Mohammad Raszulof sok szenvedés árán, a szabadságát és testi épségét kockáztatva forgatta le A szent füge magját, de megérte. Filmje egy kíméletlen és megdöbbentő látlelet Iránról, egy család szemén keresztül, ahol a sötét középkor és a 21. század feszülnek egymásnak.
Az 1979-es forradalom óta Iránban egy olyan teokratikus rezsim működik, ami szentnek, Istentől valónak tartja a törvényt, sötét középkori módszerekkel fenyíti meg „alattvalóit”, valamint legalizálja a nők testi-lelki alávetését. Ez ellen újra és újra felszólalnak nemcsak tüntetők, hanem filmalkotók is. Három olyan legendás rendező is felemelkedett, illetve nyugaton is ismertté vált 1979 óta, aki jellemzően realista filmeket készített, valós társadalmi problémákkal foglalkozott: Abbas Kiarostami (Hol a barátom háza?), Mohsen Makhmalbaf (A biciklista) és Jafar Panahi (Taxi Teherán). Ez utóbbinak a közelmúltban is
több ízben meggyűlt a baja a diktatúrával, kompromisszummentes művészetéért letartóztatták, bebörtönözték, meghurcolták.
Hasonló sors várt a szintén jó értelemben makacs Mohammad Raszulofra, akit legutóbb nyolc év börtönre és 21. századi ésszel felfoghatatlan büntetésre, nyilvános korbácsolásra ítéltek. A szent füge magjában is látható, hogy Iránban az intézmények és az államszervezés szintjén még javában tart a középkor, ha technológiai értelemben „jelen idejű országról” van is szó.
Habár Raszulof itt-ott tesz engedményeket a zsánerfilmek, kiváltképp a thrillerek irányába, Oscar-díjra jelölt műve roppant fontos alkotás, ami felhívja a világ figyelmét a Közel-Keleten rabságban szenvedő emberek sorsára – hiszen a főszereplő család tagjai közül nemcsak a nők rabok, hanem a zsarnokságot kiszolgáló férfi is.
A szent füge magjának háttér- és gyártástörténete legalább olyan fontos, mint maga a film.
Raszulof – aki már előző művében, a halálbüntetéssel foglalkozó Nincs gonoszban is egy megosztónak számító tabutémáról értekezett – ismét belenyúlt a darázsfészekbe, mivel szerzői thrillerjének premisszája a világszerte nagy felháborodást keltett 2022-es teheráni tüntetés, illetve a rendőri brutalitás. Habár Irán teokratikus diktatúra, ennek ellenére – vagy pont ezért – az emberek újra és újra hallatják a hangjukat az igazságtalanságokkal, az elavult és értelmetlen erkölcsi normákkal szemben. A hidzsab, vagyis a fejkendő kötelező viselése az 1979-es forradalom óta probléma, ez ellen tüntettek a nők már akkor is, és 2022-ben is. Jellemző a rezsim álszentségére, hogy ezekre a bátor nőkre kíméletlen és megdöbbentő brutalitással csaptak le a rendőrök, de az ideológia szerint csak a „saját érdekükben”, mivel az állam „védeni” akarja őket – azáltal, hogy férfiuralom alá és hajuk–arcuk elfedésére, egyenruhába kényszeríti őket. Ennek lett áldozata a 22 éves Mahsa Jina Amini, akit pusztán azért vertek agyon az őrszobán, mert nem viselte a hidzsabot.
Ez az eset adja tehát A szent füge magja hátterét, konkrét mobiltelefonos felvételek is felbukkannak a cselekmény során, amelyeket a valódi demonstrációk alatt rögzítettek.
Szóba kerül Amini tragédiája is, ez katalizálja a főszereplő lányok, az egyetemista Rezvan és húga, Sana politikai értelemben vett ébredését.
