„Légy a kutyák királya, ne királyok kutyája” – hangzik a bölcsesség. Jórgosz Lánthimosz filmjeiben az emberek rendre királyok kutyáiként kezdik, és hát akként is végzik. A rejtélyessé tett, a szenvedés társadalomba ágyazottsága miatt azonban mégis ismerősen nyomasztó világok arra predesztinálják a benne csellengő karaktereket, hogy emberalattiságuk megmutatkozzon. Ez A kegyelem fajtáiban sincs másként, sőt, az életműben újításnak számító narratív-metafiktív játékosság új színnel bővíti Lánthimosz kárörvendő pszichorendszerkritikáját.
A majd’ háromórás antológiafilm három, egyenként nagyjából ötven perces kisfilmre bomlik, melyek
első látásra nem kapcsolódnak, pedig valójában szövevényes hálót nyitnak egymás számára.
Az első epizódban egy főnökének (Willem Dafoe) a végletekig (a feleségválasztás, a gyerekvállalás vagy az ételfogyasztás szintjéig) kiszolgáltatott céges dolgozó (Jesse Plemons) meghasonlását, a másodikban egy tragédiából visszatérő feleség (Emma Stone) és férje (Plemons) lassú elidegenedését, a harmadikban pedig egy szekta két tagjának (Stone és Plemons) a megjósolt megváltó utáni kutatását követjük nyomon. Természetesen egyik sem olyan egyszerű, hogy így, egyetlen mondatban lerendezzük, mindegyik ki-, szét-, el van csavarva, ugyanakkor nem is a sztori a lényeg, hanem a világ, amelyben helyet foglalnak, és annak interakciója a karakterekkel.
Lánthimosz többféle módozatot is kikísérletezett filmjei világának kimozdítására, legyenek azok narratívak (Nimic), színésziek (Alpok), a diegetikus világ explicit szabályaival (Egy szent szarvas meggyilkolása, A homár, Kutyafog), vagy spekulatív/populáris műfajok játékba hozásával (A kedvenc, Szegény párák) összefüggőek. Bár a módszerek időről időre eltérőek, nagyjából egyetlen cél mentén meg lehet határozni őket:
a strukturális erőszak, elnyomás formái domborodnak ki a dekonstruált világok által.
Nem szélsőségig stilizált (nem becketti vagy Roy Andersson-i), de nem is realista környezetbe ágyazva az erőszakmozzanatokat, így kihangsúlyozva azok mechanizmusait, és áttéve a hangsúlyt a karakterekről azok kontextusára (Lánthimosz és Roy Andersson hasonlósága talán most, A kegyelem fajtáival válik nyilvánvalóvá).
Jelen filmünk leginkább a Nimic-féle abszurdra hajaz (és érdekes módon nem hozza vissza a Kedvenc előtti legmeghatározóbb fogást, az érzelemmentes színészi játékot). Adott az amerikai vizuális kultúrából ismerős szuburbánus polgári-kisvárosi mintaélet a maga kulisszával (így nyer értelmet az Európából Amerikába történő váltás), a hatalmas villákkal és kertes házakkal, tisztességes állásokkal, szerető családdal, mely esetünkben kisebb, ám
rafináltabb mértékben a filmnyelvi eszközökkel, nagyobb mértékben a történetek által válik kimozdítottá.
A filmnyelvi játszadozás, ami alatt elsősorban az egyes epizódok végén felbukkanó stáblistákra gondolok, és a tényre, hogy ugyanazon színészek játszanak az elkülönülő történetekben, leginkább Todd Solondz munkásságára hajaz. Solondz, ez utóbbit, vagyis a castingot a Palindrómák című munkájában pörgette a maxra, ahol nagyjából tizenkét színész játszik el egyetlen karaktert.
A kegyelem fajtáiban valami hasonló figyelhető meg: azzal, hogy ugyanazon kinézettel rendelkező emberek különböző karaktereket jelenítenek meg, felhívják a figyelmet az egyes történetek és a film mint tárgy konstruáltságára, „bezártságára”, ezzel is távolságtartásra késztetve a nézőt. Egyébként Lánthimoszt és Solondzot is sokkal inkább
egy általános létállapot, mintsem konkrét helyzetek, intézmények, színterek kritikája érdekli,
így érthető a lépés: az egy-egy történetet elmesélő darabokat követően Solondz is váltott az epizodikus szerkesztésmódra, Lánthimosz pedig A kegyelem fajtáival hozta meg ezt a döntést (a készülő film, a Bugonia előzetes infóit elnézve úgy fest, az életmű polifonikussá alakul, a populáris vonalat is viszi tovább).
