Negyedik alkalommal rendezték meg a Made in Debrecen Fesztivált, ahol debreceni, a városhoz kötődő, illetve meghívott előadók és zenekarok húszperces koncertek keretében, a legkülönfélébb műfajokat képviselve mutatják meg magukat a közönségnek. Az esemény célja egyebek mellett a város zenei közösségének összefogása, a feltörekvő zenészek támogatása és kevésbé ismert zsánerek térnyerésének erősítése. Az alábbi beszámolóban igyekszem visszaadni mindazt, amit ez a zenéről és közösségről szóló nap tartogatott.
Délelőtt 10 órakor a belváros kilenc helyszínén vette kezdetét a zenei kavalkád, mindenhol valami egészen más irányzat, stílus dominált. A popzene mellett többek között a blues, a metál és az alternatív műfajok szerelmeseinek szeme is felcsillanhatott a műsorfüzet pontjai láttán. Mindenki megtalálhatta az ízlésének megfelelő kezdőhelyszínt, hogy aztán a városban barangolva akár újdonságokat is felfedezhessen magának. A délelőtti, még kissé lehangoló, szürke égbolt és a szemerkélő eső persze nem könnyítette meg az ember dolgát lelkesedés terén. Az utcák kezdés előtti képe is ezt bizonyította, hisz egyelőre alig lehetett bárkivel is találkozni.
Jómagam is szél és eső kíséretében érkeztem meg az első helyszínre, az Incognitóba,
ahol Nagy Bogi nyitotta meg a koncertek sorát. Az énekesnő közvetlenségének, csodás hangjának és érzelmekkel teli dalainak köszönhetően úgy éreztem, hogy nem is koncert, hanem egy nagyobb családi összejövetel közepébe csöppentem, ahol a résztvevők kötetlenül tárgyalják meg az elmúlt napok történéseit, és minden generáció képviselteti magát. Ezt erősítette, hogy Bogi és gitárosa dalok tekintetében bevallottan eltértek a megbeszélt menetrendtől, illetve folyamatos interakcióban voltak a közönség tagjaival, akikkel a koncert után az énekesnő őszinte örömmel elegyedett beszélgetésbe, és rengeteg közös fotó is készült.
Néhány perc múlva – miután a színpad és a hallgatóság is némileg átrendeződőtt – következett Gidnim’Rém ámokfutása, akinek első, aranyos állatok válogatott haláleseteit illusztráló szerzeményét hallva olyan érzésem támadt, mintha a családi idillből valamilyen szürreális álomba kerültem volna, mindez pedig csak fokozódott, amikor az orrfújás megváltó erejéről kezdett dalolni.
Az előadó legnagyobb új rajongójává ennek ellenére egy nagyjából másfél-kétéves kislány vált,
aki zajvédőt viselve ugrándozott a koncert alatt. Gidnim’Rém kávézási szokásairól is hallhattunk egy kétségkívül érdekfeszítő dalocskát, ám mielőtt felfedte volna, miféle kapcsolat rejlik pontosan a cibetmacska és a kávéscsészéjének tartalma között, elhagytam a helyszínt, hogy időben odaérjek a következő kinézett koncertre. Útközben már örömmel tapasztaltam, hogy az addig kietlennek tűnő utcák kezdtek megtelni élettel, és egyre több összeverődőtt csoporttal lehetett találkozni, ahogyan a helyszínek között próbáltak tájékozódni az egyébként igen hasznosnak bizonyuló műsorfüzetet böngészve.
A következő helyszínen, a MODEM-ben már nagyobb csapatnyi érdeklődő verődött össze, majd a 11:20-as kezdést követően a világ minden táját megidéző dallamok csendültek fel a Folk You tolmácsolásában. A zenekar a brazil karneválok világának életre keltése mellett azt is megmutatta, milyen a macedón lakodalmas zene, illetve egy szatmár-beregi dalt is prezentáltak a népes közönségnek, melyben nagy számmal voltak jelen vidáman szaladgáló kigyermekek is. A helyszínen állomásozó szervezők is kiemelték, hogy
az elmúlt három évben még soha ennyien nem látogattak erre a helyszínre közvetlenül a kezdés utáni órákban.
A világzene után mélyebb, melankolikusabb muzikális vizekre eveztünk: Szilu ugyanis egy szál gitárral kísérve tárulkozott ki az egész hallgatóságnak, akik hangos tapssal és füttyszóval hálálták meg neki mindezt. A fiatal előadó – Nagy Bogihoz hasonlóan – láthatóan és hallhatóan rendelkezett egy bizonyos rajongótáborral, többen is csak miatta látogattak el a MODEM-be.
