A Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál első napjáról Babos Zonga Rebeka tudósítását itt olvashatják. A második nap programjairól Ocsenás Péter Bence számol be.
Mécs János Cser Kiadónál megjelent Meder című kisregénye egy posztapokaliptikus világban játszódik a 2050-es évek elején, és egy apa-fiú kapcsolatot állít a középpontba. Molnár T. Eszter,
a bemutató moderátora először négy évvel ezelőtt találkozott a kézirat egyik fejezetével a Werk Akadémia kurzusán.
„Milyen lesz a jövő?” A társadalom lassú lejtmenetben van, de az alapvető formáit még tartja, válaszol Mécs, például ebben a világban is meglátogatják még szüleiket az emberek. Ugyan a világ lassan szétesik, jelen van a fejlődés is,
a könyvben például fontos szerepet kap a mesterséges intelligencia jövőbeli, már fejlettebb formája.
Fontos volt Mécs számára, hogy nem akart újat mondani a jövőről, ilyen szempontból ez nem egy sci-fi regény, nem arról szól, hogyan működünk, ha szétesett a társadalom. Inkább az elbeszélői távolság érdekelte, az, hogy a gyerekei hogyan emlékeznének vissza húsz év múlva a mostani időszakra. A disztópikus világ csak háttértabló.
Molnár T. érdekesnek tartotta, ahogyan a regényben megjelenő különböző korosztályok viszonyulnak az MI-hez. Az apa karakterénél például a beszéd, a verbalitás kerül előtérbe, de a történet egy pontján kiderül, hogy virtuális játékfüggő. Az elbeszélő is aktív használója az MI-nek, mégis idegen számára a nála sokkal fiatalabb barátnőjének felfogása, aki csak a virtuális térben érzi magát igazán otthon. Mécs magán is érzi a generációs váltást:
ugyan az ő gyerekkora is aktív internetezéssel telt, de az új generáción már egy sokkal erősebb függést lát.
A jövőben újabb szakadékok fognak kialakulni, az új generációk már az abszolút virtuális térnyerésbe fognak beleszületni. A könyv egy temetéssel indul, visszaemlékezésekben tárul fel az apa-fiú dinamika. Az apa provokatív, állandóan szövegel, tudást akar átadni a fiának: beszédközpontú kapcsolat ez, ahol legtöbbször az apa dominál a fiú felett. Tulajdonképpen ezek nem is beszélgetések – hiszen ott van konklúzió –, inkább csak monológok. Az elbeszélőt taszítja a sok beszéd, de amikor nem tud mit kezdeni magával, ő is fecseg.
Molnár T. szerint ez egy klasszikus apa-fiú regény, amelynek középpontjában a megbocsátás kérdése áll.
Lényegében minden generáció felelősségre vonja a szüleit, és ebben a regényben ez a tendencia még hangsúlyosabban megjelenik: a fiatalok számonkérik szüleiken az elpusztított világot.
A főhős egy visszahúzódó színész, aminek erős jelzésértéke van Molnár T. szerint: hiába uralkodik az MI, hiába tolódott át a hangsúly a virtuális világra,
a művészet még ebben a szétcsúszott jövőben is fent fog maradni, nem lehet legyőzni.
Mécs egyetért: a színháznak jelenvalósága és tökéletlensége van, amelyet egy maximalizmusra törekedő mesterséges intelligencia sohasem fog felváltani. Mosolyogva fordul a közönség felé: legyetek ti is művészek!
Vida Kamillát Pető Péter kérdezte második verseskötetéről, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Demográfiai csúcsról, amelynek központi eleme Kónya Imre és Pető Iván 1991-es politikai vitája.
Amikor elkezdett dolgozni a köteten, még nem tudta, hogy az akkori magyar politika egyik meghatározó pillanata lesz a kötet rendező elve.
Hullámzást akart: azt a ciklikusságot, hogy a felnövő generáció rendre számonkéri az idős nemzedéket, aztán hasonló hibákat követnek el, majd szoronganak, hogy a gyerekeik is ugyanezt fogják tenni. A Kónya-Pető vitán keresztül jól bemutatható ez a probléma, amelynek különös mágiája van: a megszólalók attitűdje távolról sem hasonlítható a mai politikai „vitákéhoz”. A szereplők civil módon beszéltek morális kérdésekről, düh és szenvedély volt érezhető a közönségben is.
Vida a politikai témákban találja meg az esztétikait, ez sarkallja alkotásra.
Érdekli Magyarország, olyan számára ez, mint egy család, baráti kör, közös ügy, problémák tere. Ebben talál olyan kérdéseket, amelyekre lírai választ tud adni.
A címet egy Fideszhez köthető nemzetközi konferencia ihlette, ahol a demográfiával kapcsolatos politikai dilemmákra kerestek választ a résztvevők. Novák Katalin kérdését külön kiemeli Vida Kamilla: politikai cselekvés-e a gyermekvállalás? Ez a kérdéskör kezdte el foglalkoztatni – avagy a gyermekvállalás nem a bukás beismerése-e?
Az ember már megtette, amit lehetett, ezért kiszervezi testéből a politikai harcot, és a következő nemzedéknek adja.
