Magyarországon a 45. Magyar Filmszemlén mutatkozott be Pálfi György legújabb filmje, a Tyúk, ami a rendező legelső, egyben talán legkreatívabb művét, a Hukklét idézi meg.
Elég szomorú fejlemény, hogy mára a magyar filmművészet megújulását elindító rendezők szinte teljes egészében kiszorultak a hazai filmes fősodorból. Török Ferenc majdnem egy évtizede, az 1945 óta nem rendezhetett nagyjátékfilmet, Hajdu Szabolcs független filmesként, színházi rendezőként és színészként tevékenykedik. Fliegauf Bence hosszú szünet után a szintén független gyártású Jimmy Jaguárral állt elő, Mundruczó Kornél és Pálfi György pedig már javarészt külföldön folytatják a munkát. Pálfi is több ízben próbálkozott a hazai filmfinanszírozási rendszerrel, de nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy nemzetközi fesztiválokon elismert, páratlanul kreatív és egyedi stílusú alkotóról van szó. Pálfi szeret kísérletezni a tömegfilmes műfajokkal, a Final Cut című montázsfilmje gyakorlatilag szerelmeslevél a klasszikusokhoz, míg Az Úr hangja egy szokatlan sci-fi. Sőt,
már legelső filmje is egy elképesztően frappáns zsánergyakorlat volt.
A Hukkle a krimit és a film noirt keresztezi a dokumentarista és groteszk ironikus stilizációval. A civil szereplőkkel megvalósított klasszikus első látásra olyan, mint egy falusi életképekből összevágott dokumentumfilm, de a trivialitások közül újra és újra előbukkan a bűntény, ami azt sejteti, hogy a Hukkle több egy szimpla dokunál.
Pálfi ezúttal tulajdonképpen a Hukkléhoz kanyarodik vissza legújabb, német és görög koprodukcióban, Görögországban forgatott művével, a Tyúkkal, ami egy szatirikus bűnfilm egy fekete bárány baromfi szemszögéből.
Majdnem olyan zseniális, mint nagy elődje, a Hukkle.
Pálfi viccesen megjegyezte a Filmszemle vetítése előtt, hogy ne lássunk bele semmi szimbolikust a címbe, ez az alkotás tényleg egy tyúkról fog szólni. A rendező rögtön az első jelenetben egy kissé zavarba ejtő beállítást tartogat a néző számára. Közelképen láthatjuk, ahogy egy baromfi hátsójából kijön egy tojás. Ez aztán bekerül sok másik tojás közé a keltetőbe, majd kikel belőlük rengeteg csibe. Igen ám, de van köztük egy kirívó példány, aki nem sárga, hanem születésétől kezdve fekete. Fekete bárány lesz ő (átvitt értelemben), mert amikor felcseperedik és elvinnék levágásra, akkor a szállító megjegyzi, hogy ezt a főnöke semmiképp sem fogja átvenni. Hazaviszi tehát levesnek. Csakhogy hősünk megszökik egy benzinkútnál, és egy kutya szájában eljut egy lepukkant étteremhez, amit egy család üzemeltet. Az itt élő öregúr befogadja a megviselt tyúkot, aki kisvártatva piszkos ügyletek szemtanúja lesz, ráadásul megtapasztalja az itteni csirkeudvar hátulütőit, benne a megtépázott és a kakas által folyamatosan meghágott társakkal.
Pálfi és stábja, köztük a felkapott állatkoordinátor, Halász Árpád tökéletes illúziót teremtenek. A főszereplő és baromfitársai úgy tűnnek értelmes és érző lényeknek, hogy nem változtatják őket emberszerűvé. Megmarad az állatkarakterük, mégis a profi betanításnak és irányításnak, valamint a jól megválasztott képkivágásoknak köszönhetően jellemet és dramaturgiai értelemben szívet-lelket kapnak. Pálfi szinte végig meg is őrzi a tyúk szemszögét, egy-két jelenet erejéig lép ki ebből, amikor a főhős szorult helyzetbe kerül a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Összességében az ő nézőpontja érvényesül, így
mi is vele azonosulunk, ilyen módon átlényegülve baromfivá.
Ezáltal ráeszmélhetünk, hogyan festünk mi, emberek a tyúkok vagy kutyák szemszögéből. Hasonló eredményt kevés alkotó és film tudott elérni korábban, éppen a közelmúltból például Ben Leonberg az ebes horrorral, a Jó kutyával. A kutyusok persze mondhatni elcsépelt filmes karakterek, mert az ember barátaiként őket a legkönnyebb szerethetővé és azonosulásra alkalmas hőssé érlelni. Egy tyúk esetében ez nehezebb, hiszen ezen állatok fejszerkezete, viselkedése és a civilizációban betöltött státusza (avagy nem szeretgetni, hanem megenni szokás őket) miatt érzelmileg távolabb állnak az embertől. Sokszor ráadásul gúnyos iróniával ábrázolják őket a filmekben, elég csak Kusturica groteszkjeire gondolni. Az iróniát Pálfi sem mellőzi, de kezdettől fogva alapvetően mély empátiával ábrázolja főhősét.
