A költői létmód kimondhatóságának kérdésével kezdődött Ágoston Tamás és Valastyán Tamás beszélgetése a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban 2026. november 5-én. Az esemény apropóját Ágoston Tamás ötödik kötetének, a húsfonálnak friss megjelenése adta.
Valastyán Tamás felolvasásában el is hangzott Az áldozat szonettje című szerepvers, melyben a poétikus beszélő Pilinszky helyzetét imitálva küszködik saját identitásának feltételezhetően inverz, a valósággal ellentétes jelentésű sulykolásával. Míg a nyelvileg eltérítő fixációt képes kimondani, addig saját költői létét csak töredezetten, a fizikai fájdalom és a kilátástalanság, a másnaposság elfedő mozzanatai mögül képes csak láttatni. Mindezt további módon bizonytalanítja el a jövőbe helyezett remény, hogy
bár a líra szövegében leírva olvasható, a költői lét kimondása mégis kérdőjeles.
A beszélő egy lehetséges jövőbeli időpontra helyezi a költői lét kifejezését. Ez a kettősség, a líra nyelvén való megszólalás a költői lét felmutatása, de egyben e létmód elhomályosítása is azáltal, hogy a tényleges kimondás jövőbeli. A beszélgetés kezdetén Valastyán a következőt kérdezte: „Azzal akartam kezdeni, hogy megkérdezem, ki tudod-e már mondani, hogy magyar költő vagy, de aztán rádöbbentem, hogy végülis kimondod a versben. Viszont egyfajta elbizonytalanító, nem is enjambement-nal, hanem egy töréssel bezárod. Úgyhogy ez lenne az első kérdésem, hogy te ki tudod-e mondani, hogy költő vagy?” Ágoston Tamás részéről az a válasz érkezett, hogy
nem mondja és nem is tudja kimondani, hogy költő,
ráadásul ennek a szövegnek az esetében az volt számára hangsúlyos, hogy ez egy szerepvers. Állítólag Pilinszkyt tényleg leütötték egyszer Párizsban tartózkodása idején. Erre a helyzetre reflektálva született ez a szonett, de Ágoston Tamás magára vonatkoztatva nem szokta kimondani és megélni a költői pozíciót. Mintha ehhez, ahogyan Pilinszky identitásának maszkolásához is, csak a líra biztosítana teret. Ahogy ő fogalmazott: „Nincsenek ilyen ébredéseim, sem fekvéseim, ahol ezt így mondanám magamról. Nem tudom, hogy baj-e vagy nem, de ez a helyzet.”
A beszélgetés ezután a költői identitásból kiindulva az álnév, az anonimitás problémáját kezdte el körüljárni.
Valastyán szerint egyértelműen a költőien való szubjektum kierkegaardi játékáról kell beszélnünk. Azon belül a pszeudonimitás és az anonimitás kettősségére is érdemes kitérni. Kierkegaard azt mondja, hogy az ő beszédmódja, a megszólalás alkalma a bonyolulttól megy az egyszerű felé. Azaz számára a költészet a bonyolult. Valastyán szerint, „ha olvassuk ezeket az Ágoston-verseket akkor megértjük, hogy mi ez a bonyolult”. A kérdés adott: Ágoston Tamás miért kezdte el a költői identitással való játékot? Ez az a pont, ahol szükséges megemlítenem, hogy
az írói álnév mögött Dr. Pólik József filozófus, filmesztéta, egyetemi oktató, rendező és forgatókönyvíró áll.
A beszélgetés további része a névválasztás és az alteregó kérdése köré szerveződött. A költői perszóna és a versek sajátos sűrítései a létnek, olyan komplex helyzetek, melyek mögött a képek asszociatív eltérítése működik. Valastyánt főleg az érdekelte, hogy Ágoston Tamást milyen viszony fűzi a történetmeséléshez.

Pólik a ’90-es években kezdett el ilyen jellegű szövegeket írni, akkor még a saját neve alatt, és ennek az időszaknak a tetőpontja egy publikálási lehetőség volt az 1995-ös Menedékjog című versantológiában. Ezek után az élete a filozófia köré szerveződött, alkotói tevékenysége főként tudományos szövegek írására fókuszált.
Mindaz, ami őt korábban a versírás felé vitte, hirtelen átcsatornázódott a filozófiai esszé, illetve tanulmányírás irányába.
A kétezres évek környékén ismét olyan impulzusok érték, melyek a versíráshoz terelték. Ekkor rögtön előállt az a helyzet, főként Platón hatására, hogy szükséges egy üvegház, ahová elrejtheti a saját személyét, amikor lírai formában szólal meg. Ez lett az Ágoston Tamás név, melynek az egyik inspirációja a kisebbik fiának egyik óvodai barátja volt, ő volt Ágoston.
