A The New York Times képzőművészeti tárgyú kritikáiért felelős újságírója, Holland Cotter szerint 2024 az alapvetően meghatározó, ám éppenséggel nem kimondottan nagy horderejű biennálék és a rendkívül „köztes” művészeti produktumok és események éve volt mind konceptuális, mind kulturális szempontból. A szokásosnál nagyobb hangsúly helyeződött az anyagiakra is, ez a globálisnak mondható tendencia azonban a hazai szcénára egyáltalán nem bizonyult érvényesnek.
A magyar (képző)művészeti élet résztvevői ugyanis 2024-ben sem engedhették meg maguknak a semmilyenséget. Az alábbi, idén is teljességgel szubjektív listánkra felkerült időszaki tárlatok legtöbbje (a kanonizált életművek és egyes alkotói korszakokat bemutató anyagok mellett) nem egy képzőművész munkáira, sokkal inkább egy bizonyos jelenség több olyan alkotó általi értelmezésére koncentrált, akiknek a művei sok esetben egymásra is reflektálnak, talán szándékolt alkotói-baráti összekacsintásoknak, talán a kellemes véletlennek köszönhetően.
10. Képgyakorlatok, Q Contemporary, Budapest, 2024. augusztus 16 – szeptember 15. Kurátor: Fabényi Júlia
A Képgyakorlatok a Magyar Nemzeti Bank által életre hívott Q Contemporary egyik 2024-es tárlataként
a táblakép műfajának a természetes-mesterséges dichotómiát tematizáló kortárs variánsait mutatta be
a 30-as és 40-es hazai művészgenerációk munkásságában, egyfajta keresztmetszet jelleggel. A monumentális, egyébként objekteket is egy-egy tér közepében mintegy „totemként” prezentáló tárlat anyagát 11 teremre és táblakép-aspektusra, vagy különféle hívószavakra és egyéb szlogenekre (mint például Látás, Utópia-Disztópia, Nem egerek – Kacsák, Mintázatok stb.) osztották, melyek mentén a virtuóz, expresszív színhasználati módozatokkal és dinamikus technikai megoldásokkal kapcsolatos tendenciákat kívánták szemléltetni.

A kiállítótérbe lépve találkozhattunk az ezredforduló körüli budapesti street art szcéna egyik figurájának, Lobotnak, vagyis Szabó Lobot Balázsnak a graffiti inspirálta akrilfestményeivel, a londoni technokultúrából merítő Nemes Márton Tomorrow című, figuratív-absztrakt, lézervágott műanyaggal acélvázra kivitelezett akrilképével, Csató József amőba-embereivel, Góth Martin axonometrikus elemekből álló, festékszórós fújásokkal „rendetlenített” videójáték-képeivel. Batykó Róbert szintén az utcaművészeti szubkultúrát idéző, számítógéppel komponált stenciljeivel, valamint Balázs Nikolett, Barabás Zsófi, Baráth Áron, Bernáth Dániel, Bóbics Dia, Dóra Ádám, Felsmann István, Fogarasi Andreas, Hajgató Terézia, Kis Róka Csaba, Koszorús Rita, Kusovszky Bea, Melkovics Tamás, Nemes Márton, Pintér Dia, Szinyova Gergely, Szőke Gáspár, Tivadar Andrea, Tóth Anna Eszter és Vető Orsolya Lia munkáival egyaránt.
A virtuális képi világ jegyeit a kézzelfoghatóra applikáló, gazdag és néhol mosolyogtatóan friss Képgyakorlatokhoz készült egy brossúra,
illetve egy edukatív jellegű sétafüzet is, ezek immár elektronikus formában érhetőek el az MNB Arts & Culture honlapján, ahol egyébként az esélyegyenlőség jegyében maga a fizikailag már nem elérhető kiállítás szintén bejárható, ezúttal csupán virtuálisan.
