Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Anyag és forma

A heideggeri physis működése a Taxidermiában

TaxidermiaPálfi György filmje a test profán mechanizmusait boncolgatja analitikus hidegvérrel és egy injekciónyi Lynch-féle szürreális horrorral a bőre alatt. Az ember természet és technika közé szorítottságával azonban nem csak a popkultúra foglalkozik. Mások mellett Martin Heidegger is vizsgálat tárgyává tette a technika és a természet mibenlétét. Dolgozatom az ő gondolatai mentén kísérli meg elemezni a Taxidermiát.

A technika – Heidegger meghatározása szerint – instrumentális, ugyanakkor antropológiai természetű. A felszínen tehát a technika egyidejűleg eszköz és emberi tevékenység. A lényegét viszont ezek a definíciók korántsem merítik ki. Heidegger két fontos terminust különít el, a poiesist és a physist. Előbbi a megalkotó létrehozást jelenti. Azaz például egy ötvös az ezüstcsészét nem a semmiből teremti meg, hanem négy fokú kauzális láncolaton keresztül állítja elő. Ez a négy ok az anyag, forma, cél vagy funkció, végül pedig az ezek összességére kiható ok, maga az ötvös teleologikus tevékenysége. Tehát pusztán az anyagban rejlő lehetőséget állítja elő a nem-létből a létbe. A csésze – mivel adott funkciót tölt be, s a készítésének szándéka is ebbe az egy adott irány (alkalmazhatóság) felé mutat – csak a valamire-valóság tekintetében létezik. Ezáltal a léte, létrejövése nem önmagában, hanem a megalkotójában van, aki egy ideát pusztán az anyag és forma révén realizál. Ezzel szemben a physis esetében a megalkotó létrehozás magában a jelenlévőben szunnyad. Tehát önmagától van, nem járulékosan. A physis csak egy létmód, pusztán a kinézetbe való előállítás módja, nem pedig maga a kinézet.

Heidegger úgy véli, minden létező alkalmazhatósága, vagyis rendelhetőségre állítása révén van jelen. A rendelhetőségre állítás egy követelő aktus, amennyiben a földből a szenet, szénből a hőt, hőből az energiát stb. követeli ki ipari méretekben az ember. Tehát minden állományba helyezve létezik, vagyis a valamire-valóság csapdájában rekedt, és a tiszta léte csak ekkor válik láthatóvá, objektívvé számunkra. Pontosan azért, mert a rendelhetőségre állítás (állományba állítás) magára a rendelhetőre vonatkozik, nem pedig annak mire-valóságára, azaz funkciójára, céljára. Ez csupán a felszínen tűnhet emberi tevékenység eredményének. Az állvány az alkalmazásba állítás kényszere alá hajtott létezők jelenvalósága, azok egésze, megteremtve egy rekurzív folyamatot. Tulajdonképpen a rendelhetőség hajtóműve. Az ember is az állvány örök foglya, hiszen a rendelkezésre állítás elvégzése által ő is állítmányba helyezte magát és a fraktálszerű állvány tőle is követel, méghozzá a rendelkezésre állítást. Ezáltal pedig – látjuk – alkalmazásba állíttatott maga is.

Taxidermia
Ez a rekurzív áramlás a Taxidermia három generációjának ciklikus körforgásában is némiképp tetten érhető. Morosgoványi tisztiszolga, fia, Kálmán sportoló (sportevő), az ő fia, Lajoska pedig preparátor. Utóbbi kettő viszonyulása a testhez – mint olyanhoz – egyértelmű. A nagyapa esetében némileg komplexebb a helyzet, ugyanis az állítmányba állítottsága két szinten is megjelenik. Egyrészt, tekintsünk a film expozíciójára, melyben Morosgoványi parancsszóra sorolja a kirendelt tisztiszolga, azaz saját kötelmeit, heideggeri terminussal élve rendelkezésre-állásának különböző stációit. Másrészt Morosgoványi szexualitástól fűtve testi fixációinak szintén alá van vetve. Testétől kiköveteli az élvezetet, az orgazmust, ugyanakkor ez a testi vágy az, ami rendelkezésre állítja őt magát. Ez nyilvánvalóan ösztönszerű, ennélfogva Morosgoványinak nincs szabad akarata fölötte, pusztán esetlegesen, időről időre képes csillapítania késztetését. Saját testének, nemiségének meghatározottsága tehát az, ami kiköveteli tőle a maszturbációt, a szexuális aktust. Ezáltal történik meg heideggeri terminológiával élve a jelenlétbe jutás. Azaz egy bizonyos módon feltárulkozik. A feltárulási folyamat a kulcsa a ki-állásnak, a jelenbe jutásnak.  A technika – túl az instrumentalizmuson – maga a mód, ahogy ez lezajlik.

