December 2-án került sor a 2024-es Móricz-ösztöndíjasokat bemutató beszélgetéssorozat záróestjére a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mely során Gál János, Lévai Aliz Mária, Tankó Andrea és Vajsenbek Péter mutatkozott be és olvasott fel alkotásaiból.
Mirtse Zsuzsa, a PIM ösztöndíjreferense egy 1912-es Nyugat-lapszámból idézi Móriczot, aki Kaffka Margitot köszöntve írta: „az író s általában a művész az igazi életét művészetében éli ki”. Már hagyományos módon ezzel a felütéssel veszi kezdetét az est – az első két alkalomról Ocsenás Péter Bence itt, Déri Anna pedig itt számolt be. Mirtse elsőként arról kérdezi az alkotókat, mit jelentett számukra az elismerés, miképp segítette őket az ösztöndíj, hogy „egyáltalán, milyen volt az élet a Móricz előtt és alatt”. Gál János válaszol elsőként, számára az ösztöndíjas év beváltotta a hozzá fűzött reményeket, 2024-re sikeres időszakként tekint vissza. Kitér az ösztöndíj identitásképző és kodifikáló erejére; korábban nem szívesen hivatkozott magára költőként, de
azáltal, hogy egy „kanonizált díjjal” elismerték a munkásságát, már nem csak önjelölt költőnek érzi magát.
Gál az Írországban bevezetett művészeti alapjövedelmet is említi, ehhez tudná hasonlítani a Móricz-ösztöndíj biztosította alkotói nyugalmat. Lévai Aliz Mária kiemeli, hogy az ösztöndíj számára is elismerést jelentett, amelynek hatására még nagyobb lelkesedéssel kezdett írni. Az alkotás olyannyira a mindennapjai részévé vált, hogy „0-24-es foglalkozásként” tudott rá tekinteni. Akkoriban költözött Budapestre, viszont sokáig nem talált állást, így nagy támaszt, megnyugvást jelentett számára az ösztöndíj, amely
abban a hitében is megerősítette, hogy értékes, amit csinál, és mások kíváncsiak az alkotói munkásságára.
Tankó Andrea elmondja, hogy hasonló helyzetben találta magát, mint Lévai: 2023-ban költözött Erdélyből Budapestre, és sok idő telt munkakereséssel, ebben a helyzetben az ösztöndíj – amellett, hogy szakmai visszaigazolás és motiváció volt – személyes nyugalmat is jelentett számára. Vajsenbek Péter egyetért az előtte szólókkal, és hozzáteszi, azért is volt számára tanulságos az ösztöndíjas időszak, mert volt lehetősége kitapasztalni, hogy mikor és hol tud a legeredményesebben írni.
Mirtse reflektál az elmondottakra: véleménye szerint „szárnyakat ad az alkotónak, ha egy kuratórium bizalmat szavaz neki”. Következő kérdésével az alkotás mint tevékenység konkrét részleteiről érdeklődik: hogyan nézett ki a szerzők egy napja, és mennyiben határozta meg a munkatempójukat, hogy beszámolót kellett írniuk az elkészült anyagaikról. Gál különbséget tesz próza- és líraírás közt: egy regény létrehozásához „nyolcórás műszakokra” van szükség, míg a vers másféle ritmusban, dinamikában születik. Ő tehát nem is alakított ki „olyasmi alkotói schedule-t, hogy nyolctól kettőig költünk”. Pont az volt számára felszabadító, hogy bármikor foglalkozhatott az írással, és volt lehetősége az alkotást megelőző, annak teret képező semmittevésre. „Az ösztöndíjnak köszönhetően nem presszionált az anyagi kilátástalanság”, mondja Gál, és az év szinte minden napjában megjelenhetett valamilyen módon az alkotás az életében.
Mirtse szerint is komoly problémát jelent a fiatal alkotóknak, hogy a munkavállalás mellett nem jut idejük, energiájuk az írásra,
és akár hetek-hónapok is eltelnek elmélyült alkotás nélkül – az ösztöndíj pont erre szeretne megoldást nyújtani. A beszámolási kötelezettségről szólva, Tankó szerint a határidő motiváló is tud lenni, mivel a tervezés során kijelöl egy végpontot. Tankó nem ír minden egyes nap, ugyanis szüksége van egyfajta mentális ürességre ahhoz, hogy alkotni tudjon. Sokáig hordoz magában érzéseket, élményeket, aztán leül és megadja magának a lehetőséget: „most lehet, hogy írni fogok”.
Vajsenbeknek a többiektől eltérő módon az íráshoz fix napirendje és bejáratott helyszíne volt.
