Manapság minden instabil, rövidtávú és folyamatosan újragondolásra szorul. Legalábbis ezt állítja Zygmunt Bauman, aki ennek az – igazodási pontoktól mentes – állapotnak a leírására alkotta meg a „folyékony modernitás” (liquid modernity) fogalmát. Ez a „folyékonyság” határozhatja meg például a karrierhez fűződő viszonyunkat, de az emberi kapcsolatainkra is komoly hatással lehet. Nem meglepő, hogy ebben a „minden egész eltörött” állapotban igen nehéz időtálló értékeket vagy narratívákat kialakítani. Talán leginkább ezzel a „folyékonysággal” rezonál az Itt, ott és mindenhol, Pass Andrea Jurányiban bemutatott darabja.
Az értelemadás nehézségeire rögtön felhívhatja a figyelmet, hogy Martinkovics Máté az előadás elején arra kéri a nézőket, ne próbálják a most következő filmet(?) a fikció és a valóság szétválasztásán keresztül értelmezni.
Ahogy a folyékony modernitásban szinte bármit, a darabot is nehéz koherens, jelentéssel bíró egészként látni,
ez a sokszor zavaros, kiszámíthatatlannak vagy rendszertelennek tűnő cselekményszövésből is látszik. A történet főszereplője egy fiatal színész, Marci (Georgita Máté Dezső), aki véletlenül kizárja magát a lakásából, így egy lepedőben megy el forgatni a barátaival egy – a valószínűleg a darab elején is említett – filmet, amelyben különböző bábfigurák próbálnak előbb egy bizonyos, szintén báb Pepinónál, majd Spongyabobnál rátalálni életük értelmére. A mondanivaló mélységét illető nézői szkepszis tovább mélyülhet akkor, amikor a figurák életcéljukat egy YouTube-ra gyártott sorozat megalkotásában vélik megtalálni. Mindez nemcsak leírva, nézve is zavaros, de az előadás célja éppen ezen káosz ábrázolásában áll.
Ez a rendszertelenség pedig nem csupán a cselekményszövést jellemzi, az éppen készülőfélben lévő filmhez hasonlóan zavaros minden: a filmet forgató baráti társaság (Georgita Máté Dezső, Martinkovics Máté, Podlovics Laura, Rákos Olivér) tagjai sem tudnak saját életükben rendet rakni. Valaki a volt barátnőjét képtelen elengedni, valaki a jelenlegit megtartani, másnak az apjával való viszony vagy az albérletárak emelkedése okoz nehézségeket. Egységes tehát a társaság tagjainak jelenlegi életében, hogy nemcsak távlati célok vagy perspektívák kigondolására nincs lehetőségük, de még a napi problémák elrendezése is sokszor kilátástalannak tűnik.
A „sodródó” fiatalok útkeresését nagyon jól és ötletesen illusztrálják az előadásban használt bábok.
Ezek a figurák könnyen involválódnak érzelmileg, könnyen lesznek a végletekig lelkesek, de levertek is. Ehhez hasonlóan a folyékony modernitásban lavírozni igyekvő fiatalok lelkiállapotát is a könnyen megélt szélsőségek és a stabilitás teljes hiánya jellemzi, ami egyszerre segíti a bábokkal élő és azokat nélkülöző jelenetek komikumalkotását, valamint – egyre nyugtalanítóbb módon – a valódi célok hiányát is kihangsúlyozza.
A fiatalok káoszélményét fokozza az is, hogy láthatóan a külvilág sem sokban különbözik az ő zavaros, instabil belső életüktől:
van a darabban villamoson talált csecsemő, népszámláló biztos és drogdílerré váló volt szaktárs.
Azt, hogy a folyékony modernitásban a fiatalok számára nem a társadalom egyéb tagjai jelentik majd a biztonságot és a kiszámíthatóságot, Marci azon monológja is mutatja, ahol csak abszurd utcai jeleneteket sorol fel. Hallunk itt metrópótlón kihangosítva hallgatott istentiszteletről, Bűn és bűnhődést olvasó hajléktalan férfiról, lerobbant betegszállító mellett álló, tanácstalan mentősökről és így tovább. De a darab mellékszereplői sem tudnak értelmesnek mondható életre meggyőző példát felmutatni: a minden ok nélkül fiatalokra kiabáló utas a villamoson, vagy a magányos – és gyanúsan alkoholista – tanárnő láthatóan kevés ehhez. A jelmezek terén is a káosz tűnik az egyetlen rendezőelvnek: többek között tüllszoknya, lepedő, Manna ABC-s póló és focimez is van a színészeken, és a – már egyébként is diverz – ruhák színében sincs konzisztencia. A sokszor jelenetek közben helyére tolt díszletek pedig tovább erősítik azt a benyomást, hogy
minden félkész: a film, amit forgatnak a fiatalok, és legalább ennyire a saját életük is.
