Tompa Andrea nagyregényének színpadi adaptációját, a származás, az éntörténet és a színház meghatározó kérdéseit bejáró Sokszor nem halunk meget az Örkény Színház és a Theaterhaus Jena koprodukciójában, az Örkény stúdiójában tekinthetjük meg 2025 márciusától.
1944-ben egy elhurcolt zsidó orvosnő lányát magához veszi a gyermektelen Erzsi és Feri. A Kolozsváron felnevelkedett Nagy Matildból színésznő lesz, aki mások történetét eleveníti meg, miközben sajátjának egészét nem ismerheti. Antigonén, Júlia dajkáján és Oidipuszon keresztül próbálja feltárni a benne rejlő ismeretlent, miközben magánélete is állandóan önmaga újraértéséhez sodorja közelebb. Bár dacol az anyaszerep gondolatával, mégis megszüli és felneveli Klárát. Román származású szeretője és főiskolai tanára, Titi, lágertúlélő, akárcsak Titi barátnője, a saját sorsát megíró Zimra.
Adja magát a kérdés, hogy az előadás rendezőjének, Gáspár Ildikónak értelmezésében melyik történetszál válik az előadás fókuszává,
és mi az, ami elhagyható a regényhez képest, főként, hogy a színpadi változat is az ő munkájának köszönhető. Hiszen egy majdnem hatszáz oldalas, nagyjából nyolcvan évet felölelő regény esetében bizonyos döntéseket meg kell hozni ebben a kérdésben, a történet egésze nem vihető hiánytalanul színre.
Az előadásban leginkább az én megismerése és Matild Titivel való kapcsolata válik hangsúlyossá, de kevés olyan történetelem van, ami hiányérzetet hagyva maga után egyáltalán ne kapna teret. Talán Matild felnövéstörténete, azon belül is első kamaszszerelme, a színházzal való találkozása, a bizonyos Anne Frank-előadásélmény, és
az ezt követő gyerekkori színjátszás az az időszak, ami jelentősége ellenére szinte teljesen említés nélkül marad a színpadon.
Emiatt Feri és Erzsi hangsúlyos és kidolgozott kisgyermekkori nevelő jelenetei után kissé kötés nélkül jutunk el a hirtelen felnőtt Matild életéhez, és bár formailag nagyon szép és hatásos ez az első időszak, a történet egészében kissé szervetlenül marad meg a nézői emlékezet számára.
A Sokszor nem halunk meg formanyelve rendkívül üdítő magyar színpadon, számos tekintetben kilép a hazai néző által megszokott keretrendszerből. A közönséget már az ajtó előtt megkérik, hogy mobiljaikat tegyék repülőgép üzemmódba, a némítás nem elég, hiszen
az előadásnak nagyon érzékeny technikai háttere van.
Bent a terem két oldalánál a székek hosszú, folyosószerű játékteret kialakítva vannak elhelyezve, körben a fejek felett minden oldalon kivetítők. A hangtechnika jól látható a játéktérben, az előadás teremtett világán belül helyezkedik el, itt ül zenei közreműködőként Matisz Flóra Lili, aki a hangpult mellett olykor vonós hangszerét is kézbe veszi. Állandó díszlet egyáltalán nincs, olykor bekerül a térbe egy asztal, felnyílik egy csapóajtó.
A nyitóképben Erzsiként Takács Nóra Diána látható, Feri szerepében pedig Friedenthal Zoltán. A lassú, mozdulatlan jelenet során fokozatosan megteremtődik a hideg éjszaka: a közönség sorai közt ülő Ioana Niţulescu szélhangot imitál, Florian Thongsap Welsch csöpögést, és Szaplonczay Mária is felbőg az egyik székről mint a csecsemő Matild. Erzsi egy üres takarót ringatva énekelni kezdi az előadás vissza-visszatérő zenei betétjét, az Árva madár miért keseregsz kezdetű népdalt. Nem érezni a szobabelsőt megjelenítő realista bútordarabok hiányát, nem kizökkentő a jelzésértékű takaró sem.
