A heavy metal műfaj egyik, ha nem a legfontosabb alakja Budapestet választotta fennállásának 50. évfordulóját megünnepelni hivatott turnéjának nyitóállomásaként. Mégpedig rögtön duplateltházas estékkel. Az Iron Maiden történetében is jelentősnek mondható turné nyitánya pedig olyan koncertet eredményezett az első napon, amely ilyen esetben el is várható. A műfaj dinoszauruszai teátrális, grandiózus és szinte hibátlan hangversenyt rendeztek a Papp László Sportarénában.
Az Iron Maiden az elmúlt öt évtizedben nem véletlenül vált azzá az intézménnyé, amelynek ma ismerjük. A hosszan ecsetelhető történelemóra helyett talán az is elég, hogy a Maiden közel sem a zenei hagyatékából kíván megélni. Adrian Smith bandája még mindig rendszeresen jelentkezik új lemezekkel, és igencsak aktívan turnéznak a bőven hatvan feletti zenészek. Bár a jelenlegi koncert, a félcentenáriumi jellegéből fakadóan is érthető módon tűnhet az előbb említett hagyaték erőltetésének, a Run for Your Lives turné esetében viszont talán ez könnyedén megbocsátható.
A zenekar klasszikus korszakának számító, első tizenhét évének lemezeiből merítő dalcsokor
még úgy is izgalmasnak ígérkezett, hogy nyilvánvalóan tartalmazza a kihagyhatatlanná vált slágereket. No meg persze azért is, mert nem telhet el Maiden-koncert grandiózus, szinte színházi látványvilág nélkül. A turnét övező felfokozott várakozásokat mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a világ minden szegletéből érkeztek maidenheadek, csak azért, hogy fővárosunkban, az elsők közt lássák, hogyan ünnepli fennállásának 50. évfordulóját a legendás zenekar.
A budapesti duplakoncert mindkét napján az amerikai Halestorm volt Bruce Dickinsonék előzenekara. Bár a Lzzy Hale vezette, energikus modern hard rockban utazó banda rengeteg koncertrutinnal rendelkezik, ezúttal mintha némileg zavarban lettek volna. Nem arról van szó, hogy legutóbbi magyarországi koncertjeik óta rosszabb zenészekké váltak volna, esetleg kiestek volna a gyakorlatból. De valahogy
érezhető volt rajtuk, ez most kicsit nagyobb falat, mint amelyet jelenleg le tudnak nyelni.
A bizonyításra persze a rendelkezésükre álló idő sem volt jó hatással, de a setlistjük is inkább tűnt kísérleti terepnek az új lemezük megjelenése előtt. Így az az energia, amit rendre hozni szoktak, most valahogy alacsonyabb intenzitással került elő, és alapvetően a zenéjük sem a Maiden előtti bemelegítésre alkalmas. Lzzy hangja viszont a gyengélkedő hangosításon is úgy hasított keresztül, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki így képes megszólalni. A frontember énekteljesítményére így továbbra sem lehet panasz (épp ezért kár, hogy a Familiar Taste of Poisonből csak egy részlet került elő), mint ahogy tesója, a dobok mögött ülő Arejay is extravagáns jelenség. Nemcsak zenei hozzájárulásával, de az általa képviselt látványdobolással is képes volt némileg felrázni a nem éppen topon lévő produkciót. Bizonyára egy pillanatnyi megbicsaklásról van szó a Halestorm esetében, ugyanis nem egyszer láthattuk, tapasztalhattuk, hogy mire képesek a színpadon. A novemberi önálló fellépésükön már jobban kibontakozhatnak, és mindenbizonnyal ki is fognak tenni magukért.
Az Iron Maiden mindig is híres volt a látványos, színházi előadásra hasonlító fellépéseiről. Hiba is lett volna, ha az ötvenedik évfordulójukat minimalista megközelítés kíséri. A The Ides of March intro után érkező Murders in the Rue Morgue tökéletes kezdődalnak bizonyult ehhez az estéhez. A hangulatos gitárdallamok után nagy energiával dörrent meg a dal, Bruce Dickinson felpörögve, remek formában kezdett bele a setlistbe. A számok pedig kisebb variálással, de nagyjából az anyalemezeik kronológiai sorrendjét követték. A Maiden, akárcsak a hasonlóan nagy diszkográfiával és mély dalválasztékkal rendelkező zenekarok, egészen nehéz helyzetben van, ha egy
minden körülményekre tekintettel lévő, kiegyensúlyozott setlistet kíván összeállítani.
Azt gondolhatnánk, hogy a klasszikus lemezekre építő, a zenekar első tizenhét évét megidéző műsorral azért mégiscsak könnyebb helyzetbe kerül a banda, hiszen szűkül a mozgáskör. Ne feledjük el azonban, hogy a heavy metal egyik legfontosabb zenekaraként az Iron Maiden egyszerre rendelkezik talán a legnépesebb, legfanatikusabb és egyben a legpiszkálódóbb rajongótáborral (rajtuk kívül talán csak a Metallica-fanok kacifántosabbak). Hol marad az *én* kedvenc dalom? Miért nem volt ez vagy az vagy amaz? Miért játsszák mindig X vagy Y dalt, amikor játszhatnák Z-t vagy ZS-t is? Hol maradnak az igazi ritkaságok? Ebben a helyzetben libikókázva talán csak nézőpont kérdése, hogy ki hogyan ítéli meg a végül eljátszott dalok listáját.
