Töltöttem már el délutánokat házakban vagy azok körül, ezért érteni vélem, miért válhat a Ház, délután kötetcímmé. Sőt, ha valami lényegi kapcsolatot feltételezünk cím és kötetegész között, akkor azt is mondhatnánk, hogy a délutáni ház versek sorozatává, könyvvé válik (milyen giccsesen cseng ez így). Ez a leképezés nem architektúra, nem mimézis, de nem is a videójátékok mögött húzódó, vektoriálisan illuzórikus tér, amiben a költői én oly customisable avatár, hanem ház, délután, minden képével és interakciós lehetőségével együtt.
Ismerős terek, ismerős érzések, ismerős hangulatok. Mindezek ellenére csak a legversebb soroknak kijáró lassúsággal tudom olvasni Láng Orsolya 2024-es kötetét. Hogy merészel ilyen tömören írni olyan terekről, tapasztalatokról, tárgyakról, hangulatokról, amik sokunk külvilággal való kapcsolódását meghatározták? „[A] jó fodrász összehangolja a frizurát / a haj növekedésének természetes irányával”, s ha még 2025-ben is hiszünk az ars poeticában, akkor a Rossz reggel című vers első két sorában tetten érhetjük. Ha felkérnénk egy exegétát, aki hisz az ars poeticában, hogy tessen megfejteni nekünk az előbb idézett két sort, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy a fodrász a költő, a haj a valóság, a frizura pedig a vers, ebben a felállásban pedig egyáltalán nem meglepő, hogy
Láng Orsolya tematikai szempontból nem rugaszkodik el a legközvetlenebb és legnyilvánvalóbban adott környezettől.
Szép számban találhatunk példát olyan verskezdetre, ahol egy tárgyból vagy helyből, mindenesetre hangsúlyosan térbeli helyzetből, eseményből bomlik ki a nagyrészt emberközi kapcsolatokról folyó gondolat- és képsor: „Egy résben vettelek észre / ahol az élelemmel megrakott / kosarakat húzták fel” (Egy résben vettelek észre); „A száraz udvar, szél kergette porával, / nem tartja meg, kiejti magából” (A jövevény); „az udvaron a ház első lakója / bottal üti a frissen nyílt krókuszokat / véznán, de kitartóan / a rangidősek teljhatalmával bünteti őket.” (bántások) Ha ki akarjuk bogozni, hogy mennyire ok-okozati a gondolati és képi részek viszonya, akkor a Zwischenmenschliche Beziehungen című versből érdemes kiindulni. Ebben hág tetőpontjára az emberközi kapcsolatok tematizálása, hiszen
itt jelenti ki a költői én, hogy ez az, ami őt a leginkább érdekli, ugyanakkor mindez itt lényegül át a nyelv kérdésévé:
„Zwischenmenschliche Beziehungen / válaszoltam a német újságírónak, / aki azt kérdezte: milyen témák érdekelnek / a világból [kiemelés tőlem – F-N. Z.], mikről írok szívesen. / Előtte persze kinéztem a szótárból, és megtanultam. Az anyanyelvemen / talán sosem merném kijelenteni, / túl hangzatos, vagy nem is tudom, / komolyanvevős, idegen nyelven az ember / magát is komolyabban veheti komolyan.” Ez alapján úgy tűnhet, hogy a Ház, délutánban a világ elsőbbséget élvez a nyelvhez képest (lásd a fennebb kiemelt szó sorkezdő, nyomatékosító pozícióját),
a világ azonban nagyon éles, a szentenciáktól gyakran elkülönülő képekben mutatkozik meg,
még akkor is, ha ezek szintaktikailag kapcsolódnak egymáshoz (például: „Elnézni a kockákra nyírt bokrok fölött, / és elkezdeni félni azoktól, / akiket szeretek” [Apró balladák képei]). A nyelv az a közeg, ahol igazán elő tudnak gurulni a képek közt rejlő reflexiós bukfencek, azaz a képek és szentenciák dialektikája csak nyelvileg tud történni. A metakommunikáció leginkább az emberközi kapcsolatokról tett megjegyzések kapcsán érhető tetten: „Keveset beszélünk, mert a közös nyelv langyos és íztelen. Semleges. Mi pedig nem vagyunk azok.” (Már három napja) A metakommunikációnak ugyanakkor az intermediális kontextusban értett képek is tárgyává válnak: Az első ember, akit fénykép őriz című vers tulajdonképpen egy ekphraszisz, amely azáltal, hogy metainformációkat közöl az első dagerrotípia elkészítésével kapcsolatban („1838-ban rögzítette Daguerre kamerája, amely hét percig exponált”), a kötet költői képeit is leleplezi, mint implicit metainformációk hordozóit.
A kötet egységes versnyelvében az adja a változatosságot, hogy képek és szentenciák felváltva válhatnak a figyelem fókuszpontjává.
Vegyük például a Rossz reggel című vers utolsó sorait: „Roppannak a pirítósok, a nyelv alkonyán / felértékelődik a metakommunikáció. / Fagyott puttók koppannak a garázstetőn. / Vagy csak beképzelik maguknak a nagy horderőt / gyenge kis pillanataink?” Az egyes sorok külön feldolgozási stratégiát igényelnek, hiszen a képeket vaskos, rejtetlen gondolatiságot közvetítő szentenciák követik, a viszony pedig nem ok-okozati. De akkor milyen?
Egy ilyen poétikával kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy a képek talán csak a nyelv szolgálatába állított szimbólumok.
Mit jelentenek Láng Orsolya képei? Jaj nekik, ha könnyen meghatározhatóvá válik funkciójuk. A nyelv fennakad nyelviségén (sokszor nyelvészeti elemzésekbe fajul e fennakadás, ez legrészletekbemenőbben a Szenvedő című versben történik meg, itt a szentencia grammatikai képletként jelenik meg: „A főnévi igenév szenvedő alakja a -va/-ve végű határozói igenévvel képezhető. / Pl. szeretni –> szeretve lenni”), a képek viszont teljes komolysággal állnak helyükön, s itt ütközik ki a közlés komolyan vehetősége: ha nem állna egy nagyon is ismerős ház, délután a sokszor súlyos, etikai töltetű szentenciák mögött, árulkodva a megfigyelés kellő érzékenységéről, akkor az olyan sorok, mint „a fontos dolgokat mondunk ki együtt, / és fontossá válik az, akivel” (Rendeződünk) közhelyekként pukkannának el. Az előbb idézett, Rendeződünk című verset közelebbről szemügyre véve
jól végig lehet követni, hogyan bomlanak ki a képekből az emberközi kapcsolatokra tett reflexiók.
Az első sorra („Átrendeződünk, mint a hellenizmus”) könnyen felhúzhatnánk a szemünket, hogy mi ez: érdekes akart lenni egy (művészet)történész? Egy ilyen merész hasonlat könnyen elakaszthatná a vers rajtját, ha nem egy túlságosan ismerős, hétköznapi, hidegfényű hasonlító követné, kiegészítve a hellenizmus említése által vájt óriási hermeneutikai gödröt: így válik az átrendeződés olyanná (is), „mint egy zártkörű / eseményre kiadott közösségi tér”. Hasonlóképpen, a „nem a mélység értékelődött le, / hanem a felszín fel” sorpár lélekbúváros ellentétezése fedezet nélkül állna, ha nem idéződne meg (kellőképpen halványan) az előző sorokban a karantén mint generációs tapasztalat: „nosztalgiát érzünk a lezárt utcák, / találkahellyé változott lakások iránt, / a közöny még mindig idegen, / de már nem harapunk akkorákat”.
A referencialitás kitágítása teret ad a szentenciáknak,
hiszen azok nem egy életrajzisággal, partikularitásokkal telitűzdelt kontextusban bukkannak fel, hatókörük nem a szűk baráti vagy családi körök által látogatott dohányzóasztaloké, hanem az újra és újra igénybe vehető köztéri padoké. A képek adják a szentenciák fedezetét, ily módon nem valami önmagaként kimondhatatlan szimbólumai, mert nem a szentenciák részei, tehát ezek tekintetében nincs szemantikai funkciójuk, csak a hangulatteremtéssel, azonosulhatóságukkal járulnak hozzá a nagyon specifikus reflexiók mindennapokban való leföldeléséhez. Láng Orsolya a vizuális művészetekben is jártas, így nem csoda, hogy a képek sokszor maradnak képek: „tévelygünk / mint apró elefántok / óriási porcelánok között”. (bántások) Egy bejáratott szólás (…, mint elefánt a porcelánboltban) efféle megfordítása ellehetetleníti a szemantikai gépezet működését, s a hatalmas porcelánok között álló apró elefántok képe rázúdul minden további jelentéskeresésre.
Így válik a jelentéskereső (jelentésteremtő?) folyamat képek fölötti meditációvá.
Visy Beatrix is a kötet meditatív jellegét emeli ki az Élet és Irodalomba írt recenziójában. Ő a képeket („a leírások[at], az érzékszervi tapasztalatok rögzítés[ét]”) a reflexiókkal egyidejűként (sőt egylényegűként) értelmezi: „a versekben pictura és sententia nem válik szét, a jelenségek rögzítése és a hozzá társuló reflexió együtt mozog, a látvány, a képek magukban vagy magukon hordozzák az úgynevezett jelentéseket, a fájdalmat, a múltbeli veszteségeket vagy az új helyzetek idegenségét, szorongását”. Amint azt fennebb már valamennyire kifejtettem, szerintem a viszony ennél dialektikusabb, s ez a dialektikusság lényeges tulajdonsága Láng Orsolya költészetének (a Személyes okok óta mindenképp).