A Sokszor nem halunk meg egészéről elmondható, hogy erőteljes nézői aktivitást igényel, sokszor nyújt érzékszervi impulzust,
rengeteget bíz a fantáziára, és épp emiatt hatalmas szabadságot, tágasságot nyer az előadás. Erzsi monológját Ioana Niţulescu székkapirgálása kíséri: az asszony körmöl, a hangkulissza segít behívni az asszociációt, de vizuálisan úgy képzelem el a naplóírást, ahogyan csak szeretném, ahány néző, annyi jelenet születhet. Az sem hat zavaróan, hogy a mindkét nagymamát játszó Szandtner Anna láthatóan nem idősebb a nevelőszülőknél, általában a szereposztás is elemeltebb a fizikai adottságoknál, ám annál szimbolikusabb.
Friedenthal Zoltán nemcsak Tilda nevelőapját, de többek között a lány későbbi szerelmét, a középkorú Titit is játssza,
ahogy Szandtner sem csak a kislányra nagy hatással bíró nagymamát alakítja, hanem magát a középkorú Tildát is. A gyermekkor időszakának jeleneteit pedig jórészt Takács Nóra Diána minimális eszköztárral dolgozó, mégis rendkívül szuggesztív játéka teszi igazán emlékezetessé, amely nyomán Erzsi árnyéka az egész előadást végigkíséri.
A Sokszor nem halunk meg erőteljes stilizáltsága, impresszionista jellege egyrészt ahhoz hasonló hatást teremt, mint a regény egyik figyelemreméltó sajátossága, vagyis hogy a szövegben a megszólalások, párbeszédek az elbeszélő szöveggel formailag teljesen egybeolvadva, inkább csak egyfajta közvetített érzetet keltve jelennek meg, mintsem valódi performatív aktusként. Másrészt ez segít abban, hogy a mindössze kétórányi, szünet nélküli játékban elmesélhető legyen a nagyívű történet. Hiszen
a regény egyes jelenetei csak mint egy villanásnyi benyomás, röpke időre idéződnek meg a színpadon,
vagy máskor egymásba folyva hömpölyögnek, mint például amikor Feri családjánál a hangos nevetésben zajló, rádió kísérte családi ebéd szinte észrevétlenül alakul át a bombázás lármájává – a hétköznapokat keretező események sokasága így sűrűsödik egy jelenetbe.
A kivetítőkön az egész előadás feliratozva van, feltehetően ez a produkció nemzetközisége miatt is szükséges, hiszen egyes színészek nem beszélnek magyarul. De a Sokszor nem halunk meg világán belül is jelentős szerepe van a nyelviségnek. A fiatal Titi románul beszél, amit a német Florian Thongsap Welsch angolra cserél, Ioana Niţulescu pedig egy magyar anyanyelvű tanárt románul jelenít meg.
A színészek mindkét szerep esetében a jelenetük elején kilépnek a fikcióból,
felgyulladnak a nézőtéri fények, és elmondják: ők németországi színészek, és itt, az Örkény színpadán a Sokszor nem halunk meg című előadásban más nyelven fogják játszani a szerepüket, mint amilyen nyelven elméletileg beszél az adott karakter, de fogadjuk el az általuk használt nyelvet most annak, ami a történetbéli nyelv. Ezzel ismét, de már szinte kiáltványszerűen a nézői fantázia aktivizálására történik felhívás.
Másfelől a színházi téma is metaszintre kerül. Tilda élete a színházról szól, a Sokszor nem halunk meg legtöbb jelente színházban játszódik, színházon, színházi szakmákon, drámákon keresztül értelmezi az emberi életet. És mi, az Örkény Színház huszonegyedik századi nézői is mind itt vagyunk: egy színházban, ami a saját színházi nyelvén beszél emberi sorsokról, megismerhetőségről. A színház egy olyan szakrális térként jelenik meg az előadásban, ami bármilyen nézőpontból, alkotói és befogadói oldalról egyaránt a létezés megismerésének kiemelt lehetősége.
A Sokszor nem halunk meg során tehát nem válnak el a fiktív, történeten belüli színházi terek,
és az a valódi színházi tér, amiben maga az általunk éppen nézett előadás létrejön. Kitűnő eszköze ez annak, hogy a saját bőrünkön érezzük azt, ami a főszereplő, Tilda legfőbb témája, vagyis a színházi hatást.
A kivetítőkön nemcsak a feliratozást olvashatjuk, de
itt figyelhetjük azokat a jeleneteket is, amelyek a színpadon kívüli játékterekben zajlanak.
Merthogy számos akad belőlük: a csapóajtó alatti tér, a színpad mögötti öltözők, a bejárati aula és a bejárat előtti utcaszakasz is lehet óvóhely, bécsi vendéglátóegység, színházi kulissza vagy egy egyszerű utca. Az, hogy több helyszín használata is lehetővé válik, és a kézikamerás felvételek adta lehetőségek (közeli felvételek, a nézői látványbefogadás irányíthatósága) mind izgalmas potenciált tartogatnak, amit ki is használ az előadás, de egy idő után következetlenné válik a térválasztás. A legtöbb történeten belüli színházi jelenet a színpadon zajlik, és egy darabig mintha ez is lenne az elv. Miután Tilda életébe belép a színház, a magánéleti jelenetek kikerülnek a színpadról, csak az zajlik közvetlenül előttünk, ami valóban a színházi térhez köthető.
Ám miután ez a logika megtörik, és a színpadi tér például országúttá avanzsál, nem egyértelműek a térből való kilépések miértjei.
Az inkonzisztens térhasználat ellenére is üdvös az a merészség, amivel a Sokszor nem halunk meg a helyszíneket, a díszletet, a nyelvet kezeli.
A néző alkotótársnak érezheti magát, nem készterméket kap, hanem meg kell dolgoznia a végeredményért. Az együttműködés intencióját pedig mi sem jelzi jobban, mint az előadás egyes pontjain belépő, sokak által félt interakció.
A kényes témában gyakran felmerülő probléma, hogy a néző nem azért váltott jegyet az előadásra, hogy a saját bőrét vigye vásárra, a színházak pedig sokszor félnek, hogy hol húzódik a kényelmes határ. A Sokszor nem halunk meg állást foglal e vitás kérdésben:
a színház ugyanúgy a néző feladata, mint az alkotóé, a színház közöttünk születik meg.
A kérdés, hogy milyen legyen Tilda egyik tanára. Friedenthal Zoltán a válaszaink alapján formálja halk szavú, nagy léptű, kalapos, hátizsákos figurává. Ezután pedig jóval fontosabbak lesznek számomra a tanár gondolatai, hiszen ezek egy eleven, általunk megformált alak gondolatai. Ahogy Tildának az emberben rejlő ismeretlenről szóló monológja is sokkal nagyobb téttel bír azáltal, hogy egy nézőtársamat felállítva demonstrálja: mit sem tudunk arról, akit látunk, az adott illető lehet akár gyilkos vagy csaló is. A Sokszor nem halunk meg nem kényelmetlenül sok ponton, de igenis szeretné, ha a néző nemcsak komfortosan hátradőlne, hanem kompetens partnerként néha kockáztatna is.
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg. Rendezte: Gáspár Ildikó. Játsszák: Szandtner Anna, Takács Nóra Diána, Szaplonczay Mária, Friedenthal Zoltán, Ioana Niţulescu, Florian Thongsap Welsch. Örkény Színház, 2025. március 9.
Fotók: orkenyszinhaz.hu