9. Hanyas vagy? – A MODEM közgyűjteményének kiállítása generációelméleti megközelítésből, MODEM, Debrecen, 2024. március 30 – 2025. március 9. Kurátorok: Süli-Zakar Szabolcs, Török Krisztián Gábor
2024-ben lett „nagykorú” a 2006-ban alapított debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ. Az intézmény 2023 előtt galériaként, azóta pedig a muzeális intézményi háló részeként működik, így gyűjteménye immár hozzáférhető mindenki számára. A Hanyas vagy? című tárlat ennek az elmúlt 18 évnek a gyűjtéséből született, és különösen izgalmas, hogy
az anyag összeállítása abban a szemléletmódban zajlott, hogy a kiállításon az együtt élő generációk mindegyike képviseltesse magát.
A generációk témakörével foglalkozó legtöbb kutatás egyébként általában a budapesti születésű szociológusig, Mannheim Károlyig nyúlik vissza, aki egy-egy nemzedéket még ugyanazon a történelmi-társadalmi térhez és időhöz való tartozás, az azonos kulturális kontextus, illetve az események ugyanazon tudatrétegéből való érzékelése alapján határozott meg. Az 1928-as A nemzedékek problémája című művén alapszik több, az angolszász kultúrából eredő, globálisan használatos generációmeghatározás, amelyek közös jellemzője az egy nemzedékbe tartozók kvázi sztereotipizálása. A MODEM közel ötven alkotó műveit felvonultató gyűjteményes kiállítása a generációkat külön-külön, szekciókban prezentálja munkáik esztétikai kategorizálása helyett.

Az elveszett generációt Aba-Novák Vilmos, az alapítókat (angolszász kultúrában építőket) Reigl Judit és Vera Molnár, a veteránokat Birkás Ákos, Keserü Ilona, Lakner László, Nádler István, Tót Endre és Tölg-Molnár Zoltán, a baby boomereket Bukta Imre, Csontó Lajos, Eperjesi Ágnes, Fehér László, feLugossy László, Gábor Imre, Gerber Pál, Kicsiny Balázs, Lovas Ilona, Pinczehelyi Sándor és Várnai Gyula, az X generációt Asztalos Zsolt, Benczúr Emese, Csörgő Attila, Esterházy Marcell, Gyenis Tibor, Nagy Kriszta x-T, Pettendi Szabó Péter, Richter Sára, Katharina Roters, a Société Réaliste és Szolnoki József, az Y generációt (vagyis a milleniálokat) Balázs Nikolett, Bede Kincső, Dobokay Máté, Tim Freiwald, Gallai Judit Ágnes, Molnár Judit Lilla, Nemes Márton, Renata Pintérova, Schuller Judit Flóra és Váczi Lilla, a Z generációt pedig Koltay Dorottya Szonja képviselte.
A legfiatalabb, alfa generációs (vagyis 2010 után született) művészek nem véletlen maradtak ki az anyagból,
hiszen a generáció legidősebbjei jelenleg csupán 14 évesek, így az ő műveik bemutatására még pár évet biztosan várnunk kell. A kiállítás egyik olyan érdekessége, amely alapvetően egyéb, társkurátori munka eredményeként létrehozott anyagra is érvényes lehet, itt viszont kifejezett hangsúlyt kapott, az, hogy a kurátorok maguk is két külön generáció „gyermekei”, hiszen Süli-Zakar Szabolcs az X, Török Krisztián Gábor pedig a Z generációhoz tartozik.
A legtöbb művében egyértelmű pop-artos jegyeket mutató tárlat számtalan múzeumpedagógiai foglalkozással, kerekasztal-beszélgetéssel és egy pályázattal (melyben Szilágyi György, a magyar kabaré szövegvirtuózának ikonikussá vált, s egyben a kiállítás címét is adó történelmi monológját lehetett „aktualizálni”)
tette még vonzóbbá a művészetben is együtt élő generációk kérdéskörét.
