(hat)nak. Egyet kell értenem Ferencz Mónika azon megállapításával, mely szerint a kiadói marketing az apró gesztusaival – például borító, fülszöveg – nem túl szerencsés módon pozicionálja a kötetet a lehetséges értelmezések horizontján.
Mintha a könyv elsősorban közéleti és másodsorban alanyi költészetként lenne „tálalva”,
holott A heterók istenéhez épp a két szféra közötti kapcsolat(ok) feltérképezésében érdekelt. Máshonnan érkező példa, de szerintem szemléletes: mikor megjelent Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című novelláskötete, kissé értetlenül fogadtam, hogy több felületen Örkény egyperceseihez hasonlította a kiadó. Persze, a marketing szempontjából értettem a döntést – egy ismert szerző népszerű műveivel könnyebb reklámozni –, mégis falsnak éreztem az összehasonlítást. A dolog tanulsága az, hogy sokszor észre se vesszük, de a kiadói marketing nagy mértékben befolyásolja azt, hogy miképp interpretálunk egy könyvet, ezért
talán nem mindig a legeladhatóbb információk hangsúlyozása a legelőnyösebb hosszabb távon.
Az alapkérdésre visszatérve, úgy gondolom, hogy számtalan olyan magyar queer irodalmi mű fellehető, melyek sokkalta inkább esztétikai, mintsem politikai indíttatásúak. Nádasdy Ádám, Gerevich András vagy épp Olty Péter több versével kapcsolatban is azt érezem, hogy erőltetett lenne egy társadalomkritikai, aktuálpolitikai, mozgalmi olvasatot rájuk húzni, mivel más módokon közelítik meg a témát. De
eklatáns példának tartom még a Rosmer János álnevű szerző Hátsó ülés című könyvét,
mely a homoszexualitás megélésének egy bizonyos, ténylegesen létező, „szexuálisan túlfűtött” válfaját ábrázolja ügyes poétikai eszközökkel, ugyanakkor igencsak elhibázott lenne ezt az ábrázolt világot a homoszexualitás egészével azonosítani.

Rékai Anett: Egy feszült politikai helyzetben, ahol a politika beleártja magát az állampolgárok mindennapjaiba, gyakorlatilag minden értelmezhető politikai aktusként. Ha teszek egy szivárványos kitűzőt a táskámra vagy megfogom a barátnőm kezét az utcán, az politikai ellenállás, polgárpukkasztás, agitáció? Vagy csak élem az életemet, és azt csinálom, ami épp jólesik? Szerintem az alkotás elsősorban önkifejezés és önmegvalósítás, tehát
elővigyázatosságból jobb a személyesség felől indulni,
és ha az olvasóközönség rezonál az elhangzottakkal, a beszámolók alapján sikerült a szerzőnek egy-egy átfogó tapasztalatot megörökítenie, akkor érdemes valamilyen következtetést levonni. Hogy konkrétan Kupihár kötete reprezentálja-e a meleg közösséget, vagy tett-e a szöveg egyáltalán ilyen vállalást, azzal kapcsolatban meglehetősen zavarban vagyok. A lírai én végig magáról, legfeljebb a barátnőjéről beszél, nemi identitásával kapcsolatban nincs igazi közösségtudata, tehát ilyen szempontból a személyesség felé billen a mérleg, másrészt viszont olyan általános tapasztalatokról számol be, amin sok queer fiatal átment, és amiket tipikusságuknál fogva akár egy empatikus heteró ally is leírhatott volna, ami meg a közösségi képviselet irányába viszi el a szöveget.
Én személy szerint a legtöbb szöveghelyen tudtam, miről beszél a lírai én, sokszor mégsem éreztem azt, hogy „reprezentálva” lennék a kötet által, mert a személyes tapasztalataim merőben eltértek a versbeszélőétől. Ez most akkor azt jelenti, hogy fals reprezentáció lenne Kupihár kötete, mert én, Rékai Anett nem vagyok vallásos, nem akarok gyereket szülni, és a bevezetődésem a queerségbe egy büdös nagy pofon volt? Nyilván nem. Lehetnek X csoportba tartozó A és B személynek azonos időben-térben-társadalmi közegben történő, még teljesen eltérő tapasztalatai ugyanolyan hitelesek vagy relevánsak, de ehhez elsősorban az kell, hogy
ne kvóta alapon legyen mutatóban egy-egy szerzőnk mindenféle marginalizált kisebbségből,
akiket egy-egy jelzővel is el lehet adni a kiéhezett olvasóközönségnek, a közönség pedig ne csak egy emberre legyen hajlandó figyelni, akit egyszerre valami szóvivő szerepbe is bele akarnak kényszeríteni.