Habár férjének, Imannak engedelmes édesanyjuk, Najmeh óvva inti őket, hogy belesodródjanak a tüntetésekbe, hiszen az nemcsak bajba juttatná őket, hanem rossz fényt is vetne édesapjukra. Iman ugyanis alapvetően ügyvéd, de kinevezik vizsgálóbíróvá, ami ugyan felsegíti őt a ranglétrán, jobb megélhetést biztosít családjának, ám cserébe halálos ítéleteket kell kiszabnia akár olyan tüntetőkre is, akik a lányai lehetnének. Ez és az egyre növekvő paranoiája kikészíti idegileg, amelyre csak rátesz egy lapáttal, hogy a demonstrációk és az ezzel kapcsolatos egyre hevesebb családi viták közepette eltűnik a szolgálati fegyvere, amelyért őt magát is börtönbüntetésre ítélhetik. Neurotikus nyomozásba kezd, amelynek során saját lányait sem kíméli, akiket elvileg mindennél jobban szeret.
A cselekményleírásból is kiolvasható, hogy ez a film tüske az iráni diktatúra körme alatt. Raszulofnak nem is voltak illúziói, hogy kap-e erre bármilyen értelemben vett támogatást az államtól, elvégre nemkívánatos személynek számított már ezelőtt is. A szent füge magját így kínkeserves volt leforgatni, összesen hetven napot vett igénybe, de csak rövid intervallumokban tudták felvenni a jeleneteket, majd hosszabb szüneteket kellett tartaniuk.
Jellemző, hogy a rendező a forgatás közben értesült arról, hogy újabb börtönbüntetést szabtak ki rá.
Miután a filmet beválogatták a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, a kormányzat nyomást gyakorolt Raszulofra, hogy vonja vissza művét. A színészeket és a stábtagokat a rendőrség kihallgatta, és megtiltotta nekik, hogy elhagyják az országot. A direktornak ezt már a forgatás után meg kellett tennie, ha azt akarta, hogy elkészüljön A szent füge magja. Gyors döntést hozott, idős kora és rossz egészségi állapota ellenére is vállalta a megterhelő, sok gyaloglással járó disszidálást, amelyet egy határmenti település német konzulátusán keresztül tudott megtenni illegális határátlépést követően. A lefilmezett anyagot kicsempészte Hamburgba, ahol korábbi kapcsolatainak köszönhetően letelepedhetett és megszerkeszthette A szent füge magját Andrew Bird vágó segítségével.
Akár erről is készülhetne tehát thriller, ahogy Raszulof feszülten forgatja A szent füge magját, majd menekül a sivatagban, határmenti falvakban bujkál, hogy kijuttassa művét, és megismertesse a világgal az áldatlan állapotokat, amelyek Iránban uralkodnak. Nem csoda, hogy a rezsim szemét szúrta a projekt, hiszen a család az iszlamista államban is mindennek az alapja, az ideológia egyik legfontosabb célpontja, egyúttal az ideológia közvetítésének egyik leghatékonyabb közege is. Ugyan a cselekmény során egy, a tradicionális muszlim famíliánál szabadabb család jelenik meg, amelynek egyik oka persze az, hogy az apa gyakran távol van az otthontól a munkája miatt, de ettől még a patriarchátus alapjai változatlanok. Az atyának ellentmondani bűn, megkérdőjelezni a törvényt pedig még inkább, hiszen Iman és az ideológia szerint ez nem emberi, hanem isteni törvény, egyenesen Allahot sérti meg, aki vét ellene. Márpedig Allahot megsérteni halálos bűn, amiért akár kivégzés is járhat. De valóban
halálos bűn-e, ha valaki felteszi a kérdést, hogy a nő miért alacsonyabb rendű, illetve miért bánhat úgy vele egy férfi, mint egy kegytárggyal,
amelyet féltve kell őrizni, sőt, takargatni?