Egy gyors ebédszünet után meg is érkeztem a következő helyszínre, a Spontán Bárba, mely igencsak hűnek bizonyult nevéhez. Nem tudtam ugyanis, pontosan hol található, így ide csak később terveztem ellátogatni, ám a városban bolyongva a pincéből kiszűrődő zene miatt és a sors közbenjárásával mégiscsak itt lyukadtam ki. Éppen a Háromnegyed nevű formáció volt a porondon, mely
akkora közönséget vonzott be, hogy a bárba levezető lépcső közepéről voltam kénytelen végighallgatni az utolsó dalukat.
Miután átadták a stafétát a Vannivan csapatának, a közönség mozgását és cserélődését kihasználva el tudtam érni, hogy ne csak fül-, hanem szemtanúja is lehessek az eseményeknek, és sikerrel közelebb tudtam kerülni a színpadhoz. A banda dalai meglepő módon erősen hatottak rám, az addigi lecövekelés helyett egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a lábam mozogni kezd. Elismerő bólintásokkal nyugtáztam, hogy egy addig számomra teljesen ismeretlen, Mandarin című számnak sikerült aznap először bármiféle mozgásformát kicsikarnia belőlem.
Valami hasonlóan gyümölcsöző élmény reményében tértem vissza az Incognitóba, ahol A kutya meg a nő nevű formáción volt a sor. A banda énekese a korábban már hallott és említett Szilu volt, ám ezúttal pörgősebb dalokkal érkezett. Megmosolyogtató volt hallgatni, hogy az egyik pultnál állomásozó csoport végig azt találgatta, hol marad a zenekar nevében szereplő kutya. Az ajtón menet közben ugyan semmilyen négylábú nem lépett be, újabb és újabb fesztiválozók annál inkább, emiatt pedig teljes teltház állt fenn az utolsó dal végére. A kisebb tömeg miatt a kijutás sem volt zökkenőmentes, de az objektum sikeres elhagyása után már a következő állomás, a SIKK volt a cél. A Plaster pontosan az érkezésem pillanatában csapott a húrok közé, és
a zenekar egy csapásra valódi fesztiválhangulatot teremtett,
nemcsak megtöltve, hanem meg is mozgatva az egyébként nagy teret szinte teljesen betöltő közönséget. Innen a DEMKI Ifjúsági Ház felé vettem az irányt, ám a nagy távolság miatt mindenképp muszáj volt beiktatnom egy gyors szünetet, erre pedig teljesen alkalmasnak bizonyult a STAY Beer Bar, ahol a nap túlnyomó részében az elektronikus zene játszotta a főszerepet. Érkezésemkor Muzvio gondoskodott a hangulatról, s több szempontból is egy kis felüdülést jelentett a zenéje. Egyrészt itt nem mozgott akkora tömeg, mint az előző pár helyszínen, másrészt pedig a nap hátralévő részében domináló rock/metál vonal előtt jólesett valami mást is hallani.
Az Ifiház udvarára érve ugyanis bárki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy ezek a keményebb zenei stílusok dominálnak a helyszínen, ahol egyébként párhuzamosan, két színpadon is követték egymást az előadók. Itt lehetett találkozni az addigi legnagyobb embertömeggel, melynek nagy része ugyan bőrszerkós, színes hajú és egyéniségű rockerekből állt, ám idősebbek és gyerekek is szép számmal tették tiszteletüket. A Rocksuli színpadon a Bearfood robbantott hatalmasat, majd náluk is nagyobb fokozatba kapcsolt a KabinLáz. A népes közönség nagy része végigtombolta a két zenekar által keltett zűrzavart, melyben a legkisebbektől kezdve az első sorban egymást lökdöső fiatalokon át a korosabb rockerekig többféle réteg is kiszúrható volt. Ekkor kezdett talán a Made in Debrecen egyik célja is legszembetűnőbben megvalósulni, hogy
a zene által legalább egy napra összefűzze a város különböző kulturális rétegeit, lakóit pedig egy sokszínű zenei közösséggé formálja.