KULTer.hu: Csete Soma többek között az áldozati pozíció kérdését problematizálja. Hogyan viszonyulsz ehhez a kritikai kérdésfelvetéshez akár Kupihár Rebeka kötetére, akár más irodalmi példákra vonatkoztatva? Milyen retorikai és poétikai kihívások merülhetnek fel az áldozatiság megjelenítésekor? Mikor (nem) lehet érvényesen beszélni áldozati pozícióból?
Kusztos Anna: Szerintem azt a kérdést is érdemes feltenni, hogy egyáltalán mi ad legitimációt egy megszólalásnak, melyek az „érvényes” megszólalás intézményes, társadalmi, politikai feltételei, egyáltalán
ki birtokolja azt a hatalmat, hogy egy megszólalást érvényesként vagy érvénytelenként ítéljen meg.
Aztán tisztázni kellene, hogy mit is értünk áldozatiság alatt. Csete Soma kritikájában az áldozatiság azt jelenti, hogy a kötet szövegeinek „sematikus” alapállása szerint mindig az elnyomó tömeg áll az elnyomott egyénnel szemben, a lírai én pedig az elnyomott nézőpontjából szólal meg. Bizonyára mindannyian szeretnénk egy olyan társadalomban élni, ahol már rég magunk mögött hagytuk az elnyomás különböző formáit, ahol a homoszexuálisok és más kisebbségekhez tartozók szisztematikus elnyomása és megalázása már lejárt lemez, olcsó sematizmus, nincsenek elnyomók és elnyomottak. Így hát nincs szükségünk arra sem, hogy olyan nézőpontokat érvényesítsünk és olyan tapasztalatoknak adjunk hangot, amelyek egyébként ritkán kapnak helyet a közbeszédben. Az áldozat kategóriája (ami – legalábbis Csete kritikájában – negatív értéktársítást von maga után) helyett így hát pontosabbnak tartom, ha az elnyomott, az alárendelt kérdését tesszük fel.

Mindez szorosan összefügg az előbbiekben tárgyalt reprezentációs kérdésekkel:
megszólalhat-e az alárendelt a másság hangján – sajátjaként?
Megszólalhat-e úgy a saját nevében, hogy a mássága ne a domináns diskurzus negatívjaként képződjék meg? És megszólalhat-e azok között a diszkurzív keretek között, amelyeket a patriarchális, heteronormatív társadalmi viszonyok jelölnek ki? Ha úgy teszünk, mintha ez a kérdés csupán retorikai és poétikai téteket hordozna, vagyis eldőlhetne szövegimmanens módon a megszólalás érvényessége, akkor jócskán kivesszük a részünket a status quo fenntartásában.
A retorikai és poétikai kérdések etikai és politikai kérdésekkel érintkeznek.
Csete az áldozatiság tárgyalásában az elnyomó tömeg homogén reprezentációját kéri számon. Némiképp félrevezető itt a „tömeg” szó használata, mivel a versekben leginkább a többségi társadalom homofób hangján megszólaló egyénekkel találkozunk (és épp emiatt tévesztik szem elől sok esetben a kötet szövegei a homofóbia strukturális, rendszerszintű jellegét, az egyénre hárítva a felelősséget). A problémafelvetéssel részint egyetértek: vizsgálatra érdemesnek látom azokat a pozíciókat, viszonyulási módokat, amelyek megképződnek az én és a nem-én között, a Kupihár-kötet esetében leghangsúlyosabban az én és az elnyomó társadalom képviselői között.
A kötet számos pontján valóban homogenizált, gyűlölködő szólamokra leegyszerűsítettek a „többiek” szájába adott mondatok (vö. például ezek mind pokolra jutnak; köpne vagy nyalna; és hirtelen prostitualizálódunk című versek), és bár
megesik, hogy a lírai én felülvizsgálja a saját viszonyulását:
„az embert próbálom meglátni, levágni róla a propaganda szavait”, mégsem jár sikerrel, hiszen ami a propaganda mögött marad, azok többnyire előítéletek: „az embert, akinek tajkártyája, orgazmusa, félelmei vannak. / aki horvátországi nyaralásra spórol, valóságshow-kon alszik el, / ügyetlenül parkol”. (ezek mind pokolra jutnak)
Mindazonáltal a homoszexuális és queer tapasztalat szempontjából nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy
az életet épp a normálison kívül állás szervezi,
ahol a normalitás többségi, konszenzuális és társadalmi gyakorlatok által megerősített pozíció, és épp a homogenitása által tarthatja fent hegemóniáját. Miközben ezeket a válaszokat írom, Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című könyvét olvasom. A szöveg egy pontján Eribon a következőt írja: „a valós vagy potenciális sértés – amely velünk szemben ténylegesen elhangzik, vagy amelynek elhangzásától tartunk, megpróbálva megakadályozni az elhangzását, vagy az a gyötrő és erőszakos sértés, amely által mindig és mindenhol fenyegetve érezzük magunkat – jelöli ki a világhoz és a másikhoz fűződő viszonyunk horizontját. A világban való lét inzultált létként ölt testet, amely a társadalmi tekintetben és társadalmi közbeszédben alsóbbrendűként jelenik meg”. (Napvilág Kiadó, 2024, 194.) Azt gondolom, hogy
Kupihár Rebeka kötete ennek az „inzultált létnek” az alaptapasztalatát közvetíti.