Emellett pedig kiválóan bemutatta azt, ami például a lista 5. helyét elfoglaló Az Örök Fiatalság Balladája című tárlatnak is sikerült, nevezetesen, hogy az ugyanabban az életkorban alkotó művészeket nagyjából ugyanazok a témák fogják foglalkoztatni, még akkor is, ha több évtized választja el ezeket a fiatalkorokat egymástól.
8. Apropó, Kertész, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest, 2024. december 5 – 2025. február 23. Kurátorok: Csizek Gabriella, Szatmári Gergely
Művészet és tudomány (vagy éppen egy-egy tudományos igényű kutatás) találkozásából általában művészileg és tudományosan is előremutató, plusz töltettel rendelkező alkotások szoktak születni. A Hanyas vagy? elméleti hátteréül szolgáló generációkutatás mellett ez olyan, egy-egy ismert alkotó életművét feldolgozó formában is manifesztálódhat, mint ahogy az az Apropó, Kertész esetében történt. A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Intézetének Fotográfia Tanszékén tanuló alap- és mesterképzéses hallgatói (Eloy Rodriguez, Galánovits Martin, Hitre Imola, Kiss Richárd, Kovács Edmond, Köntös Dóra, Mucsi Mia Mariann) ugyanis a 2024/25-ös tanév tavaszi szemeszterét a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal közösen egy kutatási programban való részvétellel töltötték, melynek keretein belül
André Kertész munkásságát, alkotói attitűdjét, műveinek személyes inspirációját kutatták.
A hallgatók a program részeként kiválasztottak egy-egy Kertész-művet (vagy éppen az életút egyik meghatározó mozzanatát), amelyekből inspirálódva létrehozhattak egy saját fotósorozatot. A „kertészkedő” hallgatók munkáit a tárlat kurátorai természetesen az eredeti Kertészekkel együtt prezentálták, megkönnyítve ezzel a befogadást,

ugyanakkor megfosztva a látogatót a találgatás („vajon melyik kép volt az apropó?”) élményétől. Rodriguez a Víz alatt úszó (1917) című, az esztergomi uszodában készült fotót interpretálta Köntössel együtt, míg Galánovits a szintén a víz mozgását játékra hívó Distortions (1933) sorozat látványvilágát emelte be aktfotóiba, Kovács pedig a D/St0Rt/oN formulára redukálta a vizes témát.
Hitre Kertész otthonillatú szigetbecsei képeit dolgozta föl, Kiss ezzel szemben az otthon kellemetlenebb hangjaira fókuszált,
Mucsi pedig relikviaszerű, intim polaroidokkal tisztelgett a művész előtt.
7. Street Up – Nemzetközi urban art kiállítás, m21 Galéria, Zsolnay Negyed, Pécs, 2024. május 24 – szeptember 22. Kurátor: Philippe Danjean
2024-ben több szempontból is megérte Pécsre látogatni, hiszen a Mecsek lábai elé a Street Up Fesztivál keretein belül (a budapesti Deák17 Gyermek és Ifjúsági Galéria Az utca nem játszótér című 2019-es tárlatának anyagával kiegészülve) utcaművészeti kiállítássorozattal, workshopokkal, a Speak-Up! című szimpóziummal és deszkás bemutatókkal csábították a szubkultúra iránt érdeklődőket és érzékenyítették azokat, akik még mindig szentül hiszik, hogy a street art kimerül a fiatalos vandálkodásban. Az ART OF SKATE – a gördeszka Kaliforniától Pécsig című tárlat
a gördeszkázás mint sport történetét és művészetét tematizálta, felvonultatva nagyjából száz darab művészi igénnyel festett gördeszkát,
deszkás szettet, streetfotót, relikviákat és egyéb alkotásokat. A kiállítás független kurátora a francia Philippe Danjean volt, aki a párizsi Fluctuart street artos múzeumban 2023-ban hatalmas sikert aratott kiállítását rendezte újra Pécsett, a Deák17-es közreműködése után öt évvel.

