A bátor és sokszor meghurcolt iráni rendező, Jafar Panahi legújabb filmje, a Csak egy baleset újabb merész alkotás, ami az elnyomó rendszer elleni bosszú morális kérdéseit feszegeti.
Bár az iráni filmművészet éppen az 1979-es forradalmat követően lendült fel, többek között Abbasz Kiarosztaminak és Mohszen Makhmalbafnak köszönhetően, ám a vallási dogmák szerint uralkodó rezsim szigorúan szabályozza, mit láthat a közönség a saját világából és mit nem. Az Oscar-díjra jelölt A szent füge magja rendezőjének, Mohammad Raszulofnak el is kellett hagynia az országot egy rémisztő és kalandos menekülés keretében, mivel az engedély nélkül forgatott filmje miatt börtönbüntetéssel és nyilvános korbácsolással fenyegette őt a hatalom. Hasonló módon üldözték Jafar Panahit is, aki több ízben magára haragította az iráni rendszert, Raszuloffal együtt be is börtönözték és húsz évre eltiltották a médiaszerepléstől és az utazástól. Legutóbb 2022-ben tartóztatták le, majd engedték szabadon éhségsztrájkja miatt.
A két alkotó nem hátrált meg a megpróbáltatások hatására, Panahi újra és újra a legkényesebb témákkal foglalkozik,
így az iráni nők helyzetével (A kör, Három nő), a bűnösség kérdésével (Parde), önreflexív módon pedig saját magára és sorstársaira is vonatkoztatva a filmkészítés problémája is fontos szerepet játszik filmjeiben (Taxi Teherán, Itt nincsenek medvék).
Legújabb művében sem vesz vissza a lendületből, sőt talán ebben támadja a legközvetlenebbül a rezsimet. A II. Budapest International Film Festival keretében vetített, Cannes-ban díjazott és Oscarra is nevezett Csak egy balesetben
a rendszer által meghurcolt és megkínzott emberek akarnak bosszút állni a rezsim pribékjén, aki szenvedéseiket okozta.
A Csak egy baleset A szent füge magjához abban az értelemben is hasonló alkotás, hogy Panahi nem kapott engedélyt rá, és akár Raszulof, ő is titokban forgatott. Műve több normát és törvényt is sért, így például női főszereplők nem fedik el fejüket hidzsábbal. Ám míg A szent füge magja éppen a kínvallatásokat végző tiszt családjára koncentrál, addig a Csak egy baleset a megkínzott emberekre. A cselekmény éppen a bűnössel, Ekballal nyit, aki családjával robog az országúton egy este. Ám egy kutya a kocsijuk elé ugrik, ami kisebb kárt okoz a járműben, ezért Ekbal úgy dönt, elviszi az autót egy közeli szerelőműhelybe. Itt az egyik szerelő, Vahid felfigyel arra, hogy Ekbalnak műlába van, a művégtag különös nyikorgása pedig felidézi benne traumáját, amelyet a kínvallatás során élt át.
Hirtelen felindulásból a férfi nyomába ered és elrabolja őt, ám amikor már élve elásná, Ekbal elbizonytalanítja őt.
Vahid bizonyosságot akar, ezért felkeresi egy barátját, aki elirányítja Shivához, a liberális fényképészhez, talán ő segíthet a beazonosításban. Shivával együtt egy kisebb csapat gyűlik Vahid köré, és bár a tagok közül nem mindenki ismeri a másikat, egy közös bennük: Ekbal meggyötörte őket. A kérdés, hogy mit tegyenek vele, és egyáltalán a bosszú hozhat-e bármilyen feloldozást számukra.
Habár a Csak egy baleset a bosszúthriller műfajával rokonítható, Panahi műve szokás szerint közel sem zsánerfilm, és végképp nem klasszikus stílusban készült. A tőle megszokott módon minimalista formában bontja ki a cselekményt, kevés vágással, statikus kamerával és hosszú beállításokkal meséli el a történetet, a színészi játék pedig visszafogott és természetes, még ha bizonyos karakterekből elő is tör az indulat a sztori egy-egy pontján. Ez egyfajta objektivitást is sejtet, és az objektív realizmus azért lényeges, mert a rendszer által támogatott műfaji filmek közel sem azt a valóságot mutatják be, amelyet az iráni társadalom tapasztal.