Az iráni filmekre jellemző minimalista és realista stílusban készült A szent füge magját joggal érheti az a vád, hogy nehezen indul be. A kezdő incidens, vagyis a fegyver eltűnése nagyjából egy órával a nyitányt követően történik meg, ez után pörögnek fel az események és válik intenzívebbé mind a cselekmény, mind a karakterek közötti dinamika. Szinte etikátlan a kritikus részéről egy ilyen vérrel-verítékkel készült, fontos társadalmi thriller esetében azt állítani, nyugodtan lehetett volna nyesni bő negyven percet a filmből. Ám kétségtelenül nyert volna ezzel Raszulof és a néző egyaránt a „kevesebb több” elve alapján.
Az expozíció, ami hangsúlyozzuk, nagyjából egy órát ölel fel, egyértelműen túlnyújtott.
Kétségtelenül fontos a hangulatteremtés és a karakterek bemutatása, de Raszulof túl sok időt tölt el Rezvan, Sana és a tüntetések bemutatásánál, valamint egy sérült barátjukat szó szerint hosszú percekig mutatja a kamera egy sokkoló, naturalisztikus jelenetben. A brutalitás nyoma megdöbbentő, de ezáltal sérül a cselekmény ritmusa is. Ugyanakkor annyi pozitív hozománya van a hosszú bevezető résznek, hogy kicsit lelassulunk, ráhangolódunk a filmre és a karakterekre, akiket így egészen közelről megismerünk. Ez azért is jó, mert így még az apát, Imant sem fogjuk gonosztevőként látni annak ellenére, hogy az elnyomó rendszert képviseli. Raszulof végrehajtotta azt a bravúrt, hogy elkerülte a parabolikus elbeszélésekre jellemző leegyszerűsített, modellszerű karakterábrázolást, vagyis a hősök nem pusztán típusfigurák vagy jelképek, hanem hús-vér emberek.
A család a társadalom analógiája, mármint általában a család egyfajta kicsinyített lenyomata a társadalomnak, ezért sem hat erőltetettnek, hogy Iman és szerettei egy-egy társadalmi típust, illetve nézőpontot képviselnek. Emiatt a legkevésbé érdekes (egyébként szimpatikus, de a legkevésbé ellentmondásos) karakterek a lányok, Rezvan és Sana, akik egyértelműen a haladás mellett állnak. Ők az utcán vonuló bátor iráni nők megfelelői, akik az életüket és a szabadságukat kockáztatják azért, hogy szembeforduljanak az elavult törvényekkel és áttörjék az ideológia pajzsát. Náluk viszont sokkal izgalmasabb az apa és az anya, Iman és Najmeh, jellemzően az őket alakító Zareh és Golestani (amúgy ő maga is vonult az utcán a hidzsab viselése ellen) nyújtják a legerősebb színészi alakításokat. Iman különösen fontos, talán a legfontosabb karakter, Raszulof vele leplezi le a leghatékonyabban az ideológiát, a rendszert és ezek ambivalens mivoltát.
Az apa maga is meghasonlott és megfélemlített ember,
aki számára nem olyan egyszerű a munkája, hogy meghoz egy halálos ítéletet, hazamegy és vidáman vacsorázgat a családjával. Parancsokat teljesít, nem ellenkezhet feletteseivel. A rendszer tőle sem tűr semmilyen ellentmondást, maga is legalább annyira áldozata, mint végrehajtója a rezsimnek. Tulajdonképpen több minden kapcsolja a tüntető nőkhöz, mint a rezsimet fenntartó férfiakhoz, tragédiája mégis az, hogy ezt nem ismeri fel. Imant nyomasztja a munkája, de nem mer lázadni.
Az egyik közös étkezésnél Rezvan félve szembeszáll az apjával, aki korábban még a fiatal tüntetők elítélésével kapcsolatos kétségeit ecsetelte egy kollégájának.
Ám a családba mint „nyilvános” ideológiai konstrukcióba visszatérve visszaveszi a maszkját.