Május végétől az utcáról a pécsi m21 Galéria tereibe költözött az utcaművészet, ahol Street Up – Nemzetközi urban art kiállítás címmel mutatkozott be a YASHA YOUNG PROJECTS alkotói közül a portugál NUNO, az olasz MILLO, a francia Julien Casabianca, a német Christian Boehmer és Adultremix, valamint ERELL, JANA & JS, NDZW, a poszt-graffiti stílusban alkotó romániai LOST OPTICS és ZEUS SALAS. Továbbá a Hanyas vagy? X generációsai között is prezentált,
a társadalmi nyilvánosság jeleinek módszeres gyűjtésével és újraértelmezésével foglalkozó Société Réaliste művészkollektíva,
valamint a magyar street art szcénából Fork Imre, FAT HEAT, FSING, GOSPE, MNU, NAPUSH, SHIT SHOT, VOID és a pécsi graffitis dizájnvoltos Bubreg Balázs (Bazsi) is. A csillagok újabb szerencsés konstellációjaként volt látható a Street Upon Jacques Villeglé A város falain című, az utcáról tépett, dekollázsolt plakátokat, talált graffitiket, filmes, matricás, kriptográfiás ábécéket felvonultató tárlata, melynek külön érdekessége, hogy az egyik tárlatvezetést egy olyan művész tartotta, aki nemcsak a dekollázs műfajának legnagyobb magyar képviselője, hanem ráadásul listánk 3. helyének elfoglalója is egyben: Géczi János.
6. Gaál Kata: A felhők felett mindig kék az ég, Várfok Galéria, Budapest, 2024. szeptember 13 – november 16.
A 2017-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végzett Gaál Kata munkáit bárhol, bármikor azonnal felismeri az ember. Egyéni látásmódja, miniatűr, a kép síkjába transzformált domborműveket tartalmazó, vegyes technikával (többek között különféle objektek és fotók beemelésével) fatáblákra kivitelezett alkotásai olyannyira elevenek, hogy
már-már azt hihetnénk, hogy eredetiben is mindig ilyen emlékeken átszűrt, riasztóan borongós-szép a világ.
2019-ben nyílt meg első önálló kiállítása a Várfok Galériában (Iskolapélda – Tipical Instance címmel), melynek egyébként 2020 óta az állandó művészköréhez tartozik. A galéria egyik őszi anyagaként összeállított, Gaál legújabb munkáit tartalmazó A felhők felett mindig kék az ég egyfajta „utcai” biedermeier megközelítése a köznapinak, az emberinek, a művész önértelmezésének, a férfi-női, valamint az anya-gyermek, illetve gyermek-gyermek viszonyok szinteződésének.

A táblákra applikált Crocs-papucsos, néhol arctalan, másutt a semmibe mosolygó lányok és nők (legtöbbjük maga a művész) testén fellelhetők a Cakó márka kollekcióiban felhasznált agyagok is, beleszőve ezzel a divat területét az alkotásokba, olyan nüansznyi színesek mellett, mint a neogótikus templom tetejére helyezett riói Krisztus-szobormás melletti „SEXY ÁLLAT” felirat (Amigdala, 2024), a Felhők fölé (2024) szerencsehozó katicája, valamint a rengeteg, szinte urbánus fotódokumentációként beemelt graffiti. A felhők felett mindig kék az ég egyébként
mind tematikájában, mind pedig látványvilágában szép párhuzamban volt két, szintén 2024-ben rendezett kiállítással,
Koltay Dorottya Szonja és Combarro Petra Inez közös, Panelpompa (am projects, 2024. február 2 – március 23.) című, abszurdba hajlóan önironikus, valóban panelekből, azaz apró darabokból paradoxikus nippekké összeálló anyagával, valamint a Mások bőrében – Elsa és Johanna számos élete című fotós tárlat munkáival. Utóbbi a Mai Manó Házban volt látható január 25-től március 18-ig, két francia fotográfus, Elsa Parra és Johanna Benaïnous egy évtizede szövődő munkásságát mutatta be, melyben a nőiség univerzális, kultúránként mégis valamelyest különböző élménye kapott főszerepet.
