Ez a harc lesz a végső? Nem biztos, de Tom Cruise minden eddiginél grandiózusabb Mission: Impossible-filmmel állt elő A végső leszámolás alcímmel, amelyet teletömtek nosztalgikus-érzelmes jelenetekkel. A végeredmény minimum abszurdnak nevezhető.
Tom Cruise korunk egyik nagy akciósztárja, holott már túl van a hatvanon. Talán nem tartana itt, ha a Mission: Impossible-filmsorozatot nem sajátítja ki, mivel hőse, Ethan Hunt az évtizedek során olyan ikonikus akcióhőssé érett, mint amilyen James Bond. Sőt, Hunt bizonyos fronton le is körözte már Bondot, mivel Cruise sportot űz abból, hogy az IMF (Impossible Missions Force) titkosügynöke szerepében hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb mutatványokat – életveszélyes sziklamászás, ejtőernyőzés hétezer méter magasból vagy szakadékba ugratás motorral – hajt végre a részről részre egyre grandiózusabb és komplikáltabb globális küldetései során. Kétségtelenül látványosak ezek az őrült akciók, az viszont már más kérdés, hogy milyen történetek szolgálatában állnak, mivel a sztorikkal egyre nagyobb problémák vannak, ahogy haladunk előre a szériában. A legújabb, talán Ethan Hunt utolsó kalandja,
A végső leszámolás olyannyira abszurd és túlbonyolított, hogy lefáradt agyunk megadja magát,
mi pedig önkéntelenül is nevetésben törünk ki. A végső leszámolás nemcsak azért rendhagyó Mission: Impossible-film, mert sok tekintetben azt sugallja, hogy ez tényleg a finálé, hanem azért is, mert közvetlen folytatása az előzőnek, a Leszámolásnak. Az abban elkezdett sztori meglehetősen eredeti módon indul, mivel egy olyan ellenség lép színre, ami nagyon is aktuális, de szokatlan egy ilyen akcióthrillerben. A főellenség ugyanis egy Entitás nevű mesterséges intelligencia, mely elszabadult, hogy világuralomra törjön és elpusztítsa vagy leigázza az emberiséget. Ennek egyik első lépése a Szevasztopol, egy orosz atomtengeralattjáró elsüllyesztése abból a célból, hogy rajta tárolt forráskódja, pontosabban az ehhez hozzáférést biztosító modul – amivel meg lehetne semmisíteni az MI-t – biztonságban legyen valahol az óceán mélyén.
Ezt az izgalmas és a generatív mesterséges intelligencia agresszív előretörésével egyre inkább valós veszélyt sikerült valamennyire gyengíteni azáltal, hogy Christopher McQuarrie rendező és alkotótársai behozták Hunt ősellenségét, az ex-IMF-es Gabrielt a képbe, akinek feltett szándéka, hogy kontrollálja az Entitást. Így időközben az ő megállítása válik a legfőbb lehetetlen küldetéssé, miközben a CIA, bérgyilkosok és már az oroszok is Ethan és csapata nyomában loholnak. A Leszámolás őrült vonatos akcióját követően a legújabb Mission: Impossible-ben folytatódik ez a hajsza, az MI pedig sorra veszi át a kontrollt a világhatalmak nukleáris arzenálja felett, hogy atomcsapások sorozatával semmisítse meg az emberi civilizációt.
Mielőbb meg kell hát találni a forráskód modult a mélyben, hogy annak segítségével Ethan elpusztítsa vagy megzabolázza az Entitást.
Az óra ketyeg, a távolságok és a tétek egyre csak növekednek, Tom Cruise és csapata pedig rohan és rohan és rohan.
Már az előző epizódot látva is érződött, hogy a szakadékba ugratás vagy a vonat felrobbantásának jelenete előbb volt meg ötletszinten, mint maga a történet. Cruise-t mint színészt és kreatív producert valószínűleg nem is nagyon érdekelte a sztori kidolgozása, mármint abban az értelemben, hogy ne csupán „mélynek” és összetettnek látsszon, hanem valóban az is legyen. A végső leszámolás ennek az alkotói hozzáállásnak a legradikálisabb megnyilvánulása, mivel
sokszor tűnik látványos akciójelenetek vagy egész akciószekvenciák füzérének, amiben minimális a történet.
