„Az intézmény éves kiállításait és tevékenységét évek óta egy-egy olyan gondolat köré szervezi, ami reflektál a múzeumok és a kortárs művészet 21. századi szerepvállalására” – olvasható a Ludwig Múzeum 2025-ös évi programtervének bevezetőjében. A jelenleg látható Női kvóta 02-nek már volt egy 2024-ben nyitott 01-es verziója, ami hasonló manifesztóval és teljesen ugyanezzel a koncepcióval készült.
A probléma viszont mindkettőnél az, hogy itt a kiinduló gondolat pont olyan idegtépően egyszerű, már-már gyermeteg és önmagán túlmutatni szinte képtelen, ahogyan az, hogy a 2023-as Barbie-filmben Ken munkája a strand. Itt meg ugye nők. A kiállítás címe sommásan (az eredeti kurátori szándék szerint minden bizonnyal némi iróniával) sejteti, hogy ideje volt egy, illetőleg egyből két, csak nőkkel foglalkozó kiállítást rendezni a Ludwigban.
Az ugyan egyik anyagból sem derül ki, hogy mi is ennek az apropója most,
amikor valamiért még mindig a Guerrilla Girls kollektíva 1989-es „A nők csak meztelenül juthatnak be a Metropolitan Museumba?” feliratú plakátjára hivatkozunk, egy harminchat évvel későbbi, merőben eltérő szituációra applikálva azt, ami az eredeti kérdésfeltevést tekintve ma már egész egyszerűen nem, illetve csupán ilyen formában nem aktuális.
A „nőművészekhez” (már amennyiben szeretnénk ragaszkodni a tárlat által felkívánt férfi művész-nőművész oppozícióhoz) társított témák – itt is, pont mint azokban az untig ismert, évezredekig mérvadó nőmegközelítésekben – a következők: gyerekek, gyereknevelés, monoton házimunka, meleg, pozitív színek, virágok, lányok, asszonyok, csajok együtt, vidáman, nem vidáman, meztelenül, kevésbé meztelenül, szép nő, szép öreg nő, a szépség perspektivikus…
A lényeg persze az, hogy ezeket az alkotásokat ne egy férfi „kövesse el”, mert az nyilvánvalóan nem önreprezentáció,
és így, ahogy sokszor forog a köztudatban, nem is lehet érvényes reprezentációja ez egy nőnek.
Aki egyébként a nők = otthon, béke, jóság; férfiak = külvilág, háború, rossz dichotómiától még nem tépi a haját, az ennél a kiállításnál garantáltan fogja, ugyanis a fentebb idézett éves tervekkel ellentétben a kettős kiállítással sajnos sem a múzeumok, sem a kortárs művészet 21. századi szerepvállalására nem sikerült érdemben reflektálni. Ha nagyon szigorúan vesszük, az egészen a 20. századig uralkodó, sztereotip módon szexista nyugat-európai nőképre viszont talán annál ügyesebben, bár nem pozitív kicsengéssel.
Persze a kiállítás kapcsán azon is megérné vitatkozni, hogy ma pontosan mit is értünk „kortárs” alatt,
ha már egy vállaltan kortárs képzőművészetre fókuszáló múzeumban született a tárlat, ahol a kurátoroknak igenis felelőssége lépést tartani mindazzal, amin már Magyarországon is túlléptünk, globálisan meg pláne. Lehet, hogy máskor célravezetőbb lenne egyet a művészetben alkotóként sokáig alulreprezentált csoportok közül nem mindenáron úgy láttatni, hogy a kiállítás anyaga közben kizárólag e jelenlétbeli hiány köré van szervezve. Lehet, hogy máskor megérné nem férfira és nőre egyszerűsíteni mindazt, amit nem lehet és nem is éri meg férfira és nőre redukálni.
