Miközben a legtöbb rendező igyekszik megőrizni a stúdiók kegyét, Lánthimosz rendre szétcincálja a hollywoodi logikát. A Bugonia a fősodor peremén táncoló groteszk (ál)sci-fi, egyben az emberi kapcsolatokat és a nagyvállalati működést méhkasmetaforába záró társadalmi parabola.
Jórgosz Lánthimosz az elmúlt időszakban példa nélkül álló filmdömpinggel hengerelte le a moziközönséget. A hollywoodi élvonalba emelkedett görög rendező az elmúlt három évben három egymástól markánsan eltérő, sajátos szerzői jegyeit továbbra is egyértelműen őrző alkotással jelentkezett. A Szegény párák révén a szélesebb, populárisabb rétegeket is megszólította, míg A kegyelem fajtáival a rajongói bázisa felé kacsintott vissza. A Bugonia mintha e két irány metszéspontjában született volna: A kegyelem fajtái steril, laboratóriumi hangvételét megtartva egy dél-koreai alkotást vesz alapul, ahol
a lánthimoszi weirdizmust a már mondhatni családdá szokott (és megszokott) hollywoodi sztárok teszik magukévá.
Michelle Fuller (Emma Stone) az Auxolith gyógyszergyártó cég vezérigazgatója, a nagyvállalati hierarchia csúcsán csücsülve használja ki saját alkalmazottait, így a csomagkezelőként dolgozó Teddyt (Jesse Plemons) is. Persze csak közvetve: Teddy anyja a cég tesztalanya volt, és miután az egyik készítményük kómába juttatta az amúgy is labilis asszonyt, Teddy elméjében összeállt a konspiráció. Meggyőződése szerint a fogyasztói társadalom őt fogyasztja és kihasználja. Ez a gondolatmenet önmagában elfogadható, ám amikor unokaöccsével elrabolja, leborotválja, krémmel bekeni és a pincéjükbe hurcolva megkötözi a nőt, elválunk Teddy intenciójától (legalábbis remélhetőleg). Teddy szembesíti Fullert a „valósággal”: tudja, hogy a nő földönkívüli, aki humanoidnak álcázva magát a Föld leigázásán dolgozik.
A groteszk sci-fi és a feketekomédia hibátlan hibridjét látjuk, amelyet Lánthimosz precíz vizuális stílusa és visszatérő alkotótársai teszik kiemelkedővé. Robbie Ryan operatőr nagyszerű felvételei kidomborítják, Jórgosz Mavropszaridisz vágásai pedig zsigerivé fokozzák a film színes brutalitását. Mindezt Jerskin Fendrix történetmesélően komplex és igényes zenéje emeli igazán felejthetetlen magasságba: az amerikai idillt megalapozó Bees, az űrfilmes beütéssel induló, majd star warsos nihilbe torkolló Basement, vagy akár a méhrajként zizegő Resurrectionem hegedűfutamai hetekig belénk ragadnak. A narratíva okosan és rendkívül
szórakoztatóan dolgozza össze a méhanalógiát, a fogyasztói társadalom kritikáját és az ufóinvázió összeesküvés-elméletét.
Teddy teljesen racionális érvekkel indít: Fuller cége a többi nagyvállalattal együtt tönkreteszi, beszennyezi, élhetetlenné rohasztja a Földet, a rendszer átlagembereit rabszolgasorba kényszeríti, ráadásul úgy, hogy az egyén saját magát hibáztassa a tehetetlenségért – mintha lenne bármiféle esélye vagy lehetősége annak, hogy a becsületes polgár változtathat a sorsán. Ez a higgadt és észszerű okfejtés azonban elfajul: Teddy kommunikációja pedig egy csapásra paródiává válik. Fuller a hitetlenség-kétségbeesés-düh fázisain végighaladva próbál alkalmazkodni a helyzethez. CEO-hoz illő higgadtsággal reagál: kríziskommunikációs technikákkal próbálja visszaszerezni a kontrollt.
Lánthimosz sosem rejtette véka alá a kapitalizmussal szembeni ellenérzéseit. Steril, hideg karakterei képtelenek egymásra találni, vagy bármiféle kapcsolatot teremteni. A közegbe vetve igyekeznek idomulni az adott rendszerhez, meg sem kérdőjelezve annak normatíváit. Mindezt pedig a pupillatágító borzalmak és a nevetésre sarkalló abszurdumok jól ritmizált váltásaival éri el. A Bugonia így becsatlakozik abba az elmúlt években egyre inkább teret nyerő tendenciába, ahol különutas, ám a hollywoodi élvonalba került rendezők humorral vegyített rendszerkritikát fogalmaznak meg. Gondolva itt a Pong Dzsunho rendezte Mickey 17-re vagy az idén ősszel bemutatott új PTA-filmre (Egyik csata a másik után).