A név egyrészt természetesen referál Szent Ágostonra, a Vallomások írójára,
de személyes vonatkozása az a szőke kisfiú, aki gyerekének óvodai barátja volt. Ennek különös, keserédes alaphangot ad, hogy egy elmúlt barátságról beszélünk. A Tamás névnek szintén van személyes vonatkozása. Pólik édesanyja a Tamás nevet akarta adni neki, ezt a nevet rá is írta a testére, de később az apja letörölte. Ennek a történetét jeleníti meg A nevem története című vers. Mindez része Ágoston Tamás identitásának. Költői nevével meg akarta szakítani a generációkon átívelő Józsefek láncolatát. Másrészről a disszertációjának első témája Hitetlen Tamás volt, melyből végül csak esszé született. Bár jelenleg éppen egy könyvet ír Hitetlen Tamásról, ezeket a korai jegyzeteket felhasználva.
Ágoston Tamásnak eddig öt kötete jelent meg, melyek rendkívül tudatosan létrehozott könyvtárgyak.
Egy korábbi kritika ki is emelte, hogy roppant határozottan felvállalja a kötetek vizuális anyagainak világát és a szövegek egységes koncepcióját. Valastyán mégis érzékel itt egy különös feszültséget a szövegek és a képi anyagok között, melyek a megkomponáltság érzetét keltik. Ágoston Tamás elmondta, hogy neki mindig fontos, hogy a kötetek borítói fényképek legyenek, és mindig célja, hogy a kép valamilyen módon kötődjön a versvilághoz. Az első kötet volt a kulcs ennek a sajátos gyakorlatnak a kialakításában. Ágoston Tamás
ragaszkodott hozzá, hogy a borítóhoz ő találjon fényképet, és ilyen módon részt vegyen a kötet koncepciójának megalkotásában.
A repülés kezdetei című első kötet borítóján egy felakasztott elefánt látható. Ágoston Tamás gyűjti a lehetséges borítónak szánt képeket, de ezen túl is érdeklődik azok iránt a képek iránt, amelyek különös, abszurd eseteket ábrázolnak. A képen látható elefánt az Egyesült Államokban eltaposott valakit, és ilyen módon büntették meg. A többi kötet borítója is valamilyen módon illeszkedik ehhez az abszurd vonulathoz.

Mindez már jelzi, hogy a szerző milyen szoros és bizalmas viszonyt ápol az abszurddal, valamint a versek felkavaró, gyakran nyomasztóvá váló szövegvilágával. „Van egy nagyon erős, felkavaró, meghökkentő, megdöbbentő ereje, képisége, történései, motívumrendszere az Ágoston-szövegeknek” – mondta Valastyán, és
ezzel az est másik nagy tematikus gócpontjához érkeztünk, mely a lírai nyelv és a képvilág problematikáját fejtegette.
„Nagyon sok különböző szcenírozásban és szituációkhoz kötötten megalkotott lírai én jelenik meg. Ez a sokféle lírai én és ez a rendkívül megütköztető képiségű nyelv egy egységes világot ad ki. Érzek egy egységes, de a szónak a különösségében egyedi, mégis megkomponáltan egészleges együvé tartozást.” Derrida szavaival élve Valastyán szerint mindez nevezhető egy szétszórt apokalipszisnek, így a beszélgetés témája ennek a metaforának a felfejtésére koncentrált.
Ágoston Tamás a szövegvilág alapját az első kötet megkomponáltsága óta következetesen igyekszik fenntartani.
A szakmai kritika is összességében ezt üdvözli legjobban a munkásságában. „Miben áll ez a szövegvilág és miért a költői szóra alapítva hozod ezt létre?” – tette fel a kérdést Valastyán. Ágoston Tamás szövegeiben permanens módon szembesülünk a szétszórt apokalipszissel. Ahogy Valastyán is kiemelte: Heidegger szerint a költészet a lét szószerű alapítása. Mindez pedig jól jellemzi Ágoston Tamás szövegeit. Ezzel szemben legtöbbször egy látszólag teljesen jelentéktelen szó vagy kifejezés képezi a versek címét.
A szerző a versek szövegvilágát radikálisan elviszi az esetlegességig, az eldönthetetlenségig, a jelentés szétszóratásáig.