A Női kvóta 02-ben (a 01-es verzióhoz hasonlóan) ugyanakkor nem a kiállított művek tematikájával vagy minőségével van a gond. A kiállítás első termében
háborús hangulat fogadja a látogatót, gyakorlatilag olyan, mintha be sem mentünk volna a múzeumba,
hanem még mindig az utcán állnánk, plakátzajban. Széchy Beáta A II. világháború (1983) című, a világ kizökkentségét, töredezettségét szubjektív módon, intim részletek (köztük egy Brecht-idézet) kiemelésével láttatni kívánó papírmunkája kifejezetten különös, keserű nyitánya egy ilyen anyagnak, bár tény, hogy maga a mű hangulatában és vizuáljában „szépen” kontráz az ukrán Leszja Homenko 2022-es Cím nélküli kamuflázsára. Mellettük a Jenny Holzer és a graffitiművész Lady Pink közös munkájával létrehozott Cím nélkül (Ne lőj civilekre!) hirdeti szlogenjét, szintén a nyolcvanas évekből. Az ukrajnai Kinder Album 2022-es Ukrajna ellen fog állni című akrilfestményén a tárlat első meztelen nőalakjait ellenpontozzák a Németh Hajnal Képzeletbeli háború – Version 3 (Zenekari változat) című 2015-ös harminc perces koncertfelvételének férfizenészei.
Az ideiglenesen összeállt formáció tagjai Beatles- és Velvet Underground-számokat zengenek harci dalokként,
miközben szintén elég harciasan villognak felénk a különben elég ízléstelenül a háborús alkotások közé rejtett múzeumi ajándékbolt LED-fényei.
Bár a következő termekben viszonylagos béke honol, az a továbbiakból sem derül ki, miért is releváns egy-egy műnél az alkotó neme, valamint miért vannak a felsorakoztatott témák, médiumok és tapasztalatok „nőiként” aposztrofálva és értelmezve. Lehet, hogy a kiállítás éppenséggel mindazt szeretné tematizálni, ami sztereotip és/vagy toxikus? Láttatni ugyanakkor egy ilyen esetben szerintem már rég nem elég. Azt, hogy a kiállítás ajánlószövegében az szerepel, hogy „[a] további termekben a múzeum heterogén anyagából válogatva, a teljesség igénye nélkül igyekszünk áttekintést adni különböző alkotókról, életművekről, tendenciákról és témákról”, sajnos komolyan kell venni.
Valóban nem törekedtek az összeállítók a teljességnek a látszatára sem
(nyilván soha nem teljes semmi, de azért minimális törekvés szerintem elvárható, pláne egy neves intézménynél), az anyag pedig a kortárs tárlatokat tekintve is meglepően heterogén, tehát az semmiképp sem a női alkotók téma- és anyaghasználatbeli változatosságát kívánja ünnepelni, sokkal inkább nemi jellegeik alapján igyekszik kommodifikálni az alkotókat, ezzel is propagálva egy már-már „nőknek, nőkről” tárlatot. Más „nőügyekkel” úgysem foglalkozik, nem igaz?
Nem, nem igaz. Szintén a kiállítás kísérőszövegében hangsúlyozza a kurátor, Szipőcs Krisztina, hogy az anyaggal szeretnének áttekintést adni „azokról az alkotókról, akik a hetvenes-nyolcvanas években nemegyszer a férfiak árnyékában vagy velük versengve hozták létre értékes életművüket, melyet mostanában fedez fel és értékel újra a szakma és a műtárgypiac.”
A kurátor itt kényelmesen megfeledkezik a kontextualizálásáról, mármint a hetvenes-nyolcvanas éveken túl,
ami egyébként – ahogy láthatjuk többek között (bár nehéz kiemelni csupán egyet a bőséges ellenpélda közül) az orosz-ukrán háborúra reflektáló művészek esetében – nem helytálló. A kiállítás mindezek mellett, úgy tűnhet, hogy alapvetően a magyar, kissé tágabb fókusszal a kelet-közép-európai szcénát targetálja. Mit keres akkor a művek között a Jenny Holzer-Lady Pink páros, a szintén amerikai Valerie Jaudon vagy a francia Hélène Delprat munkája, illetve a 2022-ben egy teljes magyarországi tárlattal bemutatott Yoko Ono, szintén a háborúellenességet szem előtt tartva kiállított Játssz bizalommal! című, egy sakktábla figuráival „empatizáló” alkotása. Hiszen az nem lehet elég indok a kontextusunktól távoli (és nem is feltétlen a globális „nőművészet” legreprezentatívabbjai közé tartozó) alkotók kiállítására, hogy egész egyszerűen ezen művészek munkái vannak meg a Ludwignak.
