Alonso Ruizpalacios negyedik nagyjátékfilmje rendkívül esztétikus, helyenként eredeti megközelítéssel bíró, ám döcögő ritmusú mozgóképes megfogalmazása a bevándorlólétnek. A kortárs konyhafilmek kóros maximalizmusa ezúttal mély identitásdrámával párosul.
Valami érezhetően nagyon megfogta a filmrendezőket a fine dining éttermek világában. Persze ebben semmi meglepő nincs, hiszen a konyha sok mindent jelenthet. A hierarchikus viszonyok reprezentálják a társadalmi különbségeket, ahogy A menüben láthattuk, de leginkább A séf vagy A mackó sikere nyomán arra mutathat rá, hogyan tűnnek el véglegesen a magánélet és a szakmai feladatok közötti határok. Továbbá miként lehet teljesíteni egy olyan szakmában, ami valóban teljes embert kíván. És legfőképpen, mi mozgatja az önmagukat kizsákmányoló figurákat, mit kompenzálnak ezzel. Bár A konyha első jelenete egyszerű eszközökkel él,
kevés film tudta eddig ilyen remekül megragadni, milyen megérkezni egy idegen országba.
Estela (Anna Diaz) számára a metrón lévő emberek összemosódó festékpacák, útbaigazítást senkitől sem kap, végül mégis kiderül, hogy a cél ott volt a szeme előtt. Mintha az ember minden érzékszervét egyszerre veszítené el, és egy imbolygó hajón próbálna valamilyen fogódzót találni. Egyébként nem is ez a lány lesz a főszereplő, bár ebben a színes társaságban nehéz is lenne megállapítani, ki a központi figura.
Pedro (Raúl Briones Carmona) azért minden kétséget kizáróan fontos karaktere a filmnek, hiszen egyrészt az ő nézőpontját követjük a legtovább, másrészt a szerelmi kapcsolatával is sok időt töltünk. A kiinduló esemény egy állítólagos lopás: a The Grill étterem egyik kasszájából eltűnik nagyjából 800 dollár. Mindenki gyanús, főleg annak a cégvezetésnek a szemében, amelyik szinte emberszámba sem veszi az alkalmazottakat. Pedro a leggyanúsabb, hiszen pontosan ekkora összeget ad szerelmének, Juliának (Rooney Mara). A nap végére azonban nem az lesz a kérdés, ki vette el a pénzt, hanem sokkal inkább, hogy a karakterek képesek lesznek-e túlélni a munkanapot.
Van ennek a filmnek egy nagyon markáns formai döntése, a fekete-fehér képek pedig elsőrendűen esztétikussá teszik a végeredményt.
A konyha épp ezért klasszikusan nagyvásznon mutatja meg teljes valóját, Ruizpalacios és operatőre, Juan Pablo Ramírez fantasztikus képekkel mesélnek. Nekik köszönhetően a filmnek egyszerre van erőteljes realizmusa, de közben egy emelkedett esztétikuma is, ami helyenként szürrealizmusba hajlik (gondoljunk például arra a jelenetre, amikor Pedro és Julia a homárokat teszik az akváriumba). Másrészt persze ennek a formai döntésnek egy absztraktabb funkciója is van: Ruizpalacios a karakterei kiszolgáltatottságát és tompaságát is remekül érzékelteti így vizuálisan, és még inkább átélhetővé teszi, micsoda kiismerhetetlen olvasztótégely a figurák számára az egyesült államokbeli élet.
A látottak persze távol állnak attól, amit a hatályos jogszabályok emberséges munkának tekintenek. A film elején érkező Estellát például felveszik a konyhára, de igazából senki sem tudja, milyen feladatot tudnának neki adni, végig érezhető az a szemlélet, hogy eggyel több vagy kevesebb alkalmazott tulajdonképpen nem lényeges. Az előbb említett gasztrofilmekkel ellentétben A konyhában maga a főzés nagyon kis szerepet kap: rövid snitteket persze látunk, amelyekben készülnek a fogások, de az ételeknek nincs mögöttes tartalmuk, nem reprezentálnak magukon kívül semmit. Talán egyetlen kivétel van, amikor az egyik főszereplő családi receptje alapján főzik meg a dolgozói ebédet, majd a többiek ezen élcelődnek, ami persze megint értelmezhető az előbb említett gyökértelenség szemszögéből. Ami viszont rokonítja ezt a filmet a korábban említett áramlattal, az a teljesítménykényszer ábrázolása. Ezekben a konyhákban olyan mennyiségű munkát kell végezni, hogy azt
a konyhafőnökök többsége szerint csak az embertelen nyomás fenntartásával lehet kisajtolni a dolgozókból.