Heti háromszor a szegedi Somogyi-könyvtárba járt. A reggeli, korai kezdésben hisz, és a könyvtárt inspiráló térnek tartja: ha éppen nem ír, ott akkor is hasznosan tölti az idejét, hiszen olvas. Ő is vallja, hogy „a művész akkor is dolgozik, amikor a plafont nézi”, hiszen ilyenkor a kreatív gondolatoknak és a feltöltődésnek nyílik tér.
Ezután Mirtse a pályázatra beadott munkatervekről kérdez, és arról, sikerült-e teljesíteniük az alkotóknak vállalásaikat, maradt-e teendőjük az ösztöndíjas év után. Gál Az elmúlás múzeuma munkacímű kötettervvel jelentkezett, ennek nagyjából a harmada már kész volt a pályázat benyújtásakor. 2024 végén pedig befejezte a kéziratot, szavaival élve szilveszter napján tette le a lantot. Azonban szívesen dolgozna még a szövegen egy szerkesztő útmutatásai mentén, jelenleg kiadót keres. Lévai A pangás feneketlen gödre munkacímen adta be pályázatát. A kötettel elkészült, hamarosan meg fog jelenni, jelenleg a szerkesztési fázisban van. Verseinek tematikai fókuszában a függőség áll, emellett vállalása volt „az idő és a tér újraformálása”. Tankó novelláskötetének Magzatpóz a munkacíme.
Novelláinak magvát mélyinterjúk adják, amelyeket az ösztöndíjas hónapok során készített hátrányos helyzetű, fiatal roma nőkkel.
Művében a lányanyasághoz kötődő stigmák mögötti valós élethelyzeteket szeretné megmutatni. Vajsenbek Nappal puccs, este puncs munkacímű verses regényével pályázott. Az év első felét kutatással töltötte, a magyar versregény recepciótörténetét dolgozta fel, és a műfajhoz kapcsolódó kortárs kritikai diskurzusnak is utánanézett. A mű főszereplője egy költő, és Vajsenbek a koncepciója megvalósításához olyan jellegű verseket írt, amelyeket elmondása szerint korábban nem írt volna magától. Verses regényét szeretné megjelentetni, 2026 végéig tervezi letisztázni az anyagát.
A mentori segítségről és az egyéni alkotásról különböző véleményeket képviselnek az alkotók. Gál több stratégiát is kipróbált már, de most, az ösztöndíj ideje alatt, saját maga felé támasztott elvárása, illetve kísérlete volt, hogy képes-e egyedül kidolgozni a koncepcióját, és „külső kontroll nélkül, saját meglátásokat követve megteremteni egy esztétikai magot”.
Lévai az ösztöndíjas időszak alatt leginkább egyedül dolgozott, de barátai visszajelzését többször kérte.
Korábban Rózsássy Barbara volt a mentora, közös munkájuk hatása a mai napig meghatározó számára. Tankó a kéziratát Terék Anna segítségével szerkesztette. Különösen örült, hogy Terék vállalta a mentorálást, mivel
Tankó korábban kritikát közölt Háttal a napnak című kötetéről, és kicsit félve, megilletődve kereste fel őt.
Végül nemcsak szakmailag volt támogató a mentor jelenléte, személyesen is sokat adott neki az együttműködésük.
Mirtse végül arról kérdezi a szerzőket, hogy melyik alkotói alkatot érzik inkább sajátjuknak: „magányos szigetként” állnak vagy egy írói közösséghez tartozónak vallják magukat. Gál erre reflektálva elmondja, korábban járt írótáborokba, és fontosnak tartja, hogy a kortársak tudjanak véleményt alkotni egymás szövegeiről. Azonban
mostanában tudatosan fordul az individuális alkotómód felé.
Vajsenbek kiemeli a FISZ-táborok közösségteremtő erejét, az ott szerzett pozitív műhelyélményeit, az írókkal, költőkkel és kritikusokkal való találkozás örömét és a szegedi Törzsasztal Műhely alkalmait is megemlíti. A közös műhelyezésben
tanulságos számára a folyamat, amíg megtapasztalja, mikor szükséges kiállnia a saját ötletei mellett, és mikor kell felismernie a hibákat,
elfogadnia mások javaslatait. Az est felolvasással zárul: nyelviséget és tematikát tekintve is eltérő, változatos szövegek hangzanak el.
Móricz-ösztöndíjasok irodalmi estje #3, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2025. december 2.
Borítófotó: Petőfi Irodalmi Múzeum Facebook-oldala