Eléri tehát azt, hogy ne csak megszeressük a tyúkot, hanem aggódjunk érte,
és kicsit elgondolkodjunk ember és baromfi viszonyáról. Az sem kizárt, hogy egyesek vegetáriánusok vagy vegánok lesznek a film megtekintését követően.
A Tyúk a címszereplő és az emberek szempontjából is egy tragikomédia.
Pálfi végig ügyesen váltogatja, illetve keveri a komikus és a tragikus hangnemet,
jó érzékkel vegyíti a poénokat a társadalmi kommentárokkal. Hősünkön soha nem azért nevetünk, mert őt magát látjuk nevetségesnek: naivitása, a világra való rácsodálkozása és a világ kegyetlenségének kontrasztja válik humorossá – kezdetben legalábbis. Ha belegondolunk egy-egy jelenetbe, márpedig bele fogunk, akkor elszörnyedünk vagy elérzékenyülünk. Így például vicces, ahogy ez a fekete jószág kezdettől fogva kilóg a sárga csibék tömegéből, ám van abban valami szívfacsaró, amikor a baromfiudvar közepén áll, egyedül, távol a többi kis sárga madártól. Pálfi ezzel az egy képpel is remekül jellemzi hőse sorsát, a magányt, a kiszolgáltatottságot és azt, hogy örök menekülésre kárhoztatott. Miért? Pusztán azért, mert más, mint a többiek. Ebből aztán következik mindenféle gondolat, amelyet a saját emberi társadalmunkra is vonatkoztathatunk. Nem is annyira metafora ez az említett kép, mivel
az ember is az állatvilágból emelkedett fel, jellemző rá a csordaösztön és a gyengébb, a különböző, a kirívó kiközösítése
vagy „megcsipkedése”. Ám míg egy csőrrel inkább csak tollakat lehet kiszakítani társunk nyakából, addig fegyverekkel és politikai hatalommal életeket lehet tönkretenni.
Kissé mesterkéltnek tűnhet az a jelenet, amelyben hősünk egy tüntetésen halad keresztül, amelynek során a felbőszült tömeg összecsap a rendőrökkel. De közben mégis frappáns, és párhuzamba állítható az étterem csirkeudvarában történtekkel.
A tyúk szemszögéből szinte állatiasnak és civilizálatlannak tűnik, hogy az emberek egymást marják,
hogy erőszakosan lépnek fel egymás ellen. Nem viselkednek másképp, mint a társaikat csipkedő tyúkok, álljon bármilyen politikai indíték vagy konfliktus is a háttérben. A lényeg, hogy valamiért az ember sem tud békében élni társával, hiába tartja felsőbbrendűnek és különbnek magát az állatoknál. Sőt, a tyúk szemszögéből mindez butaságnak tűnik. Butaság az étteremben élő család tagjainak marakodása, az pedig egyenesen vérlázító, ahogyan a helyiek a távoli országból érkezett menekültekkel bánnak. Az állat nem érti, de vele azonosulva valójában mi, nézők is elkezdjük megkérdőjelezni, hogy miért ilyen az ember. Miért kell menekülnie valaki vagy valami elől? Miért kell kizsákmányolni egymást, miért nem lehet normálisan megosztozni a javakon? Miért viselkedünk úgy, mint tyúkok a baromfiudvarban? Miután hősünk megérkezik a kopasz nyakú „hazaiak” közé, azok
megcsípik őt, érezhetően féltékenységből, illetve csupán azért, mert más a tollszíne és idegen.
Pálfi semmit nem tesz hozzá a lefilmezett képsorokhoz, illetve az állatkoordinátor munkájához, tehát nincs didaktikus narráció vagy belső monológ, amelyek segítségével kényelmes lenne érzékeltetni az adott szituáció érzelmi töltetét. A remek komponálnásnak és koordinálásnak köszönhetően azonban gyorsan leesik, hogy a tyúk ide sem tud beilleszkedni, menekülne a ketrecből, ahol a kopasznyakú kakas újra és újra rászáll, már-már nemi erőszaknak tűnik, amit művel. A hivatalos leírás szerint persze lehetséges, hogy a tyúk és a kakas között kialakul egyfajta vonzalom, de ez a film alapján inkább egy Stockholm-szindrómás kényszerviszonynak tűnik. Persze hősünk ösztönös lázadó, igyekszik újra és újra megszökni, de van, amikor a menekülés túl veszélyes számára.