Taxidermia
Kálmánnál hasonló folyamatok játszódnak le. Evőbajnok, akinek egyetlen célja, hogy nőjön, növekedjen a térfogata. A teste a permanens tágulásnak, gyarapodásnak van az alkalmazásába állítva. Kvázi saját testével és annak működésével azonosul. Az edző követeli tőle a zabálást, a test az ételtől követeli a térfogatnövés segítését, Kálmán a térfogatnövéstől a győzelmet, attól pedig Gizi szerelmét. Mindkét esetben egy kihívás-láncolatot látunk. Még fiától, Lajoskától is a nagy testtömeg elérését követelné ki apaként, azonban Lajoska képtelen megfelelni neki, tehát nem tud rendelkezésre állni, azaz jelenlétbe jutni. Ezért is foglalkozik idegen, állati testekkel, nem pedig a sajátjával. A film anatómia- és anyagcentrikussága mellett Lajoska ilyenképpen jelentéktelenné válik, létezése nem objektív, feltárt jelenvaló.

Taxidermia
Lajoska teste tehát – felmenőihez képest, akiknek komplett élete az önmagukra hatás jegyében telt – nem létezik önmagában. Hiszen a film világában a hús, az organikus váladékok mint matéria jelennek meg. Morosgoványinál a kvázi formába öntött sperma, tehát a születés révén marad fenn a hús, a test körforgása, átörökítése. Mint a poiesisnél láttuk, egyfajta elköteleződés mutatkozik a részfolyamatok között, viszont ez egyszerre érvényesül a kikövetelés metódusával, hiszen Morosgoványi külső, fizikai kiterjedése (teste) az alapanyag, viszont erre mintegy rárétegződik a belső ösztön, amely kiköveteli tőle egy újabb test előállítását is. Kálmánnál a rekurzió még nyilvánvalóbb, ugyanis követelő gesztusa saját növekedésének alkalmazásába van állítva. Testük tehát minden explicit szervesség ellenére a mechanikus működés jeleit mutatja, hiszen egy állomány darabja. Heidegger szerint azonban differenciálni kell az ember és a gép állományban állását. Ez a létmód viszont embertelenné válik akkor is, ha nem vonatkoztatható el teljes mértékben az emberitől. Azt mintegy megszüntetve megőrzi magában. Az embertelenség feltételezi az emberit. Viszonyfogalom, épp ezért nem is lehet elég radikális. Pálfi karakterei pontosan azért ennyire visszataszítóak, mert még őrzik magukban ember voltukat, nem tisztán gépek, gépiségük tehát embertelenségükkel arányos. Heidegger jól látja: ez sokkal rémisztőbb állapot, mert a totális géppé válás soha nem következhet be. Mert a gép esetében nem az emberi-embertelen tengelyén van elgondolva. Később látni fogjuk, hogy Pálfi olvasatában már annál inkább.

Lajoska felmenőinek létezése – magukat matériaként kezelve – nem más, mint egyfajta kinézetbe-jutás. Vegyük például a fa és az asztal viszonyát. Ez a csinálmány előállítása, azaz a csinálás folyamata. Mivel a lehetőség folytonos, vagyis lényegileg megelőzi a valóságot, ezért a fa alkalmasságában hever a műhely padlóján. A konkrét asztal létrejötte az, amit Heidegger mozgásnak ír le, tulajdonképpeni átcsapás, mely során a fában mint anyagban szunnyadó lehetőség, adott alkalmasság érzékelhetővé, ergo valósággá lesz. Egy adott funkcióra szűkül a lehetőséghalmaz, ez pedig nem más, mint az asztal. Kinézetbe jut, tehát a létrejövés mozgása megáll. Így éri el a célt, a véget, de nem a befejezettség értelmében, hanem úgy, hogy mindinkább egy nyugalmi állapotba lép. Ez a nyugalmi állapot nem ellentettje a mozgásnak, hanem a mozgás mozgatottsága szinte fölfogódik saját végében, a nyugalomban. Ismét a megszüntetve megőrzés elve érvényesül. A mozgatottságot tehát az önmagát-a-végben-bírás felől kell értelmezni. Fontos azonban tisztáznunk a különbséget ember és tárgyak között. Hiszen asztalból nem lesz másik asztal, emberből viszont lesz másik ember. Előbbi csinálmány, utóbbi növedék. A növekvés két Heidegger általi meghatározása pedig, mintha egyenesen Kálmánra és Morosgoványira vonatkozna: önmagába-való-visszatérés, terjeszkedő-szárba-szökkenés.