Ominózus példaként megemlíti Márki-Zay Péter bukását: az elveszített választások után csak hét gyermeke maradt mögötte a színpadon, Vida szerint ez tökéletes példa a politikai elmagányosodásra. Vannak pontok, amikor csak azok maradnak veled, akiknek effektíve lehetetlen, hogy eláruljanak.
Pető arra kíváncsi, van-e hatása a Partizánnak Vida költészetére, hiszen sokat van képernyő előtt, ismert közéleti személyiség.
Vida elmondja, hogy a kötetben vannak konkrét szövegek, amelyek műsorvezetői pozícióból íródtak, amely izgalmas tapasztalat. Az új helyzetek költészetileg inspirálóak, de nem lett visszafogottabb, ugyanolyan szókimondó, mint az első kötetében. Megemlíti a vasárnapi országgyűlési választásokat, amelynek igen nagy jelentősége van a kötet szempontjából is. Ez egyfajta kísérlet, hiszen erősen befolyásolja a kötetet az, hogy mi történik április 12-én.
Érdekelte, milyen úgy írni egy könyvet, hogy értelmezése radikálisan megváltozhat akár pár nap leforgása alatt.
Ahogy a Kónya-Pető vitában is, a választásnál is központi kérdés, hogy lesz-e elszámoltatás, és ha igen, milyen formában. Ehhez köthető a könyvben szereplő testvérpár, Iván és Imre, akik a múltfeldolgozás két ellentétes irányát testesítik meg: ennek tengelye a már említett Kónya-Pető vita. A testvérpár egymással, de egymás nélkül sincs.
Fehér Renátó a Magvető Kiadó szerkesztőjével, Szegő Jánossal beszélgetett első kisregényéről, A merénylők fénykoráról. Szegő kiemeli, hogy ez az első prózai munkája három verseskötet után, a megszólalás lehetetlensége, mint téma is következik az eddigi műveiből.
Fehért a megszólalás küzdelme érdekelte az új köteténél.
A Torkolatcsönd végén az elnémulásig jutott, a hallgatásból kellett valahogyan újra visszatalálnia a beszédhez. A kisregényben delegálta a beszédlehetőséget, egy elbeszélői monológ A merénylők fénykora. Az elbeszélő egy 2020-as évek elején Prágában élő cseh egyetemista, aki december 21. éjszakáján kezd el manifesztót írni: fel fogja gyújtani az egyetem bölcsészkarát. A nyilvánosságnak hagyott levelébe olvashatunk bele. A Torkolatcsönd elnémulását tehát narratív értelemben másvalakinek a megszólalásával tudta feltörni.
Tizenkét évvel ezelőtt kezdte el írni a kisregényt,
a kezdeti években még egészen más érdekelte: hogyan tudná elmesélni generációja K-Európa élményét. Egy műfaji kísérleten dolgozott, lírai útikönyvet akart írni, egy sétáló Prága-művet. Idővel elbeszélője cseh nővé változott, majd eljutott a kisregény merénylőjéig. Az írói kihívás egyik része az a kérdés volt, hogy mennyit lehet beengedni a valóságból, hiszen 2023-ban valóban történt egy merénylet a prágai egyetemen. Nem dokumentumregényt akart írni, az ő elbeszélője eltér az igazi merénylőtől.
Szegő a könyvben szereplő utalásokat emeli ki, például Franz Kafka és Kertész Imre is felfedezhető jelzések szintjén.
Fehér szerint csupán a véletlen műve, hogy vannak átmenetek az ő és az elbeszélő olvasási szokásai között,
a kérdés inkább az, hogy az azonosság közösséget teremt-e. Az elbeszélő tükröt tart az olvasó elé, hiszen műveltségének hordalékait hányja a nyilvánosság elé. Ti is ezt olvassátok, én pedig ezzel a megvetés szigetét építettem fel. Provokáció zajlik itt, az olvasó el akarja tartani magától az elbeszélőt, de amikor megérti az utalásait, akaratlanul is a pártjára szegődik. Én is értem, én is olvastam ezt.
Mottónak a Ne félj című Pilinszky-verset választotta, mert hasonlóságot fedezett fel a lírai elbeszélő és a saját elbeszélője között.
A gond csupán annyi volt, hogy a vers nem létezik cseh nyelven: le kellett fordíttatnia. Fehért az érdekelte, mire rémülünk rá a saját korszakunkból: gyűlölködő lett a közbeszéd, egyre inkább elveszítjük az értékelvet, amelyet emberi jogoknak hívunk. Az elbeszélő ehhez ad új ajánlatot, miszerint le kell győznöd a másikat, a megvetéshez igenis jogod van, azokat is bánthatod, akiket szeretsz. A mai generációknak szembe kell nézniük azzal, hogy egyszerűen már máshol vannak a konszenzusok, mint régebben, a szégyen és a megvetés leszivárog a hétköznapokba.
A kérdés az, hogyan leszünk képesek visszavenni a szolidaritás jogát és kötelességét.
Ha ez sikerül, akkor a szorongás kevésbé fogja feszélyezni a fiatalokat. Ki kell törni a szégyen ördögi köréből, abból, hogy azért szégyenítünk meg másokat, mert félünk, hogy minket is megszégyenítenek.
Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál – 2. nap, Kristály Színtér, Budapest, 2026. április 10.
A borítófotót Kováts Zsófia készítette.