5. Martin Wanda & Martin Gábor: Az Örök Fiatalság Balladája, Mai Manó Ház, Budapest, 2024. május 29 – augusztus 19. Kurátor: Baki Péter
Bár a Mai Manó Házban a fentebb említett Parra-Benaïnous alkotópáros mellett idén megfordultak Juan Gyenes, Isabel Muñoz és Frida Kahlo fotográfiái egyaránt, az intézmény konceptuálisan is mindent kizáróan legérdekesebb tárlata az Angliában élő Martin Wanda és édesapja, a földrajz, rajz, valamint művészettörténet szakos tanári tanulmányait kiegészítve a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporteri szakán végzett Martin Gábor dokumentarista jellegű fotóesszéje, Az Örök Fiatalság Balladája volt. Apa és lánya végigfotózták a hatvanas-hetvenes (és kora nyolcvanas) évek szocialista Békéscsabájának, Wanda esetében pedig a 2010-es évek Kelet-Londonjának bulikultúráját.
Analóg, fekete-fehér képeik készültekor nagyjából egyidősek voltak,
Gábor akkoriban fotográfusként, filmoperatőrként, majd reklámfotósként dolgozott, míg 40 évvel később lánya a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a College of Fashion és az ELTE filmtörténet szakának egykori hallgatójaként leginkább divatfotósként és illusztris zenészek (Iggy Pop, Zara Larsson, Aurora, Eagles of Death Metal) portréinak és albumborítóinak fotósaként ismert.

2023-ban a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában is debütált, akkor egy szerelmi nehézségeket tematizáló anyagával, a címében William Blake, látványvilágában pedig a preraffaelita festők inspirálta Songs of Innocence and Experience-szel, ami egyébként szintén beleolvadt ebbe a szertelen lázadásról szóló 2024-es tárlatba, ami párhuzamosan volt látható néhány, a Capa Központ Kelet-európai szépség – Kortárs divatfotó & kelet-európai esztétika című kiállításába került munkájával. Az Örök Fiatalságba olyan, nem feltétlenül szándékosan humoros című munkák kerültek, mint
a Lenin-portré előtt vigyorgó Andrékó Géza diszkós, munka közben, 1979 körül
(à la a több mint két évtizeddel későbbi, Szabó Eszter Ágnes-féle Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val). Mindemellett pedig izgalmas, ahogy a dinamikus vizuálhoz óhatatlanul is zenét (leginkább punkzenét) társít a befogadó. Wanda egyébként a kiállításhoz össze is állított egy (azért a kiállításnál kevésbé punk) playlistet, mely az Apple Musicon elérhető.
4. Vasarely x Fajó – A bolygó meghódítása, HAB – Hungarian Art and Business, Budapest, 2024. május 9 – szeptember 18. Kurátor: Rieder Gábor
A műtárgyak és azok látványvilágának demokratikus terjedését, sokszorosíthatóságát valló Victor Vasarely „vándoroltatható”, tehát gyakorlatilag bármilyen hordozó kétdimenziós felületre átültethető, optikai illúziót keltő síkmintázatai sokakat megihlettek már, ritkaság azonban, hogy ezek a kompozíciók a síkból kilépjenek a térbe és ott keljenek önálló életre.
A HAB egyik 2024-es tárlata egy vasfüggönyt fellibbentő művészeti összefonódásról szólt,
melynek főhőse Vasarely mellett a szocialista Magyarországon tevékenykedő, szintén a geometrikus absztrakció modernista hagyományába illeszthető Fajó János (1937–2018) és az általa vezetett Pesti Műhely volt. Fajó egyik fogadott mestere a Vasarely által nyugati felfedező kiállításokra segített Kassák Lajos volt, akihez hasonlóan ő is egy nagy nyugati „turné” alkalmával jutott ki Vasarelyhez. Vasarely és Fajó amellett, hogy elméleti síkon is osztották a modern formák utópikusan új, és a paradoxikus módon globális népművészetet (ún. „planetáris folklórt”) alkalmazó művek szükséges térnyerését, a gyakorlatban is összedolgoztak azért, hogy ezek a munkák (többségükben szitanyomatok és plexiobjektek vagy ofszet reprodukciós multiplikák) megszülethessenek, megtörve ezzel a szovjet érdekszféra monomániás absztrakcióellenességét.