Taxidermia

Az asztal egy mintaként szolgáló kinézetből (amely hipotetikus, tehát csak realizálódni képes magában az asztal létrejöttében) áll elő, és a fa ebben az értelemben, mint az így-kinézetre alkalmas anyag szerepel. Az ember saját teste viszont Heidegger olvasatában nem állhat olyan imaginárius mintaként, amibe valami tőle függetlent bele-állítunk. Ezért a szaporodás nem lehet csinálás, hiszen nem egy kinézetből, vagyis rendelkezésre állóból keletkezik, hanem közvetlenül a kinézet jut jelenlétbe. Pálfi karakterei azonban ilyen értelemben is torzítottak.

Ha nagyobb távlatban nézzük, Morosgoványi és Kálmán a permanens önmagára-hatás, illetve anyagszerűség miatt képtelenek nyugalmi állapotba kerülni. Mindkét férfi egy körkörös lehetőséghalmaz, melyek – Heidegger gondolatai nyomán mondhatni – embertelenségükkel megrekedtek a rendelhetőség állapotában. Igaz, Heidegger szerint mindennek az ön-állóságát az állományba vétel határozza meg. Ugyanis az állomány felől nézve a darab önállótlan, hiszen csak funkcióját betöltve, tehát alkalmazhatóságának függvényében áll előttünk tisztán, feltárultan – megszűnik önálló tárgyként létezni. Morosgoványi és Kálmán a teljesítményfokozás állományba állító kényszere végett képtelen önállóan emberként egzisztálni. Kálmán megállíthatatlan növekedése – tehát végtelen mozgatottsága – jól példázza ezt. A fa mint anyag és az asztal létmódja közti átcsapástól eltérően Kálmán kinézetbe, vagyis műben-állása örökké esetleges marad, nem ér véget, hiszen mint alkalmas anyag, nem vitte végbe alkalmasságát, megrekedt a „még nem” fázisában. Így pusztán tehetetlen hústömeg, anyag marad, ami egyedül önnön térfogatát növeli. Viszont ez is egyfajta előállítás, amit el kell különítenünk a csinálástól. Ez a növekvés Heidegger értelmezésében a physis lényegi adottsága, önmagába-való-visszatérés, egyszóval a már fentebb is leírt rekurzió, visszahatás.

Taxidermia

Mindazonáltal Morosgoványi bizonyos szemszögből nézve elérte mozgatottsága végét. Szimbolikus és gyakorlati értelemben egyaránt. A disznóbelsőségek, melyekkel szeretkezik, elrejtőznek tárgyilagos, objektív valójukban, még nincsenek állományba állítva, csak hevernek. De amint Morosgoványi anyagként (saját) rendelkezésére állítja elő a húst, számára az a vágyott nők alakjaiban tárul fel. Az, hogy szürreális módon ezáltal teherbe esik a hadnagyné, tehát a disznóhús állományba állítása által születik meg Kálmán, így elmosódik a határ az anyag objektív ön-állósága és az azt rendelkezésre, tehát feltárt önállóságba állító Morosgoványi képzelete között. Le kell szögeznünk, hogy ez heideggeri értelemben véve túlmutat a csinálás terminusán. A Taxidermia figurái azonban saját anyagszerűségük és a testtel való abszolút azonosulás okán a nemtelen csinálást és a szerves növekvést egyszerre jelenítik meg.

Lajoskából inverz módon a lehetőség, a valamire-valóság hiányzik, azaz nincs apjához mérten állományba állítva. Úgy él, ahogy azt – Arisztotelésszel szemben – Heidegger elképzelhetetlennek tartotta: feltáratlan valósága megelőzi alkalmazhatóságának lehetőségét, vagyis jelenvalósága abszolút illogikus. Neki ki kell tömnie saját magát, hogy nyugalmi állapotba jusson, tehát apjához hasonlóan beavatkozást hajt végre saját testén, azonban teljesen más szándékoltságból.