A narratívamesélés frappáns és fifikás, Tom Cruise-ék egy pillanatra sem engedik pihenni a nézőt. Az új Mission: Impossible-ben kevés a nyugodt jelenet, a nyitány például ilyen, de nem sokáig élvezhetjük a csendet ebben sem, mert nagyszabású montázs idézi fel Ethan Hunt múltját, a korábbi filmeket, a legelső rész ikonikus betörési képsoraitól a Leszámolás szakadékba ugratásáig. Az alkotók még az időrendet is gyakran felbontják a későbbiekben, így a múlt, a jelen és a jövő összefolyik akár előreutalások, akár cselekmény-alternatívák formájában. Ez utóbbi azért is fontos, mert végre valamivel meg is mutatják McQuarrie-ék, hogy miért olyan lenyűgöző és borzalmas az Entitás:
képes valósághűen szimulálni a jövőt, beférkőzni az ember agyába, és elhitetni vele egy speciális VR-szerű szerkezetnek köszönhetően,
hogy amit lát, az az objektív realitás. Igaz, még ennél is kreatívabban ki lehetett volna aknázni, hogy az MI (az egyik) főgonosz, hiszen az atomfegyverek indítószerkezetei mellett napjainkban számos más eszközt már digitálisan lehet vezérelni. Persze, tekintve, hogy Ethanék tudatosan ügyelnek arra, hogy analóg technológiákkal küzdjenek az Entitás ellen, nem meglepő, hogy az MI nem tudja megviccelni őket egy önvezető autóval vagy drónnal.
Kétségtelenül kreatív tehát a történetmesélés módja, és az alkotók a lehetőségekhez képest ezen a téren kiaknázzák, hogy a mesterséges intelligencia okozza a galibát, de ettől még a sztori sokszor hat katyvasznak és mulattatóan abszurdnak, nem ritkán pedig kifejezetten primitívnek. Ez a Leszámolásban is probléma volt, sőt az Utóhatás sem volt mentes az illogikus, irreális fordulatoktól és túlírt cselekményrészektől. A végső leszámolás azonban még ezeken is túltesz.
A film játékideje közelít a három órához, azonban ezt a hosszt egyáltalán nem indokolja a felszínen komplikált, valójában bugyuta történet.
A cselekmény két lépéssel a lényeg előtt indul, holott a szintén nem rövid Leszámolás utolsó jelenete azt ígérte a nézőnek, hogy Ethan sínen van, a nagy nehezen megkaparintott speciális kulccsal útra kel, hogy felkutassa a Szevasztopol roncsait. Azonban ahelyett, hogy A végső leszámolás itt venné fel a fonalat, végig kell zongorázni ismét, hogyan áll össze a hőscsapat, milyen kapcsolatban áll a legelső Mission: Impossible-film és Ethan az Entitással, és azt is, hogy hol van Gabriel.
Mindez pedig már csak azért is roppant fárasztó, mert a kapcsolódó akciójeleneteket Cruise-ék úgy bonyolították le, mintha legalábbis a nagy finálékat koreografálnák, azaz túlságosan is aprólékosak, elnyújtják a harcokat, amelyek egy idő után tényleg annyira abszurdak, hogy őszintén nem lehet őket élvezni, csak nevetni rajtuk. Még szerencse, hogy
valószínűleg Cruise-ék sem vették teljesen komolyan az irreális történéseket, ironikus poénokkal ellenpontozzák
a Mission: Impossible valóságlogikájához képest is nevetségesen lehetetlen akciókat. Ám attól még rajtuk és nem velük nevetünk. Persze A végső leszámolásnak vannak kifejezetten jól eltalált és élvezetes momentumai. A csúcs egyértelműen a Leszámolás története ismeretében és az előzetesek alapján elvárható akciószekvencia, a Szevasztopol megtalálása és a modul megszerzése a mélyben. Itt sikerül átadni azt a borzalmat és kiszolgáltatottságot, ami az emberre vár a nagy víztömeg alatt, a nyomás hatására kialakuló kritikus állapot következtében. A mozivászonnak és a térhatású hangrendszernek köszönhetően olyan intenzív ez az élmény, hogy készüljünk fel rá:
nagy valószínűséggel Ethannel együtt levegőért fogunk kapkodni, ahogy hősünk és a kamera bejárja a tengeralattjáró nyomasztó belsőit.
Ehhez képest már nem is olyan nagy élmény A végső leszámolás csúcsának szánt duplafedeles repülős akció, holott Cruise erre hónapokon keresztül készült profi pilótákkal. Néha-néha ennek során is elkaphatja a nézőt a tériszony, de tekintve, hogy ezt a jelenetsort az alkotók párhuzamba állítják két másik fontos akcióval, a megszakítások miatt kevésbé hatásos, mint a tengeralattjáró felderítése.
A film csak komplikáltnak akar látszani a sok-sok cselekményszál, karakter, információ és utalás miatt, valójában azonban egyáltalán nem az. A végső leszámolás saját primitív mivoltát egyrészt a párbeszédek szintjén leplezi le. A Leszámolásban is feltűnő volt, hogy egy-két jobbfajta humoros beszólást leszámítva
a dialógusok rettenetesen didaktikusak.