Pálfi a Tyúkkal elsősorban ugyanazt igyekszik elérni, mint a korábbi filmjeiben is:
egyetemes jelentést fogalmaz meg az emberről, az emberi és ez esetben az állati kapcsolatokról.
A Hukkle, a Taxidermia vagy a Nem vagyok a barátod a társadalmi, illetve történelmi vonatkozás ellenére is többek szociális problémafilmeknél: az ember lényegéről és lelki karakteréről, saját maga által teremtett kicsinyes, groteszk nyomoráról mesélnek. A Tyúk is érezhetően elsősorban ezért készült el, így a menekültlét általános problémája ez esetben fontosabb a migráció aktualitásánál. Felróható persze egyfajta hibaként is ez a szál, mert a migránsepizód nagyobb kitérőnek hat, de végső soron mégsem az. Sőt, a messziről érkezett emberek tragédiája nagyon is szorosan kötődik a főhős tragikomédiájához, ami a Tyúkban kicsit sem komikus. Nyilvánvalóvá válnak a párhuzamok, és új értelmet nyer mindaz, ami a hőssel és sorstársaival történik.
Mint említettük, a baromfi alapvetően nem házikedvenc, hanem haszonállat. Feltűnhet a kezdő képsorokon is, hogy az üzemi közegben az aranyos csibéket úgy rakják és veszik szenvtelenül a kesztyűs kezek, mintha csak árucikkek lennének, nem hús-vér élőlények. Nyilvánvaló, hogy fel fogják dolgozni őket, akármilyen „cukik” is.
Már a születésükkor megszűnnek mint önálló entitások, a fogyasztói kapitalizmus nyersanyagaivá válnak, akik „mennek a levesbe”.
Pálfi még ki sem tér igazán az áldatlan állapotokra, amelyek a feldolgozóüzemekben uralkodnak és közismertek, elég csak kiragadnia pár képet a folyamatból, amely során szóba sem kerül, hogy ezek a csirkék is élőlények. Az étteremben pedig van egy igazán groteszk jelenet, amelyben a család férfitagja dühében rosszul rögzíti a motorját, a jármű pedig rádől az egyik baromfira. Snitt, a következő képsorokon már egy lábasból kandikál ki a jószág lába a családi ebédnél. Kétségtelenül komikus hatást keltő (baromfi)vágás, ugyanakkor mégis benne van a kizsákmányolás szörnyűsége. Csupán az idősebb férfi bánik humánusan a tyúkkal, aki sérülten érkezik az étterembe. A többiek vagy űznék, vagy viccet csinálnak belőle.
A helyi görögök és a távolról érkezett menekültek viszonyában válik láthatóvá, hogy
az ember az idegen társaival sem bánik jobban, mint a levágásra ítélt tyúkokkal.
A hazátlan tömegek megtűrtek vagy üldözöttek, a cselekmény során az embercsempészek kihasználják és veszélybe sodorják őket, a rendőrök pedig brutálisan bánnak a gyerekekkel és a nőkkel is. A Tyúkot nézve nem nehéz eljutni arra a megállapításra, hogy a migránsokat csak űznék, szállítanák tovább embertársaik, és addig számítanak az embercsempészeknek is, amíg pénzt tudnak kisajtolni belőlük. Némileg problémás és kifejezetten morbid, ahogy Pálfi egybefésüli a két szálat, és rávilágít a menekültek és a tyúk kölcsönös kiszolgáltatottságára, ahogy akaratlanul is életveszélyt jelentenek egymásra. Ezzel összefüggésben furcsa a cselekmény vége felé dominánssá váló, kusturicásan groteszk gengszterszál is. Az embercsempészet témája miatt annyira nem idegen ettől a történettől, mégis kissé feleslegesnek és mesterkéltnek hat, és érdemben már nem tesz hozzá a filmhez, mivel csak aláhúzza a kiszolgáltatottságot és az „ember embernek farkasa” tézist.
A Tyúk a felszínen egyszerű, kedves, vicces és profin megrendezett történet, azonban
a cselekmény előrehaladtával fokozatosan tárulnak fel mélyrétegei.
Társadalmi problémákat is érint, de legfőképpen arra irányítja figyelmünket, hogy ember embernek és állatnak egyaránt farkasa.
Tyúk (Kota), 2026. Rendezte: Pálfi György. Írta: Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Szereplők: Eszti, Szandi, Feri, Enci, Eti, Enikő, Nóra, Anett (a Tyúk szerepében), Jánisz Kokiaszmenosz, Maria Diakopanajotu, Árgirisz Pandazarasz. Forgalmazza: Mozinet.
A Tyúk a Magyar Filmadatbázison.
