„Az ellipszis az nem szilvamag” – ezzel az apjától, Seres János festőművésztől kapott útravalóval jelentkezett Seres László festőművész a főiskolára, közben persze már messze többet tudott rajzról, nyomtatásról, művészetről, mint kortársai.
Seres László Lukovszky Lászlóhoz járt rajzkörbe, és már 1962-ben megjelent a neve az Észak-Magyarország hasábjain, ahol nagyon megdicsérték egy szakköri rajzkiállításon bemutatott két rézkarcát. Azok a rézkarcok úgy születtek, hogy a tizenéves Laci, amikor csak tehette, bejárt a miskolci grafikai műhelybe, és olyanoktól leste el a mesterség fortélyait, mint Lenkey Zoltán és Kondor Béla. Mielőtt felvették volna festő-restaurátor szakra, az Alap nyomdájában dolgozott egy évet, aztán jött a katonaság és két unalmas év a főiskolán.
Az unalom adta a lökést, hogy inkább megnézze, mi zajlik a világban, minthogy itthon egy helyben toporogjon.
Rövid bécsi tartózkodás után következett Amerika, s az ott tapasztalt és látott élmények meghatározták későbbi útját. Bevallása szerint a legjobb időszakot a Long Island-i hippitanyán töltött hónapok jelentették számára. Az itthoniakért való aggódás és a vietnami katonai behívó fenyegető réme miatt végül a hazatérés mellett döntött.
Nyughatatlan természete, filozofikus gondolkodása ezután is kacskaringós utakra vitte. Befejezte itthon a főiskolát, majd dolgozott terepen, templomokban, az ország legnagyobb múzeumaiban, s ezután hatalmas restaurátori tudásra és tapasztalatra tett szert, de 28 évig ecsetet sem vett a kezébe.
Télen Indiában dolgozott restaurátorként, nyáron Miskolcon volt.
Majd mégis a festő énje kerekedett felül. Kishonthy Zsolt művészettörténész, a MissionArt Galéria egyik tulajdonosa egy miskolci látogatás alkalmával csodálkozott rá Seres festményeire. Ezt követően kiállítások sora következett és az egész ország megismerhette művészetét. Életműve a magyar képzőművészet részévé vált, fontos részévé, mert friss levegőt hozott a festészet sokszor szellőztetésre szoruló palotájába.
Talán azért is rendhagyó Seres László útja, mert Amerikából nem szoktak hazajönni, legalábbis a ’60-70-es évek Amerikájából, ami később a ’90-es években elkezdett megváltozni, a máról ne is beszéljünk.
Viszont azzal, hogy hazajött, hozott valami nálunk szokatlan festői gondolkodást –
bár itthon is voltak búvópatakként csordogáló festői életművek, amelyekkel megtalálhatta volna a közös hangot, az ő útja a magányos farkasoké volt. Hogy mit adott Amerika? Abba a forrongó, eleven festészeti boomba csöppent bele, amelynek az absztrakt expresszionizmus a gyűjtőneve, és amelybe beletartozott többek között a pollocki action painting vagy a Morris Louis és mások nevéhez köthető color field festészet, hogy csak azokat említsük, akik tényleg hatottak Seres festői világára.
Hans Hofmann (1880–1966) német művész a harmincas évek elején érkezett Amerikába és vált amerikai festővé és tanárrá, ő volt az absztrakt expresszionizmus teoretikusa, akinek push and pull (toljuk–húzzuk) teóriája nagy hatással volt a korszak festőire, közvetetten Seres festői eljárására is.
Hofmann azt vallotta, hogy a festmény nem egyszerűen egy sík felület, hanem különböző erők színtere,
ezen erők hatására a sík felületen mélység és mozgás keletkezik. Ezek az ellentétes erők meghatározó faktorai a vizuális térdinamikának. Az előrehaladó és távolodó elemek között feszültség jön létre. A világot a színek misztikus birodalmán keresztül érzékeljük. A színkapcsolatok révén lesz a festménynek mélysége, illetve ezek keltik a mozgás érzetét. A színek egyik, mindenki által könnyen érzékelhető hatása, hogy a meleg színek (sárga, vörös) közelednek felénk, a hidegek (kék, zöld) a távolba visznek. Persze ezt a festészet régóta tudja, de az absztrakt expresszionizmusban ez új jelentőséget kap és új utakat nyit meg.
Seres képein gesztus-mantrák sorjáznak, melyek egyszer csak abbamaradnak.
Ha ráközelítünk képeire, akkor elveszünk a káoszban, ha hátrébb lépünk, összeáll valamiféle rend. A káosz-érzést a push and pull ecsetkezelés is erősíti, a színek behúz-eltol játéka. Megtörténik, hogy teljesen elveszünk, nyakig benne vagyunk a képben, aztán jön a felismerés és összeáll a kép.
Seres alkotói ars poeticája, hogy kizárja az egót, a szubjektív faktort. Nem akar prekoncepciókkal festeni, nem akar tudatos lenni, amit akar, azt a tudattalanja akarja, vagyis nem is akarja, hanem
hagyja, hogy a kép akarjon, ő festménye médiuma.
Ez nem jelenti azt, hogy a véletlen uralja a képet, a véletlen is jelen van, de kordában van tartva. A gesztusfestészet, a tasizmus az ellenőrzés alatt tartott esetlegesség. És ez a varázsa Seres képeinek is. Az indiai gondolkodás szerint minden emberben lakozik egy alkotói központ, az ott létrejövő élmény határozza meg a kép megtalált formáját. A művésznek meg kell szabadulnia az értelemtől, a tudattól, az egótól. Ez a szellemi, spirituális megtisztulás vezethet el a letisztult formákhoz és gesztusokhoz. A teremtő erő ritmikus áramlásának utat kell engedni. „A festészet gyakorlat és nem elmélet” – vallja a mester.
Seres egyszer a Műút hasábjain (Kishonthy Zsolt: Egy guru Miskolcon. Műút, 2019/1.) beszélt munkamódszeréről: „Képeim kiindulópontja én vagyok azon az úton, mely a nonego felé vezet.
Értelmezés: a nonego szubsztancia, a nonego szabadság, önmaga a szabadság, a nonegónak nincs célja,
ellentétben az ego szabadságtudatával, a nonego a szellem, a gondolat segítségével tárgyiasulhat, a nonego tárgyiasulása a művészet.” Persze mindig jön egy műtörténész és megpróbálja elméletté transzformálni a gyakorlatokat. Ehhez pedig gyakran segítségül hív egy nagy gondolkodót, mint én most Meyer Schapirót, aki azt mondta, hogy „a műalkotás egy rendezett világ”. Ez ellen Seres sem tiltakozik, csak annyit tesz hozzá, hogy igen, rendezett, de nem az ő akaratából. Én pedig hiszek neki, hiszen ő a miskolci guru.
A Seres 80 című kiállítás a Miskolci Galériában tekinthető meg 2025. június 15-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
Fotók: Ádám János