A dolgok, terek szövegileg is csupán képek: nincs jelentésük önmagukban, referenciáktól megfosztva,
nem lehet úgy visszavezetni a kötet egyik képét sem, hogy az vajon mit jelenthet Láng Orsolya vagy egy hozzá demográfiailag közel álló számára, jelentésük teljességgel „jóindulatunkon” múlik. Talán csak az alkalmi, személyeknek dedikált versek engednek referenciális olvasatot, főként a Kabai Lórántnak írt „eltűnt”, és a Marx Ágnesnek írt Április 8., péntek, az életrajziság ezekben a legerősebb. A Hervay Gizellának dedikált vers inkább a költői figyelem és az emberi léttapasztalat sajátos összefonódásának állít emléket, a hangsúly a történetiségben lakozó bármikorságra kerül, az egyikünk–másikunk megszólításmód legalábbis ezt nyomatékosítja: „Egyikünk másikunk születésnapján öli meg magát, / hogy másikunk mellé fekhessen újra. / És érkezett egy urna, / s benne egy maréknyi hamu / – írja másikunk, még életében. / Még életében olvassa egyikünk”. (Egy kirakatban lakunk)
A reflexió nem tudja ellátni a kép által megkövetelt jelentésképző feladatot. Ezért annyira délutáni házak a versek, ezért tűnik úgy, hogy minél alaposabb megértésükhöz igencsak szükséges a hangulati dimenzióra való artikulálhatatlan reflektálás, azaz a meditatív ráhangolódás. Ezért tematizálják a versek több helyen is a nyelv elégtelenségét, főként az anyanyelvét.
Az anyanyelv mint nagyon ismerős közeg párhuzamba állítható a versekben megjelenő terekkel, helyzetekkel,
amelyek ugyancsak túl jól ismertségük miatt kerülnek a lírai kontemplációval dialektikus viszonyba. Mi az, amit a kép leképez, s mi az, amit nekem erre mondanom kell? Ebben a felállásban kép és szentencia ugyanolyan értékű eleme a versnek, hiszen egyiknek sincs értelme a másik nélkül, egyik nem a másik kiegészítése, továbbgondolása, kibontása, hanem etikai katalizátora. Kell mondani valamit, mert vannak képek, és kellenek a képek, mert mondunk dolgokat.
A kötet központozása néha zavarkeltő: sorokon belül maradéktalanul jelölt, sorvégeken azonban egyes versekben elmarad (például: „átpréseltem magam a kerítésen / nekifutva a dombnak, ahol / a titkos forrásban barátok áztatták a lábuk / tágították kapillárisaik a reggeli hidegben” [visszatérők]). Ennek lehet funkciót tulajdonítani, hiszen
a sorvég bármi jel nélkül is tagol, nemcsak gondolatilag, hanem akár szintaktikailag is.
Ugyanakkor a sorvégi központozást tartalmazó és az azoktól mentes versek között nem véltem felfedezni olyan poétikai különbséget, ami indokolna egy efféle váltást, a versnyelv nagyon egységes, az első, felszólító módban íródott A siker titka című versen kívül semmi sem bontja meg a kötet meditatív hömpölygését. Az utolsó vers, a Már három napja a tördeléssel válik ki a kötetegészből, ez a szöveg nincs sorokba szedve, a versnyelv viszont itt is a megszokott. A tavalyi verseskötetek közül a Ház, délutánt tudtam leginkább költészetként, s nem csak kordokumentumként vagy sajátos szubjektumok 21. századi textuális kibontakozásaként olvasni. Hogy lehetne beilleszteni a Ház, délutánt bármilyen éppen folyó vagy nemrég folytatott kritikai vitába? Megbontaná az erőtereket. Nem látom olyan trendekbe ágyazhatónak, amelyek elősegítenék a kortárs lírában való pozicionálását: s jaj a kritikusnak, ha nem rajzolhatja meg a családfákat.
Mohácsi Balázzsal ellentétben nem állok értetlenül a kötet recenzálatlansága előtt:
nem biztos, hogy a magyar kritikusi közegben közkézen forog az az esztétikai szempontrendszer, amivel a Ház, délutánról az irodalmi gyakorlat eszköztárára kiható (azaz hasznos) megállapításokat lehet tenni. Talán tényleg pont Mohácsi (a fülszöveg szerzője) vagy az általa említett Lapis József (aki a kötet szerkesztője) kellett volna megírja A Kritikát erről a kötetről, bár így, hogy senki sem akarta nagyon helyére tenni a polcon, talán még izgalmasabb keresgélni azt, hogy miért ilyen megragadóak Láng Orsolya versei.
Láng Orsolya: Ház, délután, Prae Kiadó, Budapest, 2024.
A borítófotót Wéber Kristóf készítette.
Láng Orsolya Ház, délután című könyve a 2024 magyar KULTkönyvei (TOP 10) listánkon is szerepelt, olvasd el a teljes cikket ITT!