Az ugyanakkor felvethető, hogy tud-e bármit kezdeni az inzultált léttel annak rögzítésén túl, tesz-e törekvést arra, hogy megértse azokat a történetileg változó folyamatokat, amelyek fenntartják és újratermelik bizonyos csoportok mások általi elnyomását és megvetését. Minderről kevés mondanivalója van a kötetnek, ami azért is sajnálatos, mert épp a normák naturalizációjához vezet. A normálishoz tartozás, a normának való megfelelés az áhított állapot, nem valami, ami megkérdőjelezendő: „milyen jó lenne el nem bizonytalanodni / abban, hogy nekem néznem kell / vagy megnézve lennem” (megnézem a férfiakat), a vágyott élet legtöbbször a heteronormatív „posztolható élet”. (ezt a férfit tudnám szeretni) Ez leginkább ott válik problémássá, hogy érintetlenül hagyja a heteronormatív társadalmi viszonyokat. Azáltal, hogy ragaszkodik azokhoz az értékekhez (isten, család, haza), amelyek fenntartják ezeket a viszonyokat,
természetesként láttatja azt a társadalmi berendeződést, amely őt mint „másikat” szituálja.

Épp itt válik kitapinthatóvá, hogy – bár szabadságában áll megválasztania az értékeket, amelyek szerint berendezi az életet – ennek a pozíciónak a megkérdőjelezetlenül hagyásával mindazoktól a másoktól fordul el, akikkel egyébként sorsközösséget vállalhatna, azokkal, akik nem tudják elsajátítani a rendszer által megkövetelt vágyakat vagy viselkedésmódokat.
De az emancipáció, a szubverzió még akkor sem egyes egyének, szövegek, kötetek feladata, ha szeretnénk azt gondolni, hogy egy megfelelő tollvonással képesek lennénk feje tetejére állítani az elnyomó struktúrákat, s szabadulni béklyóik alól.
Nem spórolhatjuk meg a figyelmes, értő odafordulást,
az elméleti eszköztárunk és fogalmaink felülvizsgálását és kidolgozását, a kollektív kritikai munkát.
Maros Márk: Nagyon elgondolkodtató, hogy vajon miért vált az áldozatiság az elmúlt évek egyik legfőbb „trigger-témájává”. A Me Too-mozgalom, a Black Lives Matter és más hasonló jelenségek mintha csak és kizárólag szélsőséges reakciókat generáltak volna a közgondolkodásban, a mértékletességet nagyítóval kell keresni. Továbbá
ijesztő, hogy az áldozatiság milyen mértékben kezd szitokszóvá válni
például a kommentmezőkben. Meglepő is egyben, hiszen a nyugati kultúra egyik fő pillére, a kereszténység centrumában épp az áldozatiság kérdése áll Krisztus kereszthalála révén. Úgy gondolom, szem előtt kell tartani, hogy
az áldozatiság elleplezése, relativizálása és fetisizálása egyaránt súlyos probléma,
ahhoz pedig, hogy a jelenséggel behatóan foglalkozzunk, célszerű mindháromra reflektálni azon túl, hogy az egyik csapdájába sem esünk bele. Kupihár Rebeka kötete szerintem elkerüli a csapdákat, de nem a legösszetettebb reflexiókat adja rájuk (lehetséges, hogy az összetett képet majd az épülő életmű egésze fogja felrajzolni). Csete Soma kritikájának konklúziójában úgy fogalmaz, „Kupihár társadalmi érdekeltségű költészete egyetlen beszélői pozíciót használ: az áldozatét”. Ezt én sarkított megállapításnak érzem, hiszen
többször megjelennek eltérő beszédpozíciók, nyelvi regiszterek, sőt, homofób szólamok beépítésével is kísérletezik több vers
(például ezek mind pokolra jutnak; és hirtelen prostitualizálódunk; homlokpuszi; nem ismertek meg). Utóbbiakat én érdekes módon felszínesebben kidolgozottnak érzékeltem, mint a lírai alany saját sérelmeire, traumáira, problémáira adott reflexióit. Az ismert homofób frázisok beépítésén túl izgalmas lett volna közelebbről megvizsgálni az ezekhez tartozó, lehetséges pszichés indíttatásokat, elfojtásokat stb. Itt említeném meg azt is, hogy az elhangzó tartalmakon túl milyen sok múlik az elhangoztatás módján, a nyelvi megalkotottságon. Több magyar nevet felsoroltam már, ezért most néhány angol nyelven alkotó szerzőt említenék: Saeed Jones, Danez Smith, Jericho Brown és Richard Scott költészetét azért kedvelem kiváltképp, mivel egészen eltérő stiláris jellegzeteségekkel, adott esetben rendkívül ironikusan, szokatlan és merész képzettársításokkal tudnak reflektálni a traumákra anélkül, hogy bagatellizálnák őket. Azt hiszem ez a legnehezebb és legfőbb irodalmi feladat ezzel kapcsolatban:
nem az áldozatiság hangját keresni, hanem megtanulni kitörni ennek a keresésnek a szorongató kényszeréből.