Mivel a versek címei általában egy szóban jelennek meg, ezért az életmű olvasható egy fiktív szótárként is. „Olyan szövegek ezek, amelyek egy olyan szerzőt sejtetnek, akinek a világhoz való viszonya nem lenne teljesen harmonikus.” Krusovszky Dénes a Magyar Narancsban megjelent kritikájában mindezt a kafkai hagyományhoz kapcsolja. Azonban egyértelmű Ágoston Tamás szerint, hogy a kafkai áthallások nem tudatos rájátszások, azt sem mondaná, hogy ezek parabolák, sokszor inkább mikrotörténetekben gondolkozik.

A versnyelv egyik sajátossága a lírai nyelv sűrítésével függ össze, és Hölderlinnel, pontosabban az egyik utolsó versével kapcsolatban merült fel. Hölderlinnél van egy kiemelt mozzanat vagy motívum a szószerű alapítással összefüggésben. Általában van egy fő szó vagy fő mondat a szövegeiben, melyet a szakirodalom hipertaxisnak vagy hipotaxisnak nevez, ennek a fő mozzanatnak rendeljük alá a többit. A kilátás című utolsó Hölderlin-versben ez a hipotaktikus szerkesztésmód adja át a helyét egy parataxisnak, amely egyfajta nyelvi zavarodottságot eredményez.
Egyszerűsödik, vagy másképpen mondva a szó szétíródik.
Mindez nem olyan értelemben történik, mint ahogy mondjuk Tandorinál, ahol ez a folyamat a lírai én szétoldódását eredményezi, hanem tulajdonképpen a lírai énnek nem válik előnyére a szétíródás folyamata. Valastyán szerint Ágoston Tamás, ha nem is tudatosan, de rájátszik erre a jelenségre a nagyon erős, világszerű történésekkel, melyek katasztrofális vagy apokaliptikus mozzanatokat jelenítenek meg a maguk természetességében. Miközben olvassuk, már észre se vesszük, hogy apokalipszisben vagyunk. Ágoston Tamás sajátos szövegvilágának másik összetevője, hogy
saját elmondása alapján számára mindig is kitüntetett szerepük volt az álmoknak,
melyek gyakran szolgáltatnak alapot a szövegek megírásához. Elég élénken álmodik, és ezeket rendszeresen le is jegyzi. Mindez valamilyen módon a szövegek világába is beépül. Valastyánnak erről a freudi álomkoncepció paradigmaváltó hatása jutott eszébe, hiszen Freud előtt Hoffmann, Novalis vagy Hölderlin álomleírásai romantikus értelemben elevenek és produktívak voltak. A freudi álom nem világot teremt, hanem elfojtja, elfedi, árnyékolja azt, de Freud előtt az álom világot teremtett. Ágoston Tamás ebben az értelemben a romantikus hagyományhoz kötődik. A beszélgetés vége felé haladva
felmerült a sündisznó szimbolikájának értelmezése, mivel az állat többször is megjelenik az Ágoston-versekben.
Derrida szerint a sündisznó a költészet szimbóluma, mivel állandóan kitett a lét veszélyeinek. Védekezésként minél jobban összekuporodik, annál nagyobb veszélyben van amiatt, hogy egy helyben marad. Ebben a hasonlatban a sündisznó a lét poématológiai jelölője. Valastyán ehhez kapcsolódva egy Derrida-idézetet olvasott fel a Mi a költészet? című írásból: „Nincs költemény baleset nélkül, sem olyan költemény, mely ne tátongana nyitott sebként, miközben maga is hasonló sebet üt.” Mindezzel egyetértett Ágoston Tamás is: a sündisznó lehet ennek a jelölője, bár ő nem gondolt bele ennyire az állat szerepeltetésébe. Az est zárókérdése a közélet és a politikai tér megjelenésére kérdezett rá a húsfonál című kötetben, mivel feltűnő, hogy
megjelennek a szövegben a politikai nyilvánosság elemei.
Ágoston azzal magyarázza a jelenséget, hogy egyszerűen az elmúlt években olyan közegben éltünk, ahol elkerülhetetlen volt, hogy beszüremkedjen a politika a gondolataiba és ezáltal a szövegekbe. Az est néhány közönség által megfogalmazott kérdéssel zárult, melyek az írás folyamatát fejtegették, az alkotói munka körülményeire kérdeztek rá. Összességében a kötetbemutató és az életmű egészére kiterjedő beszélgetés rendkívül szórakoztató hangulatban zajlott, az ironikus kiszólások és a poétikus gondolkodásmód játékos összhangja pozitív élményként marad meg az emlékezetemben. A beszélgetést Sőreghy Ágnes előadásában néhány Ágoston Tamás-vers keretezte.
Ágoston Tamás húsfonál című kötetének bemutatója, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2026. november 5.
Fotók: Péter Szabina
