A Marty Supreme nyaktörő tempója és meghökkentő fordulatai egyetlen pillanatra sem engedik el a néző figyelmét, mégis többet kínál a hollywoodi sikertörténetek megszokott kliséinél. Marty Mauser karakterét ugyanis a kiismerhetetlenség misztikuma teszi igazán érdekessé.
Vajon a modern, 20. századi embert csillapíthatatlan dicsőségvágya hajtja vagy a sarokba szorított, megalázott túlélő ösztöne? Mi fűti ezt a megszállott fiatalembert, hogy az asztaliteniszben a bajnokok ligájáig jusson? Kétségtelen, hogy Hollywood fiatal üdvöskéje, a szerepre állítólag hosszú évek óta készülő
Timothée Chalamet karrierje egyik meghatározó alakítását nyújtja Josh Safdie nagyszabású filmjében.
A Marty Reisman életére csupán lazán épülő dráma talán eddigi legkomplexebb és legizgalmasabb szerepét teremti meg számára. A film az ötvenes évek Egyesült Államokában, a második világháború utáni, Eisenhower-korszak győzelemittas optimizmusában játszódik, ám a revizionista Hollywood hagyományaihoz hasonlóan a dicsőség mögött húzódó szociális kilátástalanságot és a bevándorlók leszármazottainak valóságát állítja fókuszba.
Adódna a lehetőség, hogy a cselekmény a pingpong világát mint társadalmi mobilitási eszközt mutassa be – hiszen az ötvenes években ez a sport valódi kitörési pontot jelentett számos alacsony sorból induló, zsidó származású fiatal számára. A Marty Supreme azonban következetesen megvonja azokat a motívumokat, amelyek hagyományos értelemben sportfilmmé tennék. Martyt
nem a tehetségének korlátai, nem a sportbeli akadályok vagy a fejlődés íve állítja meg, hanem az a teljes szociális miliő, amely körülveszi.
Ugyanis Safdie – testvérével, Benny Safdie-val korábban jegyzett filmjeihez, mint a Csiszolatlan gyémánt és a Jólét – hasonlóan itt is egy olyan világot teremt, ahol a szereplők gátlástalanul próbálják egymást kihasználni és eltaposni céljaik érdekében. Felmerül a kérdés: Marty miért játszik valójában? A sportért? Belső elismerésért? A világban való legitimációért? Vagy pusztán a törtetés és a sikerhajszolás önmagáért való, amorális dinamikája hajtja? A Trump-féle identitáspolitika és az „erősemberek” korszakában ez az utóbbi értelmezés sem tűnik alaptalannak. A film ereje azonban éppen abban áll, hogy – akár egy Rorschach-teszt – a néző fantáziájára bízza Marty motivációinak megfejtését.
A karakterrajz többféle olvasatot megenged, de markánsan kirajzolódik benne az amerikai zsidó identitás sajátos ábrázolása is. Ez részben illeszkedik A brutalista által nem sokkal korábban kijelölt tendenciához, miközben tónusában jóval szokatlanabb megoldásokat alkalmaz. Marty – aki egy ponton „Hitler legrosszabb rémálmának” nevezi magát – gyökértelen, emigráns leszármazott, aki kényszeresen bizonyítani akar: többre képes annál, mint amit a környezete előír számára. A riválisként, majd társként megjelenő Röhrig Géza figurája pedig egy váratlanul humoros jelenetben egyértelműen megidézi a Saul fia emlékezetét, miközben egyben ki is forgatja azt.
A film így nemcsak az egyéni ambícióról, hanem a zsidó identitás és az önmegvalósítás viszonyáról is beszél,
különösen egy olyan közegben, ahol az érvényesülés morális kompromisszumokkal jár.
A Marty Supreme eltávolodik a lineáris sportfilm hagyományától, és inkább egy belső karakterdráma felé mozdul el. Ebben kulcsszerepe van a kiváló zenehasználatnak is. Daniel Lopatin, a korábbi néhány Safdie-film zeneszerzője – aki leginkább Oneohtrix Point Never szerzői név alatt lett ismert elektronikus zenész az elmúlt tizenöt évben –
talán az év egyik legerősebb filmzenéjét komponálta.
A hetvenes évek hangszíneit idéző, space-age hatású szintetizátorok és a minimalista modern klasszikus zene keveréke még a banális vagy ironikus jeleneteknek is különös aurát kölcsönöz. Mivel a zene radikálisan ellenpontozza a megjelenített korszakot és közeget, a stilisztikai feszültség tovább erősíti, hogy itt nem pusztán a történelmi miliő, hanem a belső világ válik elsődlegessé.
A film folyamatos feszültségkeltése és dramaturgiai intenzitása a hosszú játékidő ellenére szinte végig stresszben tartott figyelmet követel a nézőtől. Ebből adódóan kulcsfontosságú az a remek dramaturgiai húzás, ahogyan a zárlat egyszerre oldja fel és árnyalja a film addigi cselekményét. A humor és
az irónia bámulatos módon úgy tesz pontot az érzelmi hullámvasút végére, hogy nem teszi idézőjelbe az oda vezető érzelmi utat,
így katartikus, feloldozó nézői élménnyel szolgál. A mesteri befejezés is azt erősíti, hogy a Marty Supreme nem egyszerű motivációs sportfilm, hanem egy jóval árnyaltabb mű: a hollywoodi reneszánsz hagyományaira reflektálva, de határozottan 21. századi hangon beszél megszállottságról, identitásról és a siker morális áráról.
Marty Supreme, 2026. Rendezte: Josh Safdie. Írta: Ronald Bronstein, Josh Safdie. Szereplők: Timothée Chalamet, Gwyneth Paltrow, Odessa A’zion, Kevin O’Leary, Röhrig Géza, Abel Ferrara, Tyler Okonma. Forgalmazza: Vertigo Média.
A Marty Supreme a Magyar Filmadatbázison.