Izgalmas és izzasztó helyzeteket szülnek Michelle és Teddy párbeszédei, ahogy a vita keretein belül igyekeznek meggyőzni egymást
arról, hogy a másiknak téves, sőt torz a valóságról alkotott képe. Ám minden társalgás meddő, és a férfi egy olyan Amerika-ellenes monológot tol („nincs tőke, nincs Amerika, nincs demokratikus rend” stb.), amely leginkább Tristan Tzara azon dada kiáltványára hajaz, amelyet Julian Rosenfeldt Manifesto című filmjéből ismerhetnek a cinefilek. A temetői jelenetben Cate Blanchett merev, kifejezéstelen arccal darálja: „Nem lesznek többé festők, irodalmárok, (…) politikusok, proletárok, demokraták, burzsoák, arisztokraták, hadseregek, rendőrségek vagy országok. Elég ezekből az ostobaságokból! (…) Nincs szükség semmire! Semmire, semmire, semmire, semmire!” Mindez a Bugonia végét tekintve még érdekesebb összecsengést ad.
Lánthimosz azonban akármennyire explicit direktívákat emel a forgatókönyvbe, nem elégszik meg a szimpla kapitalizmuskritikával. A gigantikus összeesküvés-elmélet evolúciós, geo- és biopoétikai kérdéseket is feszeget. A méhszimbolikát a film alaposan körüljárja: a kas társadalmának rendezett, kihasznált hierarchiája ráíródik a nyugati gazdasági rendszer működésére. Ha pedig beüt a CCD (elnéptelenedés szindróma), a királynő magára marad és elpusztul. Maga a méhtematika eléggé közkeletűvé vált a művészetekben, több Black Mirror-rész veszi alapul a méhek pusztulásának okait és következményeit, amelyek kihatnak nemcsak a bolygó, de az emberiség jövőjére is. Ezt a diverzitást spoiler- és elvárásmentesen a bugonia szóval hozza közös nevezőre.
A bugonia etimológiai jelentése: méhek születése a (döglött) marhából (tehát a rothadó húsból).
Ezt elgondolhatjuk pszeudo-biológiai, vallási/rituális teóriaként is. S így – akár szándékos utalás, akár véletlen találat volt a rendezőtől –, a „bugonia” a kapitalista rendszer önreprodukciójának metaforája. A társadalom atomizálódik: a technológia által a (közös) valóság széttöredezik, az emberek izolált véleménybuborékokban élnek, ráadásul a magány és a mentális betegségek ragályként terjednek. A dehumanizáció empátiavesztéssel jár, és nemcsak a nagyvállalati szemlélet szerint működő Fuller válik robotszerűen érzéketlenné, hanem maga Teddy is – ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elektromos székbe ültetve sokkolni kezdi az addigra magát földönkívülinek valló nőt.
A Teddy és Michelle közötti kommunikáció feszültségét épp ez adja: a performatív gesztusok és társadalmi normákat mímelő társalgások egy szempillantás alatt átbillenhetnek az állati, ösztönszerű pusztításba. Teddy a kulturált, transzparensnek tetsző vacsorajelenet végén ragadozóként négykézláb süvít végig az étellel megrakott asztalon, hogy a nő torkának essen. Jesse Plemons rémületteljes gyorsasággal képes kivetkőzni a visszafogottságból, és egy pillanattal később már elborult elmével, a felismerhetetlenségig elállatiasodott vadsággal tépje a gyűlölet tárgyát. Ideje lenne, hogy felismerjék végre Plemons nagyszerűségét, és helyi értéken kezeljék konzekvens, árnyalt alakításait. Michelle vele szemben stratéga marad, csak a kínzásjeleneteket követve látjuk a csapdába esett vergődését. Ő mindvégig a kommunikációhoz folyamodik elsődleges fegyverként, ám – és ez a lánthimoszi tézis –
az emberek között már nem alakulhat ki érdemi, egymás felé tiszteletet és érdeklődést tanúsító kommunikáció.
A beszéd és az értelem halála ez, a civilizáltság álcáját továbbra is magán tartó Teddy pusztítása. Nem kell látnunk arcot hozzá, a mi arcunk torzul el a nő egyre felismerhetetlenebb, torokszorítóan értelemvesztett sikolyát hallva. Emma Stone fékezhetetlen most is, nincs, amit meg ne tenne a film kedvéért. A görög zsenivel való negyedik közös filmje után határozottan kirajzolódik, hogy Stone jelenléte és az általa megformált karakterek a lánthimoszi világban az egyre kiüresedettebb és demoralizáltabb emberi létezés konstrukciójának kísérleti alanyai. A kedvenctől kezdve a történelmi korszakokon át is ível az az identitásvesztő folyamat, amelynek Stone a lenyomata: annyira elidegenedünk és érzéketlenné válunk, hogy végül már ember mivoltunk is megkérdőjeleződik – ennek az abszurd-pesszimista predikciónak a csúcsa a Bugonia.
A Bugonia minden eddigi törekvést egyesítő, szemkápráztatóan szórakoztató és végtelenül (nem vértelenül!) offenzív alkotás, mintegy Lánthimosz mesterműve.
A világvége nem apokaliptikus kiáltvány, hanem mozdulatlanul heverő testtömegek néma tablója.
Az eléggé megosztó zárlat T. S. Elliot soraira rímel, egyben világos nyilatkozat a rendező művészet- és életfelfogásáról: „A világ így ér véget / Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.”
Bugonia (2025). Rendezte: Jórgosz Lánthimosz. Írta: Jang Junhvan, Will Tracy. Szereplők: Emma Stone, Jesse Plemons, Alicia Silverstone, Stavros Halkias. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Bugonia a Magyar Filmadatbázison.