Egy ilyen rendszer magától értetődően teljesen eltünteti az egyéneket, és a történet Pedrón keresztül azt is bemutatja, hogy ezeket a terheket csak egy bizonyos ideig lehet sztoikusan tűrni.
Főleg, ha végül az egyetlen látható menekülőút – a férfi Juliával való kapcsolata – is kudarccal végződik. A nő kezdetben éteri jelenségként tűnik fel, Rooney Mara alakításában valódi finomság jelenik meg általa, ám rá kell döbbennünk, hogy neki is megvannak a maga önös érdekei. A filmnek összességében nagyon jól áll, hogy helyenként nem szorítkozik kizárólag a lélektani magyarázatokra, hanem meghagyja a szerelmi szál misztikumát. Némileg a semmiből érkezik ez a pár, és közös történetüket tekintve a semmibe is távoznak. Ám ahogy említettem, ennek
a filmnek talán a legfontosabb tétje, hogy mit tud állítani a bevándorlósorsról.
Alonso Ruizpalacios Arnold Wesker 1950-es években írt színdarabját vette alapul, az európai bevándorlók helyett azonban még színesebbé tette a társaságot, illetve Londonból New Yorkba helyezte át a cselekményt. Ezáltal a szereplők bizonyos értelemben még anonimabbá váltak, ráadásul a nyelvi akadályok miatt nagyon sokszor alig értik egymást. Mégis katartikus az a jelenet, amikor a sokadik idegösszeroppanás után a karakterek kint cigiznek az étterem mögött, és képesek megérteni valamit abból, mire vágynak ők egyenként és közösségként, milyen hamis ábrándokat kergetnek, és hogy mennyire kiszolgáltatottak valójában a szociális hálón kívül, papírok nélkül. Ezekben a percekben a film hangvétele is nyugodtabbá válik, ezáltal a néző is elmerülhet a párbeszédekben.
Később aztán a mozi csúcsjelenete ebédidőben játszódik, amikor hirtelen futnak be egymás után a rendelések, ami egyébként is elég nagy nyomást helyezne a csapatra, miközben bokáig gázolnak a gépi üdítőben. Mindenki egyre jobban felemeli a hangját, a hibákért senki sem vállalja a felelősségét.
Pedro lesz az, aki felrúgja az addigi status quo-t.
Ami azért is érdekes, mert a karakterrel nem mindig könnyű együttérezni, hiszen több jelenetben is mintha ő keltené a feszültséget. Végül mégis az ő jelzései kellenek ahhoz, hogy a konyhában ne folytatódhasson minden úgy, ahogy korábban.
Mindezt egy összességében igencsak színpadias fináléban kapjuk meg, amivel pedig eljutunk a film kisebb problémáihoz is. Mert bármennyire is remek a mozi vizualitása és helyenként mély a mondanivaló,
vannak apróbb ritmikai döccenők, nem mindig organikus a váltás a hangos és a halk, a lendületes és a lassuló szakaszok között,
illetve az utolsó jelenetekben érezhető szinte kizárólag, hogy egy színdarab adaptációját látjuk, akkor azonban a kelleténél jobban. Az viszont minden apróbb probléma ellenére biztos, hogy A konyha ritka gyöngyszeme a mostani filmes kínálatnak, amit érdemes addig elkapni a moziban, ameddig lehetséges.
A konyha (La cocina), 2024. Írta és rendezte: Alonso Ruizpalacios. Szereplők: Raúl Briones Carmona, Rooney Mara, Anna Diaz, Motell Foster, Oded Fehr, Spenser Granese, Soundos Mosbah. Forgalmazza: ADS Service
A konyha a Magyar Filmadatbázison.