De a dolgok „folyékonyságát” vagy az igazodási pontok hiányát az is kiemeli, hogy – miként a fikció és a valóság, úgy – a díszítők és a színészek között sincsen éles határ meghúzva, utóbbiak is többször monologizálnak. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy a díszítők esetlen színpadi jelenléte képes-e még tovább építeni az előadás áttekinthetetlenségében nyomasztó világát, vagy inkább kizökkent abból.
Nem a díszítők azonban az egyetlenek, akik annak ellenére szerepelnek a darabban, hogy nem profi színészek: az előadás popkultúrához való közelsége érződik Szendrői Csaba rövid cameójában. Az Elefánt énekesének feltűnése éppen abból a szempontból nagyon fontos, hogy az előadásban mintha a popkulturális elemek túltöltése lenne az egyetlen konzisztens motívum. Végig érezhető, hogy Pass Andreát Desiré és Beton Hofi inspirálta már az eredeti drámaszöveg megírására is. A darabban a teljesség igénye nélkül megjelenik Spongyabob, Hundred Sins, az Elefánt zenekar budapest parkos koncertje (amit pont Pass rendezett), vagy a Besúgó. De talán a leghangsúlyosabban megmutatott popkulturális jelenség Beton Hofi Manna ABC-s eseményének reenactmentje. De nagyon izgalmas, filmszerű és elsősorban a táncon és fényeken keresztül kommunikáló jeleneteket tesz lehetővé az Analog Balaton vagy az Elefánt zenéinek a használata is. Leginkább azonban azért fontosak ezek a motívumok, mert a nézők és
a darabban szereplő fiatalok számára egyaránt megnyugtató, hogy a nyomasztó instabilitásban legalább a kulturális kódok közösek.
Azért is különösen hangsúlyos, hogy ebben a fiatalok közös nyelvet beszélnek, mert az előadás egésze mintha arra mutatna rá, hogy igazából semmilyen kapaszkodó nem létezik a másikon kívül, Marciék csak egymásba tudnak bizalmat helyezni, akkora káoszt mutat a külvilág.
Ugyanakkor ezek az utalások az azonosulás mellett az elidegenítésre is alkalmasak – erősek a kétségeim azt illetően, hogy mennyire fogyasztható az Itt, ott és mindenhol egy nem a főszereplők generációjához tartozó néző számára. Bár ez az aggály szerintem nagyon komolyan vehető, fontos megjegyezni, hogy az alkotók maguk is jelzik az előadás színlapján, hogy a darabot alapvetően fiatal felnőtteknek, illetve „az ő ügyeikre nyitott egyébkorú érdeklődőknek” szánják. Ez pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy
a folyékonyságból következő állandó változás mennyire nehézzé, már-már áthidalhatatlanná teszi a generációs szakadékokat.
Nem tűnik véletlennek, hogy a filmet forgató csapat tagjai számára már a pár évvel idősebb szereplők is teljesen azonosulhatatlanok, érthetetlenek.
Összességében termékeny ötlet a rendszertelenségben élő fiatalságot a maga rendszertelenségében, a saját életében igazi narratívát nem lelő csapatot igazán komoly értelmet nem felmutató történeten keresztül ábrázolni. Így működik, ha nincsen rendezőelv, ha minden egész instabillá és tűnékennyé válik, ez a tapasztalat pedig tagadhatatlanul – az előadáson belül és kívül egyaránt – adott. A legjobban talán mégis az nyugtalanít,
vajon nem kevés-e, nem kellene-e tudnunk jobb megoldást találni erre a „folyékonyságra”, mint azt, hogy közösségeket alkotunk a káoszban.
Még akkor is aggaszt ez, ha jobb válaszom, bevallom, nekem sincs.
Pass Andrea: Itt, ott és mindenhol. Rendezte: Pass Andrea. Játsszák: Georgita Máté Dezső, Martinkovics Máté, Podlovics Laura, Szalay Bence, Rákos Olivér, Papdi Dániel, Isépy Andor, Tóth Zsófia, Szendrői Csaba. Jurányi Ház, 2025. október 29.
Fotók: Gulyás Dóra
