Károlyi Csaba Mondatokon múlik minden című, a Prae Kiadó gondozásában megjelent kötete már a harmadik az általa szerkesztett interjúkötetek sorában, ezt mutatták be az Írók Boltjában 2025. november 10-én. A szerzővel Hegedűs Claudia és Zelei Dávid beszélgetett.
Ez a bemutató az első olyan írók boltjás beszélgetés, amire időben érkezem. Megjegyzem magamnak, hogy többször kéne hasonló feladatokat vállalnom, talán ez a módja annak, hogy leküzdjem a krónikus késésre való hajlamomat. Nagy Benedek Máté foglal nekem helyet – nála a pontosság nem azt jelenti, hogy az utolsó pillanatban érkezik. Pironkodva foglalom el a helyem, amit már mások is kinéztek maguknak. Nem látok semmit, nem baj, majd otthon megnézem az arcokat az interneten. Hegedűs Claudia indítja el a beszélgetést; megjegyzi, hogy
különleges helyzet ez, hiszen most Károlyi Csaba van az interjúalanyi pozícióban.
Arról beszélgetnek, hogyan lehet jó interjút írni. Károlyi a Kemény Istvánnal készült interjújára hivatkozik. A költő szerint a jó vershez az kell, hogy megírja, hazamenjen, átírja, aztán újra átírja, és ezt még jó párszor megismételje. Károlyi szerint az interjú más műfaj, lehet közéleti, politikai vagy kultúrpolitikai, ezeknek mind más a kritériumrendszere. Az irodalmi interjúnál az a lényeg, hogy két olvasó beszélget szövegekről,
a kihívást a kérdezett személy és a művek összehozása jelenti.
Beszél még arról, hogy a leírt szövegnek hogyan kell megjelennie (például nem használunk zárójelet, gondolatjelet, hiszen nem értekező prózát írunk). A cél a lehető legjobban törekedni az élőbeszédszerűségre.
Zelei Dávid rávilágít arra, hogy az írók erős személyisége mellett az interjúztató perszónája is jelen van, azt kérdezi, ez hogyan változik, milyen szerepe van ennek egy beszélgetésben. Károlyi erre nem ad tényleges választ, inkább helyesel (erős írói személyiségként Vámos Miklóst és Köves Gábort említi). Később, nem ehhez a kérdéshez kapcsolódva, de megválaszolja: Balla Zsófia példáját hozza fel – mint megtudjuk, nagyon régóta ismerik egymást, a szerző még az ágyában is aludt, Szijj Ferenccel fejtől s lábtól, még a kilencvenes években, amikor egy irodalmi esemény után nem volt hol megszállniuk –, akinek nehezen tudott olyan kérdést feltenni, amire a választ ne tudta volna előre. Ezekhez kell alkalmazkodnia a kérdezőnek. Visszakanyarodva a kronologikus sorrendhez, Károlyi arról beszél, hogy idővel igazából nem változik az interjúkészítés módszere.
Lehet emberek előtt beszélgetni vagy négyszemközt, amit utána leír az ember, de el is lehet küldeni a kérdéseket e-mailben.
Arra azonban kitér, hogy kifejezetten nem szereti azokat a szerzőket, akik átírják a nekik elküldött nyers interjúszöveget. Szerinte ez nem autentikus, és amúgy is – emeli ki másodszor – nem értekező prózáról van szó. Később megjegyzi azonban, hogy akadnak olyan szerzők, akikkel nagyon nehéz élőben beszélgetni, van, hogy nem is lehet, lapos lesz az interjú és unalmas. Ellenben általában ők azok, akik zseniálisan tudnak írásban válaszolni előre megírt kérdésekre.
A következő kérdés Károlyi indulására vonatkozik. Az első interjúját Parti Nagy Lajossal készítette, a másodikat pedig Tar Sándorral, még mielőtt Deczki Sarolta írásai kijöttek volna. Károlyi szerint esetleges dolog, hogy az ember kivel készít interjút, ha valakivel beszélget, az nem véletlen, de ha valakivel esetleg nem, az viszont az. Kijelenti, hogy szerinte
az a jó, ha az ember karakteréhez illik az, akivel foglalkozik, ebben az esetben tud tényleg érdeklődni, ezáltal jó kérdéseket feltenni.
Régen nem mert irodalomtudósokat megkeresni, mert félt, hogy nem fog jókat kérdezni, de mostanra rájött, hogy a dolga egy ilyen szituációban a tudós mögött az embert keresni. Ki is emel pár embert, akinél azt érzi, hogy ez sikerült: Radnóti Sándort, Margócsy Istvánt és Szegedy-Maszák Mihályt. Arról is beszél, hogy ő irodalmárként indult, de örül, hogy végül nem erre az útra terelte az élet. Tudósként talán az a legfontosabb, hogy a jelenkorban izgalmas kérdéseket vetítsünk rá a történelemre. Azért még benne is ott van a tudós az interjúztató mögött, világít rá Hegedűs. Károlyi ezt egyfajta perszonálunióként éli meg, a két területet csak az ő személye köti össze, nem hatnak aktívan egymásra.