Ami tény, hogy a Run for Your Lives turnéra egy olyan best of műsorral készült a zenekar, amelyet egyaránt élvezhetett, aki első Maiden élményét élte át, és az is, aki már többször látta a bandát. Az is megtalálta a számításait, aki a slágerekre vágyott, és az is, aki szereti a különlegességeket. Ami viszont relatív, hogy mi is számít különlegességnek, és hogy mely klasszikusan slágernek értelmezett daloknak lenne ideje szünetet tartaniuk.
Kell-e ezredjére is The Trooper, Run to the Hills vagy Fear of the Dark? Erre a rövid válasz pedig egy sima igen.
Ritkaság-e, ha valamit 6, 16 vagy éppen 26 éve nem játszott a Maiden? Egy ilyen sűrű koncertnaptárral rendelkező, népszerű zenekarnál a válasz szintén igen. Az utóbbi, coviddal is sújtott években ugyanis nem igazán kerültek elő olyan klasszikusnak vagy éppen rétegdalnak tekinthető számok sem, mint a 2 Minutes to Midnight, a Wrathchild vagy a The Clairvoyant. Az olyan eposzi szerzemények pedig, mint a Phantom of the Opera vagy a Rime of the Ancient Mariner pedig még régebben hangzottak el élőben. A második lemez címadóját, a már Bruce Dickinsonnal készült Killerst pedig már jó 26 éve nem játszották.
Szóval az is megkapta a magáét a némileg több mint kétórás koncerten, aki a slágerekre várt, és az is, aki a kuriózumokra.
Talán csak azoknak nem jött be a számításuk, akik még ennél is hosszabb programot, ezzel együtt pedig több deep cutot és ínyencséget tartalmazó setlistet vártak. Az viszont objektív mércével vizsgálva is furcsa, hogy a No Prayer for The Wicked lemez dalai teljesen hanyagolva voltak. A Bring Your Daughter… to the Slaughter a zenekar egyik slágerlistákra is felkerült dala volt, míg a Tailgunner hatalmas közönségkedvenc, így mellőzésük adhat némi okot a fejvakarásra. A döntés mögött talán az állhat, hogy a bő hatvanas zenészek, akármennyire is legyenek jó formában, már nem annyira bírják a feszített tempót. Így inkább egy generációkon átívelő élményt szerettek volna nyújtani, érthető kompromisszumokkal, vegyítve a Maiden számos oldalát megcsillantó fogós dalokat és a grandiózus tételeket is.
Ha pedig már zenészek és formáik. A turnényitón játszotta az első éles koncertjét a zenekarral a Nico McBraint váltó Simon Dawson. Teljesítményére nem lehet panasz, szépen illeszkedik a maidenrutinnal régebb óta rendelkező zenésztársak közé. Játékát laza precízió jellemzi, amellyel könnyedén hozza az ismert dalok jellegzetességeit, mégis másabb hangulatot adva nekik. Bruce Dickinson főleg a koncert első felében nyújtott kiemelkedő teljesítményt, amelyet még a kezdetben néha rakoncátlankodó hangosítás sem tudott teljesen csorbítani.
Azért már Dickinsonon is érezni az idő vasfogát.
A koncert végére jellemzően többször fogyott ki a szuflából. Persze mindez csak azért lehet feltűnő, mert hosszú-hosszú ideig a hihetetlenül energikus és fáradhatatlan frontember szerepében tetszelgett. Mai napig is nehéz nála intenzívebb és karizmatikusabb metál frontembert találni, a természettel azonban még egy metálisten sem tud dacolni. Amit viszont a közel két órában összeénekelt, a dalok hangulatához igazított átöltözésekkel együtt, az még mindig hatalmas vigyorral kísért és elismerésre méltó. Steve Harris zenekarvezető és basszer a hetvenhez közel is felszántja a színpadot, maximum többet áll meg egyhelyben. De összességében, a turnékezdetet jelentő, minuszkulányi esetlenségektől eltekintve is azt hozták a Maiden zenészei, ami tőlük elvárható.
Vizuális elemek tekintetében ezúttal sokkal jobban támaszkodtak a hátteret betöltő hatalmas ledfalra, ahol látványosabbnál látványosabb animációk elevenedtek meg. Például a klasszikus lemezborítók animált verziói, de akadtak kimunkáltabb grafikus elemek is. Itt a csúcsot mindenképpen az „ál-háromdés”, vicsorgó Eddie vitte, aki mintha csak saját kezével pukkantotta volna el a színpad szélein elhelyezett pirotechnikát. Épített díszletből ezúttal kevesebb akadt, bár egy teljes szélességű, emelt kifutópálya így is maradt, valamint a dobok mellett akadt még pár látványelem.
Nyilván az „élő” Eddie megjelenése is borítékolható volt.
A The Trooperhöz és a Killershöz öltöztetett, majd’ három méteres kabalafigura elmaradhatatlan kelléke a Maiden fellépéseknek, és legalább annyira a zenekar tagja, mint a hangszeresek.
Tud-e még újat mutatni 2025-ben az Iron Maiden? Vagyis inkább kell-e nekik? A Run for Your Lives turné ékes bizonyítéka annak, hogy
fél évszázad után is tud annyira friss és releváns lenni egy zenekar, hogy tömegeket hozzon lázba.
Nem alibizték el a műsort, de azért voltak biztonsági tartalékaik. Mutattak valamit a ritkaságokra vágyóknak, és azokat is kiszolgálták, akik gyerekeikkel vagy éppen unokáikkal látogattak el a Papp Lászlóba. Hogy lehetett-e volna több vagy még különlegesebb, esetleg látványosabb, azon már lehet vitatkozni. Hogy érdemes-e, azt nem hiszem.
Iron Maiden: Run for Your Lives turné, Budapest, Papp László Sportaréna, 2025. május 27.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation)
