Kustos Júlia második kötetében egy fiatal nőnek a hangját halljuk, aki az egyedülléttel, a magánnyal szembesül, különböző megküzdési stratégiákkal próbálkozik; akinek bizonygatnia kell mások és a maga számára is, hogy jól van, „Tegye el a gyógyszereit! / Jól vagyok, nem lássa?” (Júlia [a doktorhoz, hevesen]:); akit a hozzá közel állók megbetegítettek gyógyulatlanságukkal és gyógyulni nem akarásukkal, aki az anyjától se vigaszt, se segítséget nem remélhet, „és szemem sem rebbent, / mikor láttalak megrepedni” (Az anya [Júliához, szigorúan]:). Így hát maszkok mögé bújik, szerepeket játszik, keresi a maga számára legotthonosabb ketrecet. Ahogy írja, „A válság nem ismer jelent.” (Válság), a krízisben lévő ember a múltba, a jövőbe, egy másik valóságba vagy fantáziavilágokba menekül, míg már nem tud tükrében kire mutatni, végül vissza kell térnie a jelenbe, és vissza kell találnia ahhoz, aki ő.
A csönd ára című enigmatikus kötetnyitó vers bizonyos értelemben kulcsvers. A rohadó, bomlásnak, oszlásnak indult csendélet erős, ígéretes felütés. A kezdősor így hangzik: „A hűtő penészsávokkal futtat be valaha friss gyümölcsöket.” Ez egy, a kötet negyedik ciklusának végén olvasható sorra rezonál, amelynek egy pszichoterápia az alapszituációja, és amely e sorokkal zárul: „Szemében őszi gyümölcs vagyok, / nem hölgy, sem lány. Látni ritka / érésem: szép. Hullásom: fáj.” (Semmi).
A terapeuta itt a mulandó, a romlásnak, öregedésnek kitett embert, a válságban lévő pácienst látja meg benne,
és nem azt a bálványt, amelyet önmaga és mások számára kreált, hozott létre maga magából, ezzel valamiféle új perspektíva lehetőségét villantva fel előtte. A hűtő a hideg, az érzéketlenség, a közömbösség, a zárkózottság, az elérhetetlenség képzetéhez társul. Ez a kép
elénk idézheti a nőalakokat mintázó, helyenként megrepedt márványszobrok olykor hideg szépségét is.
Más helyütt a város – a talajt, a földet, az élő anyagot takaró – repedezett aszfaltjának ornamentikáját írja le ekként: „réseit lásd milyen szép / ahogy a város csak beton / és halott és kemény mégis / kihajt belőle gyom és vadvirág” (Gyom és vadvirág), amelynek a vizuális megjelenése hasonló a penészedő gyümölcsökéhez.
Így folytatja: „Az asztalon egy liliomcsokor rothadni kezd, majd kővé válik.” Már ez a sor is egy végtelen asszociációs láncot indíthat el az olvasóban.
A liliom szimbolikája nagyon gazdag, egy ikonikus virág, számtalan jelentést hordoz magában.
A tisztaság, a szüzesség, a termékenység, az örök szépség szimbóluma, a szeretetből vállalt szenvedés jelképe, a kereszten függő Jézus allegóriája. Mária kezében a liliomjogar a királynői méltóságra utal, máshol Isten kegyelmének szimbóluma. A rómaiak Júnónak szentelték, számukra a reménységet testesítette meg és a trónörökös jele volt. Héra attribútumai a királyi pálca és a liliom voltak. Az a legenda is hozzá kötődik, hogy illatának belélegzése akár halálos is lehet. A virág színétől és fajtájától is függ, hogyan módosul a jelentése.
Bennem felidézte Bukta Imre Műveljük kertjeinket című 2022-es kiállítását, amely a Godot Kortárs Művészeti Intézetben volt látható,
és ahol a legelső alkotás egy rozsdás vaskapu volt, amelynek tetején ezt a feliratot olvashatták a látogatók: „Liliomkoszorúk szelíd illata száll”. A szakralitás és a mindennapi élet tárgyai, látványelemei, eszközei elegyedtek ebben az installációban, lábosfedők, fokhagymanyomó, alátét, talán egy furulyatartó, ahogy a töviskorona is látható volt rajta. Olyan volt, mint a vidéki temetők kapui, vagy a falusi házakéi. A kiállítás végén, egy másik installáción pedig ez a felirat szerepelt: „Íme örökbe fogadjuk liliomlobogódat, el sose hagyjuk. Erős a halál, győzelmes az élet.” Mindkét idézet egy imakönyvből származik. Ahogy Bukta Imre szelíd iróniával ábrázolja a maga tárgyát, közvetlen környezetét, a magyar falut, a vidéket, az számomra mindig lenyűgöző. Ahogy hasonlíthatatlan erővel dolgozik, hogy szereplőinek valóságát minél pontosabban ábrázolja, de méltóságuktól egy pillanatra se fossza meg őket.
Kustos esetében is kiemelendőnek tartom azt a finom iróniát, amely végigvonul majdnem az egész kötetén,
és amelyet eszközként használ, hogy tompítsa az élét a lírai én által több ponton vállalt, tudatosan narcisztikus megszólalásainak.
A kötet öt ciklusból áll. A cikluscímek elhagyhatók lettek volna, hiszen a versek ezek nélkül is egy követhető, izgalmas ívet írnak le. A pusztuló csendélettől az örömtelen magányon, a névmaszkokon (Jusztícia, Lilit, Júlia), különféle szerepváltozatokon át eljutnak a válságig, egy körúti őrületig, amely után regiszterváltás következik. Valamelyest józanabb és önreflektívebb, a nehézségeivel, problémáival, kríziseivel szembenézni képesebb lírai én hangját halljuk, egy némileg
racionálisabb, rezignáltabb, a fantázia világából kiszabadult, a jelenkor valóságában helyét kereső fiatal felnőtt női beszélő jelenik meg,
aki igyekszik már túllátni önmagán. Kifelé is próbál figyelni, ha ez még nehézségeket okoz is számára. A kötet zárósora így hangzik: „eddig egyetlen őszinte gesztusom / túllépni magunkon – mondd, innen / minden lázadás csak ráadás lehet?” (Az első őszinte gesztusról). Mindeközben fontos témákról beszél. Ilyen
a terhelt anya-lánya kapcsolat, amely leginkább a Jusztícia leveleiben és