A kritikát és a tudományos elbeszélést ellentétekként fogja fel,
talán pont azért, mert tudósként arról akart beszélni, amit nem értett. Ez ott probléma volt, kritikusként viszont pont ezt látja az egyik erényének. Hegedűs a Grecsó Krisztiánnal készült interjúról kérdezi Károlyit, aki bevallja, hogy igazából ez az interjú nem is jöhetett volna létre, hiszen kollégával nem szabad interjút készíteni. Grecsó esete azért volt különleges, mert akkor élt át halálközeli élményt. Károlyi visszaemlékszik, hogy a beszélgetés a kollégája otthonában készült el, hiszen kifejezetten jóban voltak. Nehéz egy ilyen szituációról, ami ennyire elemien megváltoztat, mint a rák, mélyen beszélgetni, ha az ember nem ismeri jól az interjúalanyt, mondja. Ez volt a helyzet azonban, amikor Szilasi Lászlóval beszélgetett. Akkor teljesen máshogy kellett hozzáállnia a helyzethez, mégsem sikerült rosszul az interjú. Károlyi itt visszatér a korábban érintett témához: nehéz azzal interjúzni, akit az ember jobban ismer.
Az interjúkészítés egyik fontos kritériuma, hogy a kérdezett szerzőkről új információ vagy tulajdonság derüljön ki.
Például ezért is nehezebb Nádas Pétert kérdezni, aki rengeteg interjút adott már. Károlyi egy személyes praktikát oszt meg a hallgatósággal: számára az egy jó interjú, ahol meg tudja hökkenteni a partnerét, ki tudja lökni a komfortzónájából, olyan mélyre tudnak menni, hogy valami újat mondjon, vagy esetleg tudatlanságból olyat kérdez, amitől az alany dühbe gurul. Néha a rádióban hall ilyet – ebből a szempontból sajnálja, hogy neki van irodalomtudományos háttere, mert így nehéz ezt önkéntelenül csinálni, néha tervezetten kell feltenni hülye kérdéseket. Hegedűs leinti, ő nem gondolja, hogy Károlyinak attól lennének jobb kérdései, hogy hülyeségeket mondana.
Zelei a feszültséget egy szexuális töltetű kérdéssel fokozza: hol van az interjúztató egy ilyen együttlétben, az interjúalany alatt vagy inkább felette? Károlyi tud menni a poénkodással, de kijelenti, hogy az interjúhelyzetben hiba, ha ilyen történik, például nem előnyös, ha az interjúztató egyfajta értelmezést ad a kérdezett szájába, amire az csak helyeselni tud, vagy esetleg azt mondani: „Ügyes vagy, nagyon jól látod.”
Rá kell hangolódni a másikra, arra kell vinni a beszélgetést, abban a tempóban, ahogy a dolgok történnek,
az interjúztató ebben semmiképpen nem lehet önkényes. Magáról azt mondja, hogy szinte mindig előre megírt kérdésanyagra támaszkodik, ellenben a sorrend nem kötött, ha az utolsó ütőkérdésre az interjúalany rátér, nem állítja meg. Az interjúknak általában van egy természetes folyása, és a végére biztosan valami izgalmas sül ki belőlük, mondja sejtelmesen. A kötetről elhangzik, hogy Balogh Endre szerkesztette, és a városmajori életműinterjúk végül nem kerültek bele, ami Károlyit először elszomorította, viszont most már azt gondolja, hogy ez volt a jó döntés. Így csak az Élet és Irodalomban publikált szövegekből válogattak, azok közül is a legérdekesebbeket. Hegedűs a koncepcióról kérdez, hogyan is van egymás után a három interjúkötet. Értelmezést ad, szerinte mintha egy könyvsorozat három kötete lenne, amik folytatnák egymást, egyfajta trilógiaként. Károlyi arca érdekes ábrázatot ölt, ki is fejezi az ellenérzését, azt gondolja, hogy
a kortárs irodalom túl sok mindenben akar tendenciát látni,
szerinte itt ez egyáltalán nem aktuális (megint a nem értekező próza példájával él). Úgy tűnik, mintha megvalósult volna a saját interjúmódszere, egy váratlan kérdés kibillentette, már más attitűdben közli a problémáját ezzel az értelmezéssel. Elgondolkozom azon, hogy akkor ez most Károlyi mércéjével jó interjúnak számít-e. Hegedűs a válaszára kifejezi, hogy igazából ez nem is kérdés, hiszen befogadói szemmel az egész egybefüggőnek tűnik, így ez egy olvasat. Károlyi nem hagyja, hogy félbeszakítsák, azzal zárja a gondolatmenetét, hogy ilyesfajta szerves összefüggéseket találni, erőltetni nem más, mint jel a szűklátókörűségre. Ez az interjú is erős végkicsengéssel zárul, rögtön azon gondolkodom, hogy van izgalom az anyagban, meg lehet majd írni.
Az esemény után kezet fogunk Szolláth Dáviddal, Benedek pedig Csuhai Istvánnal vált pár szót, majd a lépcsőn Endrey-Nagy Ágostonnal találkozunk. A szokásos, unásig ismételt irodalmi témákba csapunk bele: mi a véleményünk Kemény Lili Nemjéről, majd, hogy mit is jelent a baloldali irodalomszemlélet, és mi szoktunk-e dedikáltatni. Gratulálunk neki a pestextes elismeréshez, felemlegetem, hogy milyen jól összerakta a szettjét a felolvasáson. Ágoston, mint kiderül, velünk ellentétben dedikáltat; én cserébe megveszem András Csaba Konszenzuális mozi című kötetét, ha már ott vagyok. A négyeshatoson azon gondolkodom, hogy milyen jól emészthető műfaj ez az egyórás irodalmi esemény, és hogy igazából mindegyiknek ilyennek kellene lennie.
Károlyi Csaba Mondatokon múlik minden című kötetének bemutatója, Budapest, Írók Boltja, 2025. november 10.
A fotókat B. Molnár Béla készítette.