A Vasarely-Fajó koprodukcióban létrejött alkotásokat ezidáig együtt nem láthatta a közönség, a HAB-ban összetalálkozott anyagot magángyűjteményekből és múzeumokból kölcsönözték. Már az intézmény kertjében is Fajó által készített, Vasarely inspirálta krómacél cikkcakkokkal lehetett találkozni, a HAB földszintjén pedig
a Kádár-kori kultúrpolitika „címerállatának”, a Vasarely-féle Zebráknak a mindenféle médiumra történő applikációja fogadott.
Az épület emeleti tereiben az együttműködésből született műegyüttes – négy szitamappa és hét multiplika – volt látható. Helyet kapott mindezek mellett az a képi és térbeli formavilágot a zenei formákkal párhuzamba állító, igazi ínyencségként prezentált anyag is, amely Vasarely tíz, Bartók Béla emlékére készített, Csoóri Sándor, Fodor András, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Ferenc, Képes Géza, Keresztury Dezső, Somlyó György, Vas István és Weöres Sándor verseivel kiegészített kompozícióját tartalmazza. A minden ízében művészeti összhangokra épített tárlat kurátora egyébiránt az a Rieder Gábor volt, aki a Fajó Alapítvány támogatásával Vasarely és Fajó. Egy vasfüggönyön átnyúló művészeti együttműködés regényes története a hidegháborútól a kapitalizmusig című kötetében dolgozta fel Vasarely és Fajó vasfüggönyön átívelő kollaborációját, művészet- és kultúrtörténeti igénnyel és igényességgel.
3. Feltakarás. Géczi János dekollázsai, Műcsarnok, Budapest, 2024. július 19 – október 6. Kurátor: Szerdahelyi Júlia
Géczi János amellett, hogy professzionális plakátmanipulátor, nem mellesleg József Attila-díjas író, egyetemi oktató, szereti és kutatja a rózsákat, valamint a Magyar Tudományos Akadémia doktora is, tehát igazi polihisztor. 2024-ben a Műcsarnokban volt élvezhető munkáinak legfrissebb gyümölcse, a Visky András kiállítást felvezető szövegéből eredő címmel ellátott Feltakarás, mely
az utca vásznát a múzeumok terében megszokott vásznakkal vegyítette.
A beltéri dekollázsok mellett a Műcsarnok előtti zöld területre július 5-én és 7-én maga a művész helyezett és roncsolt kültéri installációként „működő” hirdetőoszlopokat. Ezek az élővé csonkított, urbánus „plakátmagányban” málló, illetve plakáttársaságban ázó munkák szigorúan nem in situ, azaz nem utcán (bár helyspecifikusan) lettek elkövetve, még a kültéri munkák esetében sem, hiszen a muzeális tér közelsége egészen más kvalitással ruházta fel őket. A nagy absztrakció, vagyis az École de Paris nonfiguratív világát spontaneitásba oltó tárlat beltéri „egységében”
megtalálhatóak voltak olyan, a klasszikus táblakép műfajával keresztezett, miniatűr és nagyobb lélegzetvételű munkák,
mint a válogatás a Róma, New York, Šibenik, Nápoly sorozatokból (2023-2024), melyek apró, fehér és feketére festett vászonra kivitelezett plakátroncsokból és -foszlányokból állnak. Vagy mint a gigantikus, tűsarkú szandálos női lábak, Vespák, Hungária pezsgők ikonografikus elegyével diagonálisan kettétépett, kollázsolt, majd dekollázsolt, eredeti (?) rozsdával büszkélkedő, plakáttablókkal dekorált műcsarnokbéli falszakaszon lévő, nagyjából ugyanezeket tartalmazó Róma 1-2. táblaképek.