A már emlegetett,
sztereotip módon a nőkhöz kapcsolt témák természetesen ebben a koncepció nélküli koncepcióban is jelen vannak,
és ezek ilyesfajta redukálása méltatlan a kiállított (egyébként elvitathatatlanul izgalmas és sok esetben ma is érvényes művekkel szereplő) művészekhez. Tény azonban, hogy a külföldi, kelet-közép-európai művészeteket kevéssé ismerő, az elmúlt években a Műcsarnokban, a Mai Manóban, az abc-ben, a Knollban, a Deák17-ben, a Ferenczy Múzeumban (stb.) vagy éppen a Ludwigban látogatást nem tett nézőknek viszont remek alkalma nyílhat arra, hogy egy helyen lássanak legalább egy Reigl Juditot (Prelúdum – A fúga művészetéhez), egy Mauer Dórát (Görbült sík, szárnyas), három Keserű Ilonát (Tízes számú kép, Piros lép és Sírkövek), néhány Lovas Ilonát (Stáció No. 26. és Innocenti I-V., 2004.), egy Deli Ágnest (Holdidő I-II.), két El-Hassan Rózát (Feszített szék – a Stretched Objects sorozatból és Anastazia), egy El Kazovszkijt (Piros felhők), vagy egy Eperjesi Ágnes-sorozatot (Heti étrend).
Nem tudni persze, hogy mindazt, ami értékes ugyan, de már rég nem nóvum, meddig ildomos akként reklámozni,
vagyis meddig nem kínos mondjuk egy Reigl Juditra „férfiakkal versenyezni kényszerülő, mellőzött, a szakma és a nagyközönség által csak nemrég fel- és elismert” művészként hivatkozni. Persze, így nem annyira feltűnő, hogy a fiatalabb művészgenerációkkal a tárlat már nem tud vagy nem is akar foglalkozni.
Mégis, éppen egy trendinek vélt téma hullámait lustán meglovagolni kívánó, megfáradt,
újdonságot nem is mutató, nem is igénylő perspektívából rendezett anyagnak van ma helye kishazánkban.
Az AI-generálta országos kismama-szépségversenyen megjelent fotók, a virág (és nem mondjuk fizetésemelés) formájában megköszönt egész éves munkák, a még mindig ratifikálatlan Isztambuli Egyezmény, a hetente legalább egy, a hírekbe kerülő meggyilkolt vagy súlyosan megcsonkított női áldozat, a „nőügyekkel nem foglalkozók” miliőjében, ahol az apa férfi, az anya nő, mert más nem is létezhet a „teremtés sorrendjének” köszönhetően.
A mindezeken túl is vitaindítóan sok sebből vérző Női kvóta 01 és 02 egyébként összesen 2024. október 18-tól 2025. március 16-ig tart, majdnem fél éven keresztül hagyva bennünk hiányérzetet. Bár ez szintén igencsak soktényezős műfaj,
az időpontok választásánál (is) lehettek volna tudatosabbak az anyagot összeállítók.
Végpontnak választhatták volna a hányattatott emlékezetű, ugyanakkor szintén ironikus módon majd’ minden évben újabb „problémás nőügyeket” előhozó március 8-át, vagyis a nőnapot, kezdőpontként pedig, ha már a kiállításon valamelyest a magyar női képzőművészek munkái vannak többségben, szeptember 8-át. Ez a nap ugyanis a magyar népi kultúrában Kisboldogasszony napja, a katolikus, anglikán és ortodox egyházaknál Szűz Mária születésének ünnepe, már ha valakinek kedve támadna ezek után még klasszikusabban értelmezni mindazt, ami nő.
A Női kvóta 02. Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményéből című kiállítás a Ludwig Múzeumban tekinthető meg 2025. március 16-ig.
Fotók: Rosta József © Ludwig Múzeum