A minimalista formai koncepció ismét nagyon következetes, és Panahi ügyesen választotta ki a főhőseit is.
Egyrészt több társadalmi réteg képviselteti magát, legyen szó az értelmiségiről, a munkásról, a leszerelt katonáról vagy a fiatalokról. Másrészt lényeges, hogy ők javarészt véletlenül találkoznak. Mármint Vahid ismeretlen Shiva és a többiek számára, de Shiva és a hirtelen haragú veterán, Hamid, valamint a házasság előtt álló fiatal pár ismerik egymást, ám nem mindenki tudja a másikról, hogy mit élt át az őrizetben, a kínzások során. A menyasszonyról, Goliról egy darabig nem is gondoljuk, hogy neki is köze van Ekbalhoz, a „Falábúhoz” vagy a „Nyomorékhoz”, ám amikor kiderül, hogy Vahid kit tart fogva a furgonja szerszámosládájában, Goli szabályosan megvadul. A férfi nevének puszta említése ezt a reakciót váltja ki a többiekből is, legyen az egy higgadtabb vagy temperamentumosabb áldozat. Ezért fontos a minimalizmus a színészi játék frontján is. Az alapvető visszafogottságot megszakító érzelmi kitörések érzékeltetik, hogy a karakterek milyen borzalmakat éltek át Ekbal kínvallatásai során.
A tablószerűség, a különféle társadalmi rétegek reprezentációja pedig rávilágít, hogy az intézményesített erőszak mennyire általános érvényű Iránban.
Bárki válhat áldozattá, mindegy, hogy férfi vagy nő, fiatal, középkorú vagy idős, munkás vagy értelmiségi.
Mindenki érintett, ahogy mindenki gyanús is, és ez afelé mutat, hogy nem az egyénekkel, hanem magával a rendszerrel van a baj. A diktatúrát többek között arról lehet felismerni, hogy a társadalmi elégedetlenség növekedésével fordított arányban egyre szűkíti az „aki velünk van” kört, ugyanakkor egyre csak bővül az „aki ellenünk van” csoport. Először csak a nyílt politikai ellenállás a probléma, utána már a szabad gondolkodás is lázadásnak minősül, végül jöhetnek az olyan trivialitások, hogy ki milyen ruhát visel, egyáltalán visel-e egy kötelezően előírt kendőt. A közelmúltbeli iráni tüntetések során elhangzott – A szent füge magja és a Csak egy baleset is említi –, hogy az iszlám köztársaság törvényei értelmében az a nő, amelyik nem hord hidzsábot, gyakorlatilag meztelen. Márpedig a szentírásokban is az áll, hogy Allah elleni bűnt követ el, aki meztelenül jár-kel az utcán.
Teljesen hajmeresztő, hogy ezért a Shivához és Golihoz hasonló, fedetlen fejű nőket be lehet börtönözni és meg lehet kínozni,
sőt nemi erőszakkal és halállal lehet fenyegetni őket. Miként az is abszurd, hogy a hidzsáb elhagyásáért ugyanaz a kínzás jár, mint azért, ha egy Vahidhoz hasonló férfi állítólagos tiltott propagandát terjesztett. Panahi műve alapján őrület, ami Iránban folyik, és hogy mindez az uralkodó teokratikus berendezkedés szerint egyenesen törvényes.
Azonban hiába hurcolták meg magát Panahit is, nem enged a csábításnak, hogy egy zsigeri és dühös bosszúfilmet kerekítsen a történetből, ami szimbolikusan kielégíti mindazokat, akiket megkárosított a rendszer. Ha így járna el, filmje nem lenne több egy szimpla rape-revenge horrornál, mint amilyen a Köpök a sírodra vagy a közelmúltból A bosszú. A Csak egy baleset természetesen nem vonja kétségbe, hogy az áldozatok dühe jogos. Vahid, Goli és méginkább Hamid joggal veszítik el a fejüket és művelnek irracionális dolgokat, hiszen traumáik felkorbácsolják érzelmeiket, dühük elszabadul, vissza akarják kapni azt az életet, amelyet még a trauma előtt éltek. Talán csak Shiva szájából nem hangzik el a maga nyerseségében, hogy a Falábú tönkretette az életét, a többi áldozat viszont ezt direkten kimondja.