Géczi dekollázsolt munkáira tehát összességében jellemző a textusba oltott vizuális expresszivitás, a képekké manipulált szövegtestek jelenléte, valamint olyan egymásra ragasztott plakátdarabok alkalmazása, melyeket a ragasztás után addig tépkedtek, cincáltak, szakítottak, roncsoltak, cibáltak, választottak és mállasztottak le, amíg mindezek különös folyományaként valamiféle értelmet nem nyertek.
Az alapvetően mindig valamit hirdető médium dekonstrukciója ezáltal egyfajta antikapitalista attitűdöt hordoz magában.
Vizuáljában (a természet erői által az utcán roncsolt plakátokon túl) egyébként hasonló volt a Feltakarás anyagához az EASY Art Space-ben tavasszal rendezett Vacances című kiállítás, melynek alkotója az alkalmazott dekorációs festőként, reklámgrafikusként, tisztasági szobafestőként, tipográfusként, valamint néhai street art művészként ismert Füredi Tamás, aki egyébként (az anti-antikapitalizmus jegyében, természetesen) a Carhartt divatmárka 2023-as nyári kollekciójának motívumvilágáért felelős egyik művésze volt, érdemes az ő munkáira is figyelni a továbbiakban.
2. Nino Migliori: Oltre lo specchio – Túl a tükrön, Galleria Xenia – Budapesti Olasz Kultúrintézet, Budapest, 2024. április 15 – május 9. Kurátorok: Elisabetta Sgarbi, Marina Ruant
Bár a jelenleg 98 éves olasz fotográfus, Nino Migliori neve a magyar közönség számára talán kevéssé ismert, az olasz fotográfiai újrealizmus képviselőjének szertelen játékossága, technikabéli invenciózussága és
szüntelen alkotói kíváncsisága immár hét évtizede nyűgözi le a fénykép szerelmeseit világszerte.
A bolognai születésű alkotó magát nem művésznek, hanem elsősorban fotósnak tartja (hiszen az előbbi státuszt csupán az utókor jóvoltából nyerheti el szerinte az alkotó), habár állítása szerint sosem tudott volna csupán szenvedélyéből megélni, ennek megfelelően volt már vállalkozó, szörpgyáros, likőrgyári igazgató (ezt a folyékony dolgok iránti vonzalmat legismertebb fotója, az Il Tuffatore, vagyis A fejesugró idézheti) és címkekészítő is. A művészetbéli trendek követését nem tartja áldásosnak, a hosszú élet titkát a szabadságban, a kötöttségektől mentes alkotásban látja. A Budapest FotóFesztivál részeként az Olasz Kultúrintézetben rendezett Oltre lo specchio (Túl a tükrön) című tárlat Migliori tájképfotóiból mutatott be egy remek ízléssel válogatott szekvenciát.

A tükörországos cím a tárlat esetében annyit jelent, hogy a kiállított képek nem valósághű reprodukciókként, sokkal inkább
dokumentarista jellegű, mégis sajátos értelmezéssel rendelkező történetmesélési kísérletekként foghatók fel.
A La casa di fronte (A szemközti ház, 1954) című diptichon például az ábrázolt évszak légköri jelenségeinek lehetséges érzékeléséről szól, míg a Gente del Delta (A Delta népe, 1958) című sorozata a delta menti emberek tájjal és így tájképpel történő összeolvadását tematizálja érzékeny, lírai hangnemben.
A táj- és utcaképek egyik vissza-visszatérő eleme a házfal,
aminek anyagiságát, a rajtuk lévő, efemer plakátokat (Géczihez, a Street Up tárlataihoz, valamint Gaál Kata műveihez visszacsatolva), graffitiket Migliori a Muri (Falak) című 1950-ben kezdett sorozatában dolgozta fel, mintegy elmebéli helyszín lüktetően nyugodt kivetüléseiként értelmezve.