Mindezek után már az utcák is ténylegesen megteltek fesztiválozókkal, sokszor lehetett hosszabb-rövidebb idő után újraegyesülő régi ismerősökből, rokonokból álló társaságokba botlani. Jómagam is akarva-akaratlanul találkoztam a nap során egyetemi évfolyamtársaimmal, régi, gimnáziumi ismerőseimmel, sokszor a legváratlanabb pillanatokban. Joggal lehetett azt érezni, mintha az egyébként hatalmas Debrecen hirtelen egy kis közösséggé változott volna, ahol az emberek könnyen kapcsolódnak egymáshoz, és mindenki ismeri a másikat.
A fesztiválozók egyre nagyobb tömegének egy másik egyenes következményével is kénytelen voltam szembesülni, hiszen egyes helyszínekre egyre nehezebbnek bizonyult bejutni a rengeteg érdeklődő miatt. A Bakelit teljesen megtelt Swimclass előadása alatt, és a bejárat közelében is annyian ácsorogtak, hogy a falat támasztva voltam kénytelen megpróbálni a kiszűrődő, egyébként bámulatos énekhangra fókuszálni. A környező zaj miatt viszont fel kellett adnom ezen törekvésemet, és a közelben lévő Desz24 felé vettem az irányt.
A Bakelithez viszonyítva a helyzet itt azonban még kritikusabbnak bizonyult,
hiszen már az udvarban hatalmas tömegen kellett magam átverekednem, de a Huncut Pónik zenekar tombolásához vezető lépcsőnek csak a közepéig sikerült eljutnom, ezért úgy döntöttem, visszatérek a SIKK-be. A klubban továbbra is minden korosztály képviseltette magát, a The Blue Shift a blues műfajához nyúlva teremtett jó hangulatot, majd Az öreg halász és a tenger örökzöld rockslágerekkel tüzelte fel a fesztiválozók igencsak népes, sokszínű csapatát. Olyannyira felszabadító hatást sikerült elérniük, hogy saját magamat is azon kaptam, hogy egy számomra addig ismeretlen társasághoz csatlakozva, együtt énekeljük a P. Mobil egyik klasszikusát.
A rockzenét ismét líraibb dallamok váltották, amikor az Ifiházhoz vezető úton betértem a Bakelitbe. Kinka ragadott gitárt és mikrofont, aki lágy, melankolikus dalaival meghitt légkört varázsolt a kávézóba, a dalokhoz pedig egy-egy személyes történetet is fűzött, ezzel fokozva előadásának családias jellegét, melyhez a kávézó rendkívül hangulatos és nyugalmat árasztó belső tere is nagyban hozzájárult.
Napom utolsó állomásaként visszatértem az Ifiházba, ahol a Random Choices és a Memorat kezdett 20 órától.
Előbbi banda Brno városából, a MiD különlegességének köszönhetően érkezett Debrecenbe két másik zenekarral karöltve, ugyanis a fesztiválhoz minden évben egy külföldi vendégváros is csatlakozik. Az Ifiház másik színpadán tomboló, heavy metalt képviselő Memorat koncertjére is átlátogattam, s bár ez a stílus távol áll tőlem, arra mindenképpen hasznosnak bizonyult, hogy minden addigi fáradtságot kiűzzön a szememből. Az Ifiházat elhagyva örömmel tapasztaltam, hogy egyre többen érkeznek a helyszínre, a belváros pedig továbbra is pezseg az élettől. A koncertek sora természetesen ekkor még messze nem ért véget, a legtöbb helyen még éjfél után is szólt a gitár és pörgött a dob.
Az idei Made in Debrecen mindenképpen meghatározó élmény marad számomra, hisz ugyan korábban is részt vettem már az eseményen, most csapott arcon igazán, hogy ez a fesztivál ténylegesen mennyi embert mozgat meg. Profi előadókat, akik már országos szinten is ismertek lehetnek, s a Debrecenhez ezer szállal való kötődésük miatt ezen a napon visszatérnek egy rövid koncert erejéig. Feltörekvő zenészeket, zenekarokat, akik megmutathatják magukat nagyobb közönség előtt, és bebizonyíthatják, érdemes lesz velük számolni a jövőben. Egyszerű zenekedvelő, szórakozni vágyó embereket, akik legalább a fesztivál alatt egy népes, sokszínű közösségként tudnak működni.
A MiD összekapcsol, formál és magába szippant,
így nem is kérdés, hogy jövőre, amikor Debrecen már ötödszörre csap majd a húrok közé, ismét ott leszek. És őszintén remélem, hogy sokan mások is így tesznek majd, mert egy biztos: nagyon megéri!
Made in Debrecen Fesztivál, Debrecen, 2025. március 29.
Borítókép: Vigh Levente