Rékai Anett: Én azt látom, hogy újabban divat azonnal lesajnálni azt a szöveget, ami áldozati pozícióból íródott, mintha olcsó húzás lenne a szerző részéről kierőszakolni az olvasóból az empátiát. Illetve az ilyen kritikáknak van egy olyan felhangjuk is számomra, hogy valaki csak játssza az áldozatot, sajnáltatja magát. Miközben
mégis milyen más pozícióból tudna megszólalni egy leszbikus nő ma Magyarországon,
aki egyrészt keresztény, másrészt gyerekekkel foglalkozik a munkája során, így mélyen bele van ágyazódva a többségi társadalom kiemelten priorizált és a gender-lobbitól védeni kívánt szféráiba?
Az áldozatszerep szempontjából érdekes lehet összevetni a nyugati meleg-gyerek-életpályamodellt a Kupihár könyvében megjelenő magyarral: tipikus amerikai történet, hogy a középnyugati fiatal elköltözik a nagyvárosba, ahol pezsgő queer közösség várja, és egyfajta „második otthonra/családra” talál. A nyugaton játszódó történetekben tehát van menekülési lehetőség a szűklátókörű, homofób, republikánus/konzervatív, vallási fundamentalista bezártságból. Magyarország és Budapest is kicsi, és a magyar queer közösségek és terek természetesen nem foghatóak a New York-iakhoz, londoniakhoz vagy berliniekhez, és a meleg szórakozóhelyek is elsősorban a meleg férfiakat célozzák meg, mint közönséget. A magyar queer közösség olyan jelentéktelen, hogy egyáltalán nem jelenik meg Kupihár kötetében. A kötet alapján
ebben az országban nincs olyan hely, ahol otthonra találhatnának az otthonról menekülők.
Azok, akik „mások”, a négy fal közé vannak kényszerítve, az életük folyamatos egyenjogúsági küzdelem, amit egyedül vívnak (legfeljebb a párjukkal közösen), tehát ahogy a nőiséget a patriarchátus felől közelíti meg a versbeszélő, úgy a melegséget is a heteronormatív-homofób társadalom viszonyában definiálja és éli meg. Kupihár kötetében a lírai én gyakorlatilag a teljes köteten át küzd a túlerővel szemben, hogy elfogadtassa magát a többségi társadalommal, és részese lehessen a Teremtésnek, ezzel tulajdonképpen elgáncsolva saját magát: a párbeszédre/konszenzusra/elfogadásra törekvő fél minden hatalmat a heterók kezébe ad, és képtelen önmagát vagy a helyét a világban a többségi társadalomtól és az abban elfoglalt kirekesztett/áldozati szereptől függetlenül meghatározni. A kötet zárlatában a lírai én végül Németországba megy, ahol viszont magyarsága/k-európaisága miatt érzi másodrendű polgárnak magát, ezzel folytatva a társadalom perifériáján tengődő narratívát. A kötet ilyen szempontból nem mond ellent a közbeszédnek, azt sugallja a magyar queer embereknek:
lehet választani, ki nézzen rád ferdén és miért, és hol érezd magad másodrendű állampolgárnak.
Mindezt persze lehet úgy értelmezni, mint az áldozatszerephez való túlzott ragaszkodást, de az szerintem vitán felül áll, hogy ha valaki egyszerre nő, meleg és bevándorló is, akkor valahol, valamiért mindig ő fogja a rövidebbet húzni.
A második rész itt olvasható.
A borítón található képeket (balról jobbra) Garai Bálint, Gondos Mária Magdolna és Valuska Gábor készítették.