Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című debütkötetét megjelenése óta óriási figyelem övezi. Bár a recepció még közel sem tart a végén, már az első reakciókból is látszik, hogy a könyv kapcsán nem egyszerűen az abban helyet kapó versekről beszélünk, hanem általában arról, mit várunk és várhatunk el a társadalmi érdekeltségű költészettől, jelen esetben még konkrétabban a leszbikusság reprezentációjától.
A KULTer.hu felületén Csete Soma Zárva felejtett ajtó című kritikájára számos online reakció, valamint egy válaszcikk is született Ferencz Mónikától. Az ajtók kinyíltak, és szeretnénk, ha az így megnyílt párbeszéd terébe még több nézőpont érkezne: kritikusokat, költőket, írókat, irodalomszervezőket kérdeztünk arról, hogyan látják az eddigi diskurzus főbb állításait, érveléseit a kötetre és tágabb értelemben az irodalom jelenére és a kritikai diskurzus kihívásaira vonatkoztatva. A második részben Horváth Imre Olivér, Veszprémi Szilveszter és Lapis József válaszait közöljük. Az előző kör válaszai itt olvashatóak.
KULTer.hu: Hogyan értékeled Kupihár Rebeka debütkötetét a kortárs líra kontextusában? Milyen mértékben tartod meggyőzőnek Csete Soma kritikájának és/vagy Ferencz Mónika válaszcikkének fő állításait?
Horváth Imre Olivér (költő, egyetemi tanársegéd): Jól sikerült, rokonszenves debütkötetnek tartom. Tetszik a szerelmes téma, a leszbikusság ábrázolása, a trubadúrkedv. Nem minden fiatal szerző elmélkedik verseiben a szexuális öröm („gyönyör”!) és a nyelv kapcsolatáról, és
nehéz magyar nyelven szép (nem vulgáris-obszcén, népies, nevetséges stb.) erotikát csinálni.
Mindez nem idegen a leszbikus költészet hagyományától, de üdítően hat a mai magyar irodalmi közegben. (Az örömmel vagyok trubadúr cikluscím mintha előre reagálna a prűd megjegyzésekre). Mégis, talán azok a versek mozgattak meg leginkább, amelyek az egyértelmű leszbikus önazonosság ellenére a rendszerkonformizmus iránti vágyat (ezek összeférhetetlenségét, az ebből következő önellentmondásokat stb.) tematizálják. Ezek igen
kényelmetlen, de gondolatébresztő (szakkifejezéssel élve: brat) szövegek.
Csete Soma azt írja a kritikájában: „a szerző versei szinte semmi újat nem tudnak hozzátenni a [szexualitás individuális és társadalmi síkjának kapcsolata körüli] diskurzushoz”. Ezzel úgy-ahogy, a témák szintjén egyet tudok érteni: azok a problémák, amelyekről a versek (egyébként igen frappánsan, szellemesen) szólnak, már ismerősek számomra, vagy személyes tapasztalatból, vagy nők elmondásaiból, női irodalomból. Ez alapján azt gondolom, hogy nem én vagyok a kötet ideális olvasója. A leszbikusságról nem tudtam meg semmi újat, de a versek tetszettek.
Ugyanakkor nem szeretnék elmenni a kritika tévedései, aránytalansága és felületes olvasatai mellett. Csete a verseket egyetlen lírai szubjektum megnyilatkozásainak tekinti, tulajdonképpen egyetlen hosszú és töredékes költeményként olvassa.
A kötet versei néhány kivétellel valóban ugyanazon nyelven szólalnak meg,
de sok köztük az eltérés a párkapcsolathoz, Istenhez, magyarsághoz, férfiakhoz stb. fűződő viszonyukban. Ezt Csete nem a többszólamúság bizonyítékaként látja, hanem a kötet hibájaként rója fel. Állítása ellenére nem minden versben problémátlan és idealizált a párkapcsolat. Azt írja, „A reprezentáció nehézségei […] egyáltalán nem fertőzik vissza a kapcsolatot”, de számos vers történetesen a tárgyává teszi ezt a problémát, pl. a ki vagy nekem vagy a szex helyett címűek. Másik végletként érdemes megemlíteni Visy Beatrix laudációnak nevezhető, a kötet gyengeségeit elhallgató kritikáját az ÉS-ben, amely „érzelmi és lírai zenit”-ként azonosít egy kifejezetten laposra sikerült verset. Egy árnyaltabb, komplexebb vélemény, úgy gondolom, hasznosabb lenne az olvasó és minden bizonnyal a költő számára is.