Lánthimosz munkássága kétségtelenül megosztó. Egy ennyire komplex és tudatosan elliptikusan hagyott (hisz a rejtély az egyik uralkodó esztétikai érték, már ha azt lehet annak hívni) stílusjegy nagyon könnyen kicsúszhat az értelmezői kezek közül, és tűnhet randomnak, művészieskedőnek, öncélúnak, hovatovább szadizmusából adódóan reakciósnak, fasisztának. Sőt, soha egy percig nem pszichologizál, nem kelt részvétet (hacsak nem ironikusan megpendíti ennek lehetőségét, de csak hogy utána még mélyebbre rántson),
nem választja le a világról a figuráit, hanem abba szervesen integrálva, mintegy a világ termékeiként viszi színre őket,
és ez még jobban megnehezíti a befogadást. Csakhogy az abszurdból táplálkozó elidegenítési mozzanat megakadályozza, hogy itt egyetlen percig is bármi kívánatosként vagy jóként tűnjön fel. Hasonlóan Midász király mindent arannyá változtató kezéhez, Lánthimosz mindent tárgyiasít, kinevet, kigúnyol, bármi is kerüljön a kezébe. Ezért feküdhette meg a gyomrát sokaknak, és tűnhetett egyenesen antifeministának a Szegény párák, holott ott is működött ez az alapmechanizmus: minden, ami megjelenik, csúfolódás és kritika tárgyát képezi. Így egyfajta totális kritikát, a lét totális kritikáját megvalósítva.
A kegyelem fajtái karakterei képtelenek a kommunikációra, önmagukba zártak, individualizáltak, ki vannak szorítva a társadalom diskurzusaiból. Mely során talán sorstársaikra bukkanhatnának, és együttes erővel felléphetnének az egyébként már nem is a tőkegyarapodás, hanem az egyszerű szadizmus és önkény (esetleg a szexus) vezette autoritások ellen. Magányos homo sacerek – Lánthimosz sokszor elszeparáltan, nagy terekben, egyedül álldogálva, alsó gépállásból vagy távolról, tehát „tárgyiságukat” hangsúlyozva ábrázolja e karaktereket –, akik
nincsenek tisztában saját pozíciójukkal, hiszen azt csak egy autoritás ítéletén keresztül nyerik el,
csupán azzal, hogy mindent meg kell tenniük, mindenen és mindenkin át kell taposniuk az érvényesülés érdekében. Ez egyébként pont a középső kisfilmben domborodik ki leginkább, ahol nincs eldöntve, hogy ki az elnyomó és az elnyomott, hisz a film nem szögezi le egyértelműen, hogy Plemons karakterének tévképzetei vannak-e.
Mi a szeretet csereértéke? – tehetjük fel a kérdést a három történet összekapcsolásának óhajától fűtve. Persze itt a szeretet korántsem az „autentikus” érzelmi jelentésében van jelen, mivel feloldódik vagy a psziché mélyén a „racionalitás” címszóval interiorizált „érdek”-ben, vagy az önálló identitásképzéstől megfosztott, és így az autoritásokra bízott „én” magánytól való rettegésében. Esetleg egyszerűen szexuális értelemben vett tárgyiasítássá torzul. Én egyébként az első kettőre hívnám fel a figyelmet, a harmadik pusztán afféle explicit végterméknek mondható.
Figyelemreméltó, ahogy Lánthimosz az érzelmeket is politizálja és a fennálló rendszer vérkeringésébe csatornázza.
Az első történetben Plemons karaktere főnökétől „kapja” feleségét, akit mégis úgy látszik, hogy megszeretett, és valóban a saját szerető feleségének tudja. A középsőben Stone rejtélyes stiklijeitől teljesen felborul a közte és a férje között működő férj-feleség kapcsolat (ami talán annak előtte sem működött), így rászabadítva a háztartásra a pszichohorror eszköztárát. A harmadikban pedig Stone a vallásos „igaz hit” ideológiája mögé bújva kezdi el kutatni az örök életet ígérő megváltó személyét, kérdés nélkül maga mögött hagyva családját (a hazalátogatás pusztán önigazolás), amint az a megváltó viszonylatában (tőke)értékét veszti.
A három történet ezen kívül motivikus szinten is összekapcsolható, gondolhatunk a steril-életidegen térként megjelenő kór-/hullaházra, a verbális hatalmi gesztusként rendre feltűnő fogyás, hízás, testátalakítás témakörére, vagy esetleg a csonkítás mint a zátonyra futott kommunikáció megjelenítőjére (például Plemons az első történetben öncsonkítani kénytelen, hogy ismerkedni tudjon nőkkel). A kegyelem fajtái karaktereit hiába hajtja még valamiféle, az intézmények (munkahely, házasság, egyház/szekta) csontvázában itt maradt kötődésféle embertársaikhoz, valójában szüntelenül
homo sacerré alakítják egymást, kizárólag a saját hierarchizált pozíciójukból tudják szemlélni a másikat.
„Vajon ez a test (nem ember) felettem vagy alattam áll? Mit tudnék vele megtenni?” – hangozhatna kihangosított belső beszédjük.
Lánthimosz érdekes szituációban van. Egyrészt megmaradt niche és nehéz európainak, komplex esztétikai tapasztalatot mozgatva. Másrészt, úgy látszik, lassan egy évtizede ez az amerikaiaknak, sőt, a mainstreamnek is fekszik (a Searchlight csak annyira független, mint bármi Hollywoodban). Adva van tehát a feladat:
a gazdasági válság tépázta görög pesszimista világképet a legnagyobb sztárok segítségével szétkürtölni a világba.
Ez, úgy vélem, A kegyelem fajtáival rendületlenül folytatódik.
A kegyelem fajtái (Kinds of Kindness), 2024. Rendezte: Jórgosz Lánthimosz. Írta: Jórgosz Lánthimosz, Eftimisz Filippu. Szereplők: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Qualley, Hong Chau. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A kegyelem fajtái a Magyar Filmadatbázison.