Míg a színfalak mögött óvatosan maga is megkérdőjelezte a rezsim igazságosságát és az ellenállókkal szembeni vasszigort, addig a saját lányával vitázva ugyanazt az elcsépelt szöveget veti be, amelyet hivatalból fújnia kell. Azaz a törvény szent, mert isteni eredetű, a nők pedig hidzsab nélkül tulajdonképpen „meztelenek”, márpedig Allah bűnnek tartja, ha az ember meztelenül jár az utcán. Más kérdés, hogy egy férfi nem számít meztelennek turbán nélkül – ez csak egy a sok ellentmondás közül, ami az iszlám fundamentalista diktatúra önkényes normáit és szabályozásait jellemzi.
Najmeh, Imanhoz hasonlóan izgalmas figura.
Ő már az öntudatosság egy következő fokát képviseli. Egyfajta hidat képezve közvetít a rendszer és a „lázadók”, férje és a lányai között. Egyszerre tradicionális és felvilágosult nőfigura. Najmeh még az előző generációhoz tartozik, tiszteletben tartja a hagyományt, engedelmes háziasszony és feleség, aki elsődleges küldetésének tekinti a családi béke megőrzését. Ezt olyan áron is megteszi, hogy bár férje előtt eljátssza az engedelmes nőt, de lányainak, azok társainak falaz.
Nőként Najmeh inkább átérzi a problémát, amiért a fiatalok tüntetnek az utcán, habár „hivatalosan” ő maga is az „ellenforradalmárok” táborába tartozik, vagyis nem látja helyesnek, hogy lázonganak a rendszer ellen. Iman és Najmeh karakterein keresztül
Raszulof gyönyörűen bemutatja, milyen káros hatást gyakorol a diktatúra a legfontosabb, legintimebb kapcsolatokra is.
A család kettős, ellentmondásos természete erre utal. Egyrészt fegyelmező intézmény, ami a törvény legitimitását hivatott biztosítani: Iman ezt akarja betartatni, Najmeh pedig a családi béke érdekében támogatja a zsarnokságot. Másrészt a család szeretetteljes közösség, de ekként nem teljesedhet ki, nem működhet jól, mivel tagjait az ideológia szembefordítja és érzelmileg eltorzítja. Az egyik legérdekesebb jelenet az, amelyben a fegyverét már a lányainál is kétségbeesetten kereső, a kegyvesztéstől és a börtönbüntetéstől rettegő Iman nyíltan kimondja, hogy legszívesebben megölelné és megcsókolná a lányait. Najmeh azt mondja neki, hogy ezt nyugodtan megteheti, hiszen az édesapjuk. De tényleg nyugodtan megteheti?
Azok után, hogy gyakorlatilag vizsgálóbíróként őket is „vallatta”, azaz bizalmatlanul fordult feléjük, és azt feltételezte, hogy ellopták a pisztolyát, veszélyeztetve ezáltal a szabadságát és a hitelét a törvény előtt? Aligha lehet őszinte az ölelés és a csók ezek után: a férfi részéről inkább a bűnbánatot jelezné, a lányok esetleges viszonzása pedig a félelem és a tisztelet, de nem az őszinte szeretet jele lenne. Ebben a jelenetben a legnyilvánvalóbb, hogy a családot már tönkretette az elnyomó ideológia. Mohammad Raszulof filmje kegyetlen, szívszaggató és kijózanító alkotás, ami
rendkívül komplexen mutatja be és leplezi le az iráni teokratikus rezsim károsságát,
szinte ordít azért, hogy bekövetkezzen a régóta várt pozitív változás és liberalizálódás. Kérdés, hogy hány életnek kell még ezért tönkremennie, hány ilyen hányattatott, sok szenvedés árán létrejövő filmalkotásnak kell még elkészülnie ehhez?
A szent füge magja (Dâne-ye anjîr-e ma’âbed), 2024. Írta és rendezte: Mohammad Raszulof. Szereplők: Soheila Golestani, Missagh Zareh, Mahsa Rostami, Setareh Maleki, Niousha Akhshi, Amineh Aran. Forgalmazza: Cirko-Gejzír.
A szent füge magja a Magyar Filmadatbázison.