Veszprémi Szilveszter (költő, közösségszervező, blogger): Óhatatlanul fontos pozíciót tölt be A heterók istenéhez a kortárs lírában, mint első, a leszbikusság kérdéseivel expliciten és egész terjedelmében foglalkozó verseskötet, abban viszont abszolút egyetértek Csete Soma kritikájával, hogy
a megjelent anyag nem érvényesítette sem a saját ziccereit, sem a kiemelt pozícióét.
Ferencz Mónika válaszcikke – amellett, hogy hagyományba illeszti a kötetet – egy, a címből is jól követhető olvasatát mutatja a könyvnek, mások az eddig férfitekintet dominálta szexualitásirodalmunkkal való leszámolást látják benne. Mindezeknek a témáknak vannak erős versei, de a kötetszerkesztésben mégsem ezek az engem személyesen is nagyon érdeklő kérdések látszanak dominálni. Nincsenek ezek a versek különösen kiemelt pozíciókban, és
a kötetegész is egyértelműen a Csete Soma által is lejegyzett áldozati narratívára épül,
és ebben véleményem szerint gyengén szerepel, de ezt lesz alkalmam majd a harmadik kérdésnél kifejteni. Épp emiatt, a leszbikusság új költészeti témafelvetése mellett sem jelentett különösebb frissességet a kötet egészét olvasni – kapcsolódva például Mohácsi Balázs Litera körkérdésben tett megszólalásához,
folyóiratokban egy-egy vers olvasása sokkal nagyobb energiákat mozgatott bennem is.
Kupihár versvilága nem üt el a kortárs fiatal vallomásos költőkétől, és az erős megszólalások, tematikus csomópontok, például a gender vagy sperma köré szerveződő és potenciálisan újszerűnek ígérkező kimondások is több versbe húzódtak szét, amitől azok ellaposodtak és önismétlővé váltak. A március nyolc című vers is olyan például, aminek a poétikájára fel tudtam kapni a fejem, egyszerűségében bravúrosan sűrít, de ott is ellaposodik ugyanaz a kép, amikor visszatér egy későbbi versben.
Mindezzel együtt képmutató lennék, ha úgy tennék, mintha szorosan költészeti tárgyúak lennének a problémáim a kötettel, és valójában Csete Soma kritikája sem szorosan a költészetről tesz állításokat – valószínűleg mindketten tettünk már le kötetet csalódva úgy, hogy nem írtunk utána feszült kritikát. Meleg férfiként, akinek van egy erősebb mozgalmi elköteleződése és figyelme, az zavart az egész kötetben, hogy reflektálatlanul tárgyiasítja magát a versbeszélő az áldozatiság nagyon egyszerű narratíváján keresztül, amit szörnyen bugyutának és olcsónak találok (de erről, ugye, majd a harmadik kérdésnél), ráadásul ezen már nagyon régen továbblépett a queer mozgalmi művészet is.
Ez a világ nagyon erősen akcionista és konfrontatív, keresi a kiutat a kommerszből,
provokatív, fél az egyértelműségektől, az önfelvállalásra biztat, és van egy nagyon erős hitem abban, hogy még ha ennek a radikális képviseletétől el is ugorhatunk, hiszen lehetünk különböző vérmérsékletűek, végső soron efelé kell haladnunk. Mindig ezzel példálózom, de
arra keresem a választ, mit kellene a tizenhat éves, vidéki, mélyszegény, meleg önmagamnak hallania,
hogy könnyebb legyen a világa, és úgy érzem, hogy ebből a fajta eszköztelen és még csak nem is dühös, rezignált versvilágból nehezen keresnék neki szöveget.
(Azt pedig, hogy a fóliázás apadó figyelmét is elveszi a szépirodalom az ifjúsági irodalom elől, amelyet valójában fóliáznának, ha azok nem lennének ténylegesen kipakolva a könyvesboltokból az iskolák 200 méteres körzetében – A heterók istenéhez kapható ezekben a boltokban is –, nem teszem igazán jó szívvel szóvá. Azért, mert nem tudom, hogy mennyiben volt ez a szerző döntése. De közben elhallgatni sem szeretném, hogy
a borítót nemcsak didaktikusnak találom, hanem a szakmai szolidaritás ilyen szempontjai mentén sem tartom szerencsésnek.)
Lapis József (kritikus, irodalomtörténész): Kupihár Rebeka kötete nyelvi-poétikai szempontból egy nagyon egyenes kötet. Nem trükközik benne, nincsenek különösebb meta-rétegei (még ha több ízben beszél is a nyelviség kérdéséről, a nyelv szerepéről); kevéssé ironizál; nem épít kifejezetten a szövegközésigre, referenciái kevésbé szövegszerűek, mint inkább ikonikusak (azaz kulturális kódokat hoznak játékba, nem egy pretextusra utalnak, hanem hagyományozódott jelentésegyüttesekre – ez még a legfontosabb háttérszövege, a Biblia esetében is alapvetően így van, eseti kivétellel [1]); költői képalkotása klasszikus-allegorizáló és esztétikus, nem túl körmönfont és ritkán fölforgató; retorikája a közvetlenség és személyesség alakzataiból építkezik, s nem az elrejtettségéből; beszédmódja vallomásos, megszólító erejű; stb.
Úgy gondolom, hogy ez a választott megszólalásmód hiteles, és van hatóereje.
Minden egyenetlenségével és esetlenségével együtt. Ez olyan értelemben coming out, hogy valaki kiteszi az asztalra, amije van. Olyan nyelven szólal meg, amelyet nem lehet nem megérteni. (Volt néhány szöveghely, amelyen gondolkodnom kellett, hogy mit is jelent, de kevés ilyen volt.) Egyenesen szól hozzánk. És Istenhez is – el tudom fogadni Ferencz Mónika azon értelmezési ajánlatát, mely szerint a kötet, a cím javaslatát követve, Istenhez szóló beszéd, az elfogadtatás érdekében. Ezt kiterjeszthetjük az olvasóra is. Nem szól nagyon bonyolultan – a jó versek épp annyira összetettek, amennyire azért egy izgalmas irodalmi szövegnek szerintem lennie kell – a kevésbé izgalmas versekben viszont valóban nagyon egyszerű szerkezetekkel dolgozik. Ezek a szerkezetek kikezdhetőek, s Csete Soma – a saját perspektíváját, olvasói elvárásait következetesen érvényesítő és megérvelő – kritikája többet joggal ki is kezd. Ha nagyon összetett társadalmi szerkezeteket várunk el tőle, akkor csalódni fogunk, mert
a hangsúly a személyes megélésen van (ami viszont sokszor nagyon is árnyalt mélységgel van költőileg ábrázolva).
Ha viszont egy őszinte, megalkuvás nélküli, igényesen formált hangot keresünk, amely az identitás, szexualitás, felnövés, társadalmi szocializáció, szeretet-szerelem, hit kérdéseit képes lírában közvetíteni, akkor azt gondolom, hogy értékes olvasói élményben lehet részünk. Ezen a nem rejtőzködő nyelven, amelynek az egyik legfontosabb témája a rejtett identitás, nem egyszerű hitelesen és igényesen megszólalni, s ez Kupihárnak sikerül. S ha esztétikai, de akár tematikus szempontból több vers bizony felejthető is, ha többször a giccs határán táncol is, ha olykor a megszólalás nem is tűnik igazságosnak azért, mert egyoldalú a reprezentáció (ebben is igaza van Csetének),
a kötet összteljesítménye meglátásom szerint kérdés nélkül gazdagítja a kortárs irodalmi kultúrát.
És társadalmi szempontból is fontos, mert fontos témákat hoz szóba kendőzetlenül: elolvastatnám, ahol csak lehet. S beszélgetni kellene róla. Épp azért, mert sokan nem tartunk még ott, hogy az, ami ebben a könyvben történik, evidencia lenne. Ezen a nyelven megszólalni, szégyennel, dühvel, közvetlenséggel, s így beszélni női szexualitásról, az önazonosság kereséséről, a leszbikus szerelemről, a mindennapi abúzusokról, irodalmi és társadalmi tett a jelenkori Magyarországon.
Ez egy „alapozó” kötet, hogy mindenki megértse, s széles körben hatni tudjon.
Hogy vannak benne koncepcionális ellentmondások (például a férfiakkal kapcsolatban), amelyeket a kritikus is említett, azt én elsősorban ennek a jellegnek tudom be: A heterók istenéhez egyszerre, ciklusonként is változó beszélői pozíciókat vesz fel, amiből nem rajzolódik ki sem egy koherens én, sem egy koherens történet. A nyolcadik hónap című vers Máriát, Jézus anyját beszélteti, de a kötet egyes szám első személyű megszólalásai mögött többféle én(történet) áll: a testében idegen kislány, a különféle abúzusokat megélt fiatal nő, a gyermekvállalás, termékenység, termékenyítés kérdéseivel küzdő szerelmes, a hitével az egyházi környezetben küzdő keresztény stb. A könyv már-már egy bédekkert ad a különböző helyzetekhez, problémákhoz: változatokat egy témára, különféle megéléseket, aminek részei az ellentmondások. Egyébként
én nem érzékelem azt, hogy a publicus és privatus ne érintkezne kellő mértékben egymással,
és hogy ne hatna oda-vissza egymásra, a bensőség társadalmiasulása és a társadalmi bensővé válása visszatértő téma. Mint ahogyan azt sem látom egyértelműen, hogy a párkapcsolati megjelenítés vagy akár a hithez való viszony idillikus volna – vannak ilyen verspillanatok is (meg másfélék is), de számomra ez is hiteles. Van olyan erős, tiszta hit és Krisztus-bizalom, amelynek a mindenek fölötti (belső és külső) kérdése a szexuális identitás rejtettségre kényszerítése, illetve az emiatti (szó szerint) kárhoztatás, kirekesztés; egy olyan vágy az Isten feltétlen szeretetére, amely vágy beteljesüléséért, akár az egyház közege ellenére is, csakis Istenhez fordulhatunk, csak hozzá fellebbezhetünk, és kétségeinket csak vele beszélhetjük meg.
KULTer.hu: Ferencz Mónika felveti, hogy mintha más mérce szerint értékelnénk a queer irodalmat: ,,Amikor heteró reprezentációról beszélünk valahogy sosem válik evidenssé, hogy megvitassuk, mi is az, amit a könyv mondani akar, mi is az, amiben torzít vagy rossz mintákat mutat, de úgy tűnik egy queer kötetnél ezek már elengedhetetlen szempontokká válnak”. Szerinted létezik külön elvárásrendszer a queer szövegek olvasásakor? Szükséges egyáltalán külön diskurzusban beszélnünk a queer irodalomról?
Horváth Imre Olivér: Elsősorban pragmatizmust és fair play-t szeretnék látni. Ahogy említettem, a lírakritikától elvárható lenne, hogy ha van a vizsgált kötetnek bármilyen értékelhető tulajdonsága (nyilván van), említse meg, így árnyalva a megfogalmazott véleményt. Sportszerűtlen dolog ezt elhagyni. Egy verseskönyvnek bizonyára vannak művészi céljai a progresszív LMBT-reprezentáción túl is. Ráadásul a „heteró köteteknek” ezt a mércét egyáltalán nem kell megugraniuk (lásd Ferencz Mónika cikkét).
Ha az ún. „queer irodalmat” (van ilyen?) irodalomnak tekintjük, akkor ugyanabban a diskurzusban kell beszélnünk róla,
mint a „heteró irodalomról”. Ha a kritika ezen felül queer szempontokat is tud érvényesíteni, az szép és helyénvaló, de ha a versekről nem tudunk a meleg tartalmuk mellett, azzal összefüggésben más szempontból is beszélni, azzal redukáljuk, elhalkítjuk, marginalizáljuk ezeket a verseket, szólamokat. (Most tegyük félre azt a problémát, hogy a társadalmi nem és a szexuális orientáció befolyásolja a látszólag tisztán esztétikai szempontokat is.) Oké, tény: több Kupihár-versben egy harmonikus párkapcsolat áll szemben az ellenséges külvilággal. A leszbikus kapcsolat idealizálása, ahogy Ferencz Mónika is írja, pontatlan ábrázoláshoz vezet, ami társadalmilag káros lehet.
Azt viszont nem tudom, hogy mit tegyen az a meleg költő, aki boldog a párkapcsolatában, és/vagy idealizáltan látja a saját párkapcsolatát…
Ne írjon szerelmes verset, vagy módosítsa úgy, hogy megfeleljen a nemzetközi LMBT-reprezentációs trendeknek, ezzel elősegítve a hazai LMBT-emberek helyes megítélését? (Haverom kérdezi.) Ferencz Mónika nagyon helyesen látja, hogy „a teljes reprezentációt nem lehet egyetlen műtől remélni, sokkal inkább számtalan irodalmi alkotásnak együttesen kell egy képet adnia mindezekről”, de egyelőre nem áll rendelkezésünkre a számtalan magyar leszbikus verseskötet. Szurkolok, hogy legyen több.
Veszprémi Szilveszter: Ha nem olvastam két-három, sokszor túlzó és vért köpködő kritikát feminista kritikusok tollából irodalmi, vagyis nem mozgalmi médiumokban például a Nem és a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című kötetekről tavaly, akkor is gyanakodnék, hogy nem ennyire fekete és fehér ez a helyzet. De hogy a mozgalmibb szemléletű kritika elismerő szólamaira is példát hozzak,
a Mély levegő kifejezetten dicsért és dicséretet is érdemlő regény,
épp a bemutatott mintái és az ügyesen megírt viszonyai miatt, bár azt hiszem én a kritikámban picit receptszerűnek vagy tankönyvinek láttam már ezt, de hát a kritikusoknak semmi sem jó. Persze, abban igaza lehet a fejemben most válaszoló Ferencz Mónikának, hogy ezeket nem tekintjük a heteroszexuálisokat reprezentáló alkotásoknak, nem gondoljuk, hogy ezek a heteroszexuálisokról mondanak el bármit. Ugyanakkor a heteroszexuális kapcsolatok mintáiról is megteszi a kritika ugyanazokat az állításokat, mint ennél a kötetnél Csete írása, amikor túlzónak, parodisztikusnak, leegyszerűsítőnek vagy elnagyoltnak látja a leírt helyzeteket. Ebben szerintem érdemi különbség nincs igazán, és ne is legyen. Azt hiszem, a hiteles és többdimenziós karakterábrázolás, nyelvkeresés valójában minden esetben a kérdés, legyen szó ciszheteró fehér középosztálybeli férfiakról vagy bárki másról, akiket a reprezentáció terhével képzelünk megpakolni a ciszheteró fehér középosztálybeli férfinormatív világunkban és irodalmunkban.
Szerintem
megvan az irodalom a queer – meg bármilyen érzékeny olvasói és értelmezői – diskurzus, új szemüveg és elvárásrendszer nélkül is,
minden más mozgalmi munka. De közben ez egy idelista nézőpont, persze, hogy van más is a szövegen kívül, mert van, biztosan van szerkesztőknél, intézményformálóknál, és biztosan van olvasóknál is, hiszen a könyvespolc világnézet, és mi jó liberálisként azonnal megvettük Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című kötetét, amit az intézmény adott meg nekünk. Emlékszem, milyen hidegrázó élmény volt először olvasni Vida Kamilla Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal című versét, amely a verseskötetek kiadásában mutatja társadalmi szereplőként a kiadóját. Közben viszont éppen az első kötetemre készülve óhatatlanul szorongást jelentett, hogy
mennyire is vagyok értékes ebben az intézményrendszerben a társadalmi felelősségvállalás kártyáival,
és enélkül is helyem volna-e itt. Nincsenek megnyugtató válaszaim, mert a kortárs verseskötetek éppúgy egy világnézetről tanúskodnak a könyvespolcokon, mintha azokat meleg férfiak vagy leszbikus nők írták volna.
De közben: pályakezdő, vidéki, határon túli, nő, leszbikus, roma, ezek mind olyan jegyek, amiket jó, hogy bizonyos munka után tud valamilyen módon honorálni az irodalom. Antológiákkal, lapszámokkal, tematikus irodalmi estekkel, szerkesztői figyelemmel, műhelymunkákkal például, amelyek képessé tehetnek alkotókat vélt vagy valós hátrányok leküzdésére. Ennek kapcsán, azt hiszem, kiemelt felelősségünk van abban, hogy ne éljünk vissza ezekkel a lehetőségekkel,
új szerzőknek készítsünk még helyet, és ne az ő kreditjeiket infláljuk el előre.
Kupihár Rebeka – felületesen látva a mozgalmibb munkáját – ezzel kifejezetten jól dolgozik, vitathatatlan, hogy olvasókat, és kevésbé látva a műhelymunkáit, talán szerzőket is hoz (Kupihár vezeti például Ferencz Mónikával közösen a Rokka Szövegműhelyt).
És nem utolsó sorban, de erről tényleg csak röviden,
a queer diskurzus valóban lehet kritikai, elemzői munka.
Én is utaltam akár itt is a queer művészet hagyományaira, Kupihár Rebeka is beszélt arról a Telexnek, hogy nem igazán ismerte azokat a kötete felé támasztott elvárásokat, amik mentén én személyesen is vártam a kötetét, Ferencz Mónika szövege is hosszan foglalkozik a hagyomány kérdésével. És nyilván a queer irodalom terében sem elképzelhetetlen, hogy a nagy elődöket és a kortársainkat olvassuk, a szövegeink pedig hatnak egymásra. Épp emiatt
ezt sem tartom kiemelendő diskurzusnak az irodalmi, kritikai témák közül,
hiszen bármilyen szöveg kapcsán beszélhetünk téma-, nyelv- vagy akár formaspecifikus hagyományokról és közegekről, amikkel jó, ha egy kritikus tisztában van, ha alaposabb értelmező vagy akár értékelő munkába kezd.
Lapis József: Nem tudok arra válaszolni, hogy létezik-e ilyen eltérő mérce, ehhez végezni kellene egy alaposabb kutatást. Megérzésem szerint a heteró reprezentációk esetében is felmerülnek gyakran kritikai szempontok – az például kétségtelen, hogy boldog szerelemről, de egyáltalán a szexualitás teljességéről elég nehéz jó verset írni anélkül, hogy az ne legyen gejl, hogy egyszerűen fogalmazzak. Talán homoszexuális közegben azért lehet ezzel még kísérletezni, mert ennek van újdonságértéke. De ez önmagában biztosan kevés esztétikai szempontból. Az számít, hogy van megírva. Szerintem Kupihár könyvének ezek a legkevésbé izgalmas részei, mert ezek sokszor valóban giccsesen szépek. Azt értékeljük jobban az esztétikában, ha valami felforgató, különös, összetett, kétellyel teli, kérdésekkel szembesítő – amiben az idegenséggel találkozunk. Lehet, hogy tévedek, de
szerintem Csete Soma ezt a szembesítő, felvillanyozó idegenséget hiányolta több esetben,
bizonyos tapasztalati mezők közvetítésekor. De Ferencz Mónikának is igaza van abban, hogy egy könyv – ez a könyv – nem sűríthet magába mindent.
Az bizonyos, hogy ha egy szöveg queer kérdéseket hoz szóba, akkor azzal belép egy diskurzusba – ez túlmutat a szükségesség kérdésén, létezik egy ilyen diskurzus, és ehhez is csatlakozik ez a szöveg. Persze az hasznos, ha nem ez a kizárólagos megközelítés. Azt gondolom, hogy egy queer perspektívát is működtető jó irodalmi mű ki tud lépni ebből a zárványból.
A heterók istenéhez kifejezetten nem csak a queer keretezést teszi lehetővé.
Több költemény esetében ez sokadlagos perspektíva lesz. A kérdései túlmutatnak ezen a kereten. De ha a queer diskurzusban maradunk, akkor úgy gondolom, hogy a magyar nyelvű lírában azért még ki nem taposott ösvényeken mozog ez a könyv.
A leszbikus költészetnek sokáig erőteljes, majdhogynem kizárólagos volt egy afféle poszt-szapphói irányzata,
amelyben a szerelmi szenvedély és szenvedés megélése, a kedves megjelenítése, érzéki leírása, a saját benső, érzelmi forrongás, extázis e szenvedély kontextuásban történő kifejeződése volt a lényeges. Ezeknek a művekben a társadalmi környezethez valóban alig volt közük, ilyen értelemben a nemiségtől mint problémahelyzettől úgymond el is lehetett vonatkoztatni. Ilyen volt még a kínai Wu Tsao/Zao költészete is a 18. században, de még az európai posztromantikus szerzőket, mint Renée Vivien is ide sorolnám (aki kifejezetten affirmatív módon viszonyult Szapphó költészetéhez). A feminizmussal, illetve az amerikai polgárjogi mozgalmakkal kezdődött az, hogy a szexualitás a költészetben egyre közvetlenebb módon fonódott össze a társadalmi környezettel, szociális igazságossággal (nem, rassz, szegénység stb. vonatkozásában egyaránt) – Audre Lorde fekete női költő lírája ebből a szempontból jellegzetes és úttörő, és őt több fekete feminista költő követte. A közelmúlt költészete már ebből (is) építkezett,
nagyon esetleges példaként Carol Anne Duffy vagy Adrienne Rich líráját említem most,
ahol a feminista és szociális érzékeny nézőpont alapvető volt (függetlenül attól, hogy mikor tematizálták a homoszexualitást, s mikor nem), szándékoltan közvetlenebbül hozzáférhető, de nagy műveltségi háttérrel dolgozó, a későmodern poétikák hatását is integráló költészetet műveltek, élve az irónia, szarkazmus, paródia, fekete humor eszközeivel is. A kortárs queer költészet számomra nem átlátható, de a különböző performatív lehetőségek, az Instagram és a TikTok médiuma széles rétegek számára tett hozzáférhetővé és népszerűvé bizonyos szerzőket. June Bates példája csak egy a sok közül, akinek sikeréhez hozzájárult, hogy felmerült, hogy ő valójában a még elő nem bújt Taylor Swift. (Bates első kötete, a she is the poem egy vájt fül számára bántóan egyszerű és sematikus szövegvilág, de a későbbi köteteiben, mint a lavender haze már valamelyest ellépett erről a szintről.) Én azt érzékelem, hogy
Kupihár Rebeka kötetének megszólalásmódja illeszkedik bizonyos nemzetközi trendekhez,
versei egy működő kísérletet jelentenek a társadalmilag tudatos, közvetlen és bátor hangú, az identitáskérdéseket nyíltan megszólaltató költészet művelésére. Olyan kísérletet, amelynek van hatóereje, de a presztízskiadás miatt a kritikának is joggal ki van téve.
KULTer.hu: Csete Soma többek között az áldozati pozíció kérdését problematizálja. Hogyan viszonyulsz ehhez a kritikai kérdésfelvetéshez akár Kupihár Rebeka kötetére, akár más irodalmi példákra vonatkoztatva? Milyen retorikai és poétikai kihívások merülhetnek fel az áldozatiság megjelenítésekor? Mikor (nem) lehet érvényesen beszélni áldozati pozícióból?
Horváth Imre Olivér: A heterók istenéhez egyértelműen szélesebb közönségnek (az ún. heteróknak) beszél a leszbikusságról: világos, őszinte hangon szólnak a versek (értsd: a heterókat szólítják meg, a heterók számára könnyen dekódolhatóak), nem kifejezetten irodalmiasak, nem feltételeznek se LMBT-érzékeny műveltséget, se azt, hogy az olvasó képben legyen a leszbikusok életének nüanszaival. Meglátásom szerint ezzel van összefüggésben az a sértett-apologetikus beszédpozíció („áldozatszerep”), amelyet Csete Soma kritizál. Én is úgy látom, hogy az „áldozatszerep” a kötet néhány versének kárára van, de nem vádolható ezzel a kötet egésze, illetve úgy gondolom, hogy
a „heterók istenéhez” intézett kortesbeszéd kompromisszumokkal jár.
(Aki nem hiszi, tegyen egy próbát: küldje el az erősen kódolt, elsősorban LMBT olvasóközönséget megcélzó, queer formalista, camp stílusú, meleg párkapcsolatokat negatív fényben is ábrázoló kéziratát valamelyik nagyobb hazai kiadónak, és lássuk, kap-e Horváth Péter-díjat visszaírnak-e.) Ha valaki képben van a melegek társadalmi elfogadásáért küzdő mozgalmak történetével, tudja, hogy kezdetben a konformista és apologetikus hangok domináltak, ezt váltotta később a radikalizmus. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jelenleg itt tart a magyar leszbikus költészet, hanem hogy
ez az anyag (szerethető, szép teljesítmény, de) fejlődni fog valamilyen irányba.
A heterók istenéhez egy debütkötet, egy költői karrier első nagy mérföldköve, eszerint kéretik megítélni és nem túlzásokba esni.
Veszprémi Szilveszter: Én is az áldozati pozíció kérdését gondolom a legproblematikusabbnak a kötetben. Egy bipoláris világrend zavarbaejtően populista valóságát látom benne, ahol a szerelem magánéleti eseményként gyönyörű, az illusztrációk is ezt a lekerekített meghittséget prezentálják. A deutsche bank című versen kívül – ami szerintem nagyszerű vers – a környezetükkel érintkezve
ez az identitás csak a szégyen és a titok mentén beszélhető el, azokon keresztül is csak felületesen,
hiszen a világ homofób, a versbeszélő pedig a világnak az áldozata. Minden jól elkülönül: a sokzáras ajtó mögött nyoma sincs a már-már totálisnak leírt homofóbiának, a külvilág pedig homogén és rossz, minden öröm és kapcsolódás a zárt ajtók között marad. Különösen szomorúnak tartom, hogy
az egész könyv a NER nemzetfogalmával dolgozik, amiből a versbeszélő egyszerűen kiesett,
és az utolsó vers jövőbe távolító, szép hazaszeretetről szóló vallomásán kívül nem látszik annak a jele, hogy a nemzet elképzelhető a hagyományon, nyelven, gasztronómián, viselkedéskultúrán, épített örökségen, nevelődésen (…) vagy bármi máson keresztül, amit a jobboldali kirekesztő diskurzusok nem sajátíthatnak ki/vehetnek el tőlünk. Rémítően leegyszerűsítőek a megszólalások ezen állandó szólamai a kötetben, amikből rendszertudatosabb, a saját pozíciójukra reflektáltabb vallomásos szövegekkel lehetne kilépni.
A világ nem alapvetően homofób és kirekesztő,
a félelem és a megvetés a leszbikusokkal szemben nem szükségszerű érzés és reakció, hanem hatalmi dinamikák, megkövesedett világképek és mozgalmi felelőtlenségek következménye – Édouard Louis gesztusát megidézve a felelősöknek neve van –, és abban a gondolkodásban, amit metamodernnek nevezünk, elkerülhetetlen, hogy a jó irodalomban ezekről mélységükben beszéljünk.
Nem tartom ördögtől valónak az áldozatiság megjelenését, sőt. De ha nem agitprop alkotásokat szeretnénk ezekből a szövegekből, akkor a vallomásosság felvállalt erős kényszerűségében kell keresnünk az egyéniesség jeleit, amit majd az olvasó metaforikusan felismerhet a saját életében, hiszen jön velünk, rá akar ismerni. Ha a sokszor átismételt szólamok mentén fogalmazunk magunkról, nem gondolják végig az olvasók még egyszer, hogy mi is történt ebben az epizódban, nincs mire figyelniük, hisz jól ismerik már ezeket. Olyannak látom a jó szövegeket, amik ezzel dolgoznak, mint egy hiteles, személyes Instagram képet a stockfotók között, amik észrevétlenül ellepik a vizuális valóságunkat. Muszáj pontosnak lennünk nyelvileg, a poétikai eszközök és gesztusok megválasztásában, mert
könnyen üresednek ki és válnak politikai kommentté a fontosnak szánt szavaink.