Shiva is elveszíti a józan eszét a cselekmény egy pontján, de leginkább ő türtőzteti magát, mintegy ő Panahi szócsöve.
Nem is annyira a testi kínzás és a lelki terror puszta emléke kelti fel a főhősök indulatait, hanem az a tény, hogy ezt a traumát mint keresztet már egész életükben magukkal kell cipelniük. Látszólag persze senkinek sincs baja: mindenki teszi a dolgát, testileg ép, sőt, Goli és kedvese házasságra készülnek. Azonban Goli esetében Ekbal nevének puszta említése elég ahhoz, hogy elhányja magát, és mint kiderül, egy idegroncs, aki gyógyszereket szed, hogy valamennyire szinten tudja tartani magát mentálisan.
A kínzás, a megaláztatás lelki sebei soha nem gyógyulnak be, és Panahi nem áltatja a nézőt azzal, hogy a bosszú gyógyír lehet ezekre. A bosszúfilmekben általában az motiválja a főhősöket, hogy a gonosztevők elvettek tőlük valamit, amit soha többé nem kaphatnak vissza. A rape-revenge horrorokban jellemzően egy nő esik nemi erőszak áldozatául, a Kill Billben a „Menyasszonyt” gyermeke (vélt) halála hajtja előre, az Oldboy elrabolt és befalazott főhősétől pedig élete több mint egy évtizedét vették el. A szerzői bosszúfilmek – mint amilyen az Oldboy és Park Chan-wook trilógiájának másik két darabja – még inkább kidomborítják a revans azon ellentmondását, hogy
a bosszú legfeljebb pillanatnyi kielégülést nyújt, de a traumát nem oldja fel.
Panahi is ezt a kérdést teszi fel direkten, dialógusok formájában a Csak egy balesetben. Hősei azon vitatkoznak, hogy Ekbal bűnös vagy maga is a zsarnokság áldozata-e. A helyzetet tovább komplikálja a kínvallató családja, hiszen érzelmileg ő is kötődik a szeretteihez, nem csupán egy kegyetlen szörnyeteg. A szent füge magjához hasonlóan a családi kontextus teszi erkölcsileg még bonyolultabbá a bűnös elítélését és megbüntetését. Ha pedig ez nem lenne elég, annak kérdése, hogy elengedjék-e ezek után a kínvallatót, nagyon nem egyszerű. Panahi többszörösen is bonyolulttá teszi a dilemmát és patthelyzetet teremt. Egyrészt kérdés, hogy a bosszú által az áldozatok nem válnak-e maguk is olyan kegyetlen bűnösökké, mint akit meg akarnak büntetni. Másrészt, ha be is látják, hogy traumájukat nem oldja fel a megtorló gyilkosság vagy kínzás, innen már nem biztos, hogy van visszaút, mivel a megkegyelmezés esetén Ekbal jó eséllyel felkutatja a főhősöket.
Így tehát a Csak egy balesettel Panahi valójában nem a bosszúra buzdít, nem is az a célja, hogy szimbolikusan kielégítse azon nézők bosszúvágyát, akik maguk is hasonló megaláztatásokon mentek keresztül. A rendező újfent arra irányítja a figyelmet, hogy
az elnyomó rezsim azért igazán borzalmas, mert lelkileg és erkölcsileg mélyre taszítja, örökre beszennyezi az elnyomottakat.
Nemcsak azzal okozott fájdalmat az áldozatoknak, hogy kötelet tett a nyakukba és halállal fenyegette őket, hanem azzal is, hogy ezt a traumát hátralévő életükben magukkal kell cipelniük. Pontosabban a rendszer összeomlása és a demokratizálódás nyújthatna némi vigaszt. Nagy kérdés, hogy Panahi és az új generáció tagjai megérik-e, hogy Irán szabad és demokratikus ország legyen.
A filmet a II. Budapest International Film Festivalon láttuk.
Csak egy baleset (Yek tasadef sadeh), 2025. Írta és rendezte: Jafar Panahi. Szereplők: Vahid Mobasseri, Mariam Afshari, Ebrahim Azizi, Hadis Pakbaten, Majid Panahi, Mohamad Ali Elyasmehr. Forgalmazó: Cirko Film
A Csak egy baleset a Magyar Filmadatbázison.