Ezzel szemben az In immagin abile – Analisi di un volo (játékosan: El képzel hetetlen – Egy repülés elemzése, 1977) egy nagyon is valós tér, a velencei Szent Márk tér közhelymentes, örvénylő galambraj-perspektívát mechanografikus megnyilvánulásként bemutató sorozat. Külön egységként tekinthettünk az 1985-ben készült I luoghi di Morandi (Morandi helyei) című, térbeliségre épülő, polapressure technikával létrehozott sorozatára, valamint az 1980-as években készített Strappi (Szakadások) vagy a 2000-es években fotózott Trasfigurazioni (Átváltozások) képeire is. Ezek egyaránt telített tónusú, absztrakt alkotások, a 2020-2022-es években komponált Lo studio ai tempi della pandemia (Tanulmány a pandémia idején) című sorozathoz tartozó képekkel egyetemben.
Migliori ezen későbbi munkáira szintén egy 2024-ben az EASY Art Space-ben rendezett kiállítás rímelt,
nevezetesen az operatőrként és fotográfusként munkálkodó Králik Dani Anamorphia című tárlata, melyben egy anamorph, vagyis helytakarékos, a képkocka minden részét felhasználó lencsével megörökített, álomszerű, fénypászmákká csupaszított Tükörországgal találkozhattak az érdeklődők.
1. A bábu megszólal. Anna Margit (1913–1991) életmű-kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2024. április 10 – szeptember 1. Kurátor: Kolozsváry Marianna
A Bartók Tavasz keretében megvalósított Anna Margit-kiállítás mellett lehetetlen volt csak úgy, mindennemű érzelem, sőt, kifejezett meghatódottság és/vagy őszinte csodálat nélkül elmenni. A Nemzeti Galériában a 20. századi magyar festészet egyik kiemelkedő alakja idéződött meg A bábu megszólal. Anna Margit (1913–1991) életmű-kiállítása címmel rendezett tárlatban, melynek érdekessége, hogy
a teljes életművét csaknem ötven évvel a legutolsó tárlata után most láthatta először egyben a publikum
(mintegy kétszázhúsz alkotást, elsősorban festményeket és grafikákat, de a művész tárgykultúrához való vonzalmának szövődményeként a falakról festmények motívumaiként vissza-visszaköszönő, fizikailag azonban egy rendkívül apró térbe zsúfolt népművészeti tárgyakat). A tárlatra olyan jelentős magán- és közgyűjteményekből kerültek be anyagok, mint a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei Ferenczy Múzeum, és a szintén Szentendrén található, 1984 óta működő Anna Margit-Ámos Imre Emlékház.

Anna Margit munkáinak jellemzője, hogy egyesül bennük a gyermeki ábrázolásmód pop-artos könnyedsége, a népi kultúrában gyökerező, rekonstruált, ikonografikus nőideál képe, a felnőttlét múlt századi (és minden korban jelenlévő) tragédiái, valamint a folklórba és giccsbe csomagolt gyász vizuális reprezentációja. A
rendkívüli termékenységet, érzékenységet, műveltséget és gazdag képzeletvilágot mutató alkotó
az Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapító tagja és kiemelkedő képviselője volt, első férjével, a tragikus körülmények között elhunyt, gyakran a magyar Chagallként emlegetett Ámos Imrével egyetemben. Anna Margit kitartó, minden nehézség ellenére is „élni akaró” alkotásai (nem csupán téma- és kifejezésmódbeli sokszínűségük miatt) nehezen sorolhatók bármely képzőművészeti irányzathoz, bár tény, hogy életművének jelentős részére leginkább a szürrealizmus, illetve az expresszív, néhol szatirikus, ám társadalmilag mindenképp elkötelezett és felelősséget vállaló látásmód és témaválasztás jellemző. A bábu megszólaltatása, vagyis az, ahogy ez a tárlat ma is érvényes hangot adott egy majdhogynem fél évszázadra a „kispadra ültetett” alkotónak, 2024 egyik művészeti csúcspontjának tekinthető.
Borítókép: Pauló-Varga Ákos