Ez a probléma csak nagyobbra duzzadt a folytatásban. Az alkotók valószínűleg érezték, hogy a magas fordulatszámon pörgő és bonyolult módon előadott sztori lefárasztja a néző agyát, így a történéseket a párbeszédekben próbálják megmagyarázni. Ha van higgadtabb jelenet a filmben, abban a főszereplők garantáltan azt fejtegetik, hogy mi történt korábban vagy mit fognak tenni és miért pont ezt teszik. Cruise-ék tehát egyszerre bíznak és nem bíznak a nézőben, illetve saját magukban:
kacifántos cselekményt szőnek, de nem hiszik el, hogy a sztori dekódolható szájbarágós párbeszédek nélkül.
Mindebből következik a másik nagy probléma, hogy a karakterek sótlanok és egydimenziósak. Simon Pegg Benjije és Ving Rhames Lutherje természetesen elég ikonikus figurák ahhoz, hogy egy-egy frappáns beszólásuk is elég legyen, de a többiek esetében több kellene ennél. Hayley Atwell újonnan befogadott mestertolvaja, Grace még a legjobb, a színésznő továbbra is azt a megszeppent profit hozza remekül, aki hirtelen csöppent a világmegmentő IMF-be. Pom Klementieff francia bérgyilkosát és Shea Whigham Ethan nyomában loholó ügynökét viszont elherdálták az alkotók.
Maga a főhős is inkább egy elcsépelt karakter, A végső leszámolás hiába is hangoztatja azt giccses és érzelgős-nosztalgikus jeleneteken keresztül, hogy ez számára egy nagyon személyes, karrierösszegző történet. Elcsíphetünk egy-két, valóban megható jelenetet tőle, de
Cruise hőse nem válik érdekessé, kizárólag a mutatványai teszik szórakoztatóvá, nem a jelleme vagy az áldrámája.
Dráma helyett ugyanis rossz értelemben vett melodrámát kínál a Mission: Impossible legújabb része. Van néhány meghatónak szánt jelenet, amelyekben az alkotók alaposan meg akarják dolgozni a néző könnycsatornáit, azonban ezek vagy túl giccsesek, vagy később ártalmatlanítják őket a bátortalan kreatív döntések, illetve az ezek eredményének tekinthető fordulatok. Legyen elég annyi konkrétum, hogy nyolc Mission: Impossible-film után Tom Cruise bőven kiérdemelte, hogy Chuck Norrishoz hasonlóan róla is gúnyos viccek szülessenek.
Az Entitástól a figyelmet újra és újra elvonó Gabriel igen gyenge és sablonos gonosztevő, aki érezhetően csak azért került ebbe a történetbe, hogy Cruise karaktere valakivel fizikai értelemben is összecsapjon a végén, elvégre egy, a digitális térben létező mesterséges intelligenciával ez legfeljebb valamilyen emberszabású robot „megszállása” révén jöhetne össze.
A végső leszámolás erőltetett pacifista „üzenete” érzelmileg még meg is érinthetné a nézőket szerte a világon,
hiszen a cselekmény során felsejlő új amerikai-orosz hidegháborús konfliktus sajnos aktuális. Ám az egyik szereplő felvetése, miszerint senki más nem méltó arra, hogy az Entitást uralja, csak Ethan, agyoncsapja azt a nemes mondanivalót, miszerint nem szerencsés, ha egyik vagy másik nagyhatalomnál koncentrálódik ilyen erő, legyen szó az amerikaikról vagy az oroszokról. Miért is jó akkor, ha egy emberé a hatalom? Ez már nem is diktatúra, hanem despotizmus lenne.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás összességében csalódást okoz, már ha az előző részek tükrében esetleg még vártunk ettől a filmtől egy értelmesebb, mélyebb történetet klisékkel, irreális fordulatokkal és giccses jelenetekkel tűzdelt, feleslegesen túlbonyolított, fontoskodó sztorija helyett.
Az is igaz persze, hogy Tom Cruise akciófilm-sorozatára a látványos és őrült kaszkadőrmutatványok miatt váltunk jegyet,
hogy ezeket minél nagyobb vásznon fogadjuk be a mozikban. Ebből a szempontból A végső leszámolás ideális moziélmény, de kikapcsolt aggyal és kellő humorérzékkel, mert egy akciófilm-paródiát fogunk látni.
Mission: Impossible – A végső leszámolás (Mission: Impossible – The Final Reckoning), 2025. Rendezte: Christopher McQuarrie. Írta: Christopher McQuarrie, Erik Jendresen. Szereplők: Tom Cruise, Hayley Atwell, Ving Rhames, Simon Pegg, Henry Czerny, Esai Morales, Angela Bassett, Shea Whigham, Pom Klementieff, Rolf Saxon, Hannah Waddingham. Forgalmazza: UIP-Duna Film
A Mission: Impossible – A végső leszámolás a Magyar Filmadatbázison.