Ha ezt a munkát készen kínált, és azonosulásra legyártott narratívákkal akarjuk helyettesíteni, az legfeljebb felszínes közösségtudatot eredményez: mindenkinek nagyon fog tetszeni, akivel egy közös véleményen vagyunk, elragadtatással olvassák majd, megosztják a barátaikkal, de ezek nem a verseinkről szólnak, nem ténylegesen arról a valóságdarabról, amit meg akarunk mutatni, hanem arról, hogy nekünk áldozatként szerzőknek és olvasóknak mennyire igazunk is van, hiszen mi mind igazságukat vesztett áldozatok vagyunk.
Amikor egy ilyen könyvet olvasok, azt várom tőle, hogy szembesítsen: hol a személyes felelősségem
– akár a fiktív szereplőnek – az áldozattá válásában, hol van állampolgárként a felelősségem, milyen intézményi struktúra nem működik jól, vagy hol kellett volna nem félrenéznem a tömeggel együtt. Azt várom, hogy ismerjek rá arra, hogy én is szem vagyok a láncban.
A könnyen megosztható szövegek megkerülik ezt a szembesítést,
nem vállalnak kockázatot, és nem változtatnak semmit a világon, és még csak nem is valódi, ahogy regisztrálják azt. Kemény Lili hozta fel a Telexnek adott interjúban Knausgård hatkötetnyi példáján keresztül, hogy meg kell keresnünk a bennünk élő Hitlert. Ez nagyon közel áll ahhoz, amit az egyéni felelősségről és a társadalmi valóságunkról gondolok. Ha nem tereljük efelé az olvasókat, akkor nem igazán látom az értelmét semminek.
Lapis József: Ez nehéz kérdés, bár könnyen is megválaszolható, amennyiben nem önmagában az áldozati pozíció felmutatása lehet problematikus, hanem mindig annak kimunkálása. Én ennek a kulcsát a személyesség retorikájában látom – ha az meg tud teremtődni azzal a hitelességgel, ami az egyéni traumák és hátrányos pozíciók átélhetőségét szavatolja, akkor csak érvényes lehet. Tehát szerintem az a retorika hatékony és hatásos, amely a személyesség pontszerűségére, a saját perspektíva őszinte és érzékeny, sajátszerű felmutatására épít – míg a sémahelyzetekből dolgozó, ezeken túllépni kevéssé tudó, csak az ismertre hagyatkozó, reprezentációs típusokból merítő megszólalás könnyebben fut tévútra. Rám egyértelműen hatással volt a Kupihár-könyv ebből a szempontból, sok mindent megértettem belőle, köszönet érte. (A mennyi keserves év fáradozása című versben például nagyon érzékletes a növényallegóriában elmondott különbsége a szerelemnek és a termékenységnek.)
Még nehezebb viszont hatékonyan megteremteni a másik, az áldozattá tevő pozícióját
ahhoz, hogy ott megtörténjen a magára ismerés – itt is szükséges volna az, hogy valamiképp az idegenség effektusai is megtörténjenek a szövegben, ne egy túláltalános, offenzív köntös odaborítása történjen csak. (Ez akár visszafelé is elsülhet, ha ügyekben gondolkodunk.) A düh retorikáját is lehet erőteljesen és nagy megszólító erővel, de egyszerű sematizációval is működtetni. Hogy egy negatív példát hozzak a turisták című versből: „a káromkodás vagy köpködés nem lepett volna úgy meg, / mint ez a halk, udvarias undor / a szerelmünk láttán. / a szemében villogó kétségbeesett / düh árulta el biztosan: / magyar”. Ez nem tűnik eléggé kimunkáltnak. Számomra pozitív példa viszont ebből a szempontból a nem ismertek meg. Ebben a dühös monológban megéreztem az indulat megszólító erejét magamra nézve.
A vers nyitánya erőteljes és bátor, és nem olvastam még ilyet magyarul,
tisztelet érte. Ez egy elkeseredett, dühös monológ, amely nem törekedhet a patikamérlegen kimért igazságosságra minden másikkal szemben, mert akkor kimondatlan marad az ő nyers igazsága.
[1] Például a Genezisre történő utalás a torkolat című versben: „ott lebeg majd a vizek felett”.
A borítón található képeket (balról jobbra) Kiss Milán, Takács Borisz és Lapis József készítették.