Taxidermia

Míg Kálmán csapdába esett saját anyagszerűségében, addig Lajoska egy torzót kreál magából, műalkotást. Miként a film egészére jellemző, ebben az ominózus jelenetben (a film csúcspontján) is ember és gép, illetve organikus test és mechanika kettőssége érhető tetten. Lajoska épít egy szerkezetet, aminek centrumában állva kipreparálja saját magát. Ebben a jelentben tulajdonképpen ő maga is géppé lényegül át. Ami markánsan megkülönbözteti egymástól az embert és a gépet, az az önmagára hatás mértéke. Egy gép direkt beavatkozás révén meg tudja gyógyítani saját magát, míg egy ember csak az ehhez mérten jóval passzívabb gyógyulásra képes. Lajoskát az általa konstruált gép tartja életben, majd a műveletsort követően az is öli meg. Ebben a köztes – szinte schrödingeri – állapotban megvalósul a teljes elembertelenedés folyamata. Lajoska még él, bár voltaképpen csak a műszervek élnek helyette, végül élettelen szobor lesz a testéből. Egyfajta átcsapásnak lehetünk tanúi.

Míg felmenői örökösen a saját testüket terjesztették ki, növelték, ezzel szemben Lajoska egy statikus tárgyat hoz létre önmagából. Szinte szó szerint érvényesül itt a műben-állás. Lajoska így éri el a nyugalmi állapotot. Heideggerben felmerül, hogy a physis az önmaga-csinálás egy fajtája, így pedig techné. Ez a Taxidermiát elnézve még igaz is, hiszen Lajoska az önmagából létrehozott torzó révén egy ilyen jellegű embertelen, gépekre jellemző önmagára ható aktust visz véghez. Viszont a film egy briliáns húzással Lajoskát a szerves és szervetlen, a heideggeri értelemben vett ön-állóság és jelenbe-jutás állapota közé helyezi. Az ember ilyen fokú önmagára hatásának lehetetlenségét jól reprezentálja a tükör használata. Lajoska kénytelen egy tükröt használni, hogy elvégezze testén a bonyolult műveleteket. Tehát – a gépekkel szemben – szükség van egy közvetítőre, vagyis medializációs távolság képződik a test és gépi folyamatok között. Ha úgy vesszük, egy másik szerkezet segítségével bírunk gépként viselkedni – ám ezáltal paradox módon máris visszazuhanunk emberségünkbe.

Taxidermia

Heidegger a physis és a techné megfeleltetésekor leírja, hogy tulajdonképpen egy ilyen technét, azaz feltárást ismerünk, ez pedig nem más, mint a már említett orvoslás, gyógyítás. Lajoska azáltal, hogy – igaz, még maradék emberi egzisztenciájától sújtva – mechanikus géppé lényegül át, és egy konstans, az időnek ellenszegülő tárgyat alkot – lényegében technikai úton meggyógyítja saját magát a meghalástól. Amint kvázi levetkőzte a hús, az anyag rendelkezésre-állóságát, úgy a techné legszorosabb értelmében létre-hozta saját magát, mint egyedüli ön-állót. Heidegger a physis és a techné lényegének megfeleltetési kísérlete során zátonyra fut, már csak azért is, mert az orvoslás szerinte teleologikus, míg a physis nem.

Ugyanakkor Lajoska ezen úton történő ön-állósága/műben-állása a jelenlétbe-jutás azon módja, amit Heidegger távollétbe-süllyedésnek nevez. Lajoska – mint fentebb már tárgyaltuk – apja anyagcentrikus léte felől értelmezve nem volt rendelkezésre állítva, tehát az állvány körforgásából mintegy kizáródott, nincs alkalmazhatósága, mintha nem is létezne. Ahogy apja – és az orvosi jelentés – nevezi, ő csak egy ciszta. Nem állítható rendelkezésre. Torzóvá válásának pillanatában viszont egy másik létállapotba jut. Paradox módon egy gépekre, tárgyakra jellemző kinézetbe előállás révén lesz hajdani emberből ön-álló. Tehát, ami a jelenlétbe-jutást illeti, roppant ambivalens módon a „még-nem”-ből a „már-nem”-be lép. Önnön szobra egyszerre van a jelen-lét és a távol-lét állapotában. Mint egy virág, amelynek hiánya a felbukkanó gyümölcsben távol-levőként létezik tovább és a növény önmagába visszatérve kinézetbe-jut. Akárcsak Lajoska. Emberként meghal, de műalkotásként, kinézetbe-jutva ön-álló létező lesz. Ez a physis kettős természete, önmagának az önmaga által történő előállítása, ön-el-juttatása. Lajoska ambivalenciáját jól példázza Heidegger gondolata: „Minden élőlény azzal, hogy megszületik, már bele is fog abba, hogy meghaljon, és fordítva: a meghalás [Sterben] még élet, mivel csak az élő képes meghalni, sőt a meghalás az élet legemelkedettebb »aktusa« lehet.” [1]


[1]    Martin Heidegger, A physis lényegéről és fogalmáról. Arisztotelész: Fizika B,1 = M. H., Útjelzők Bp., Osiris, 2003, 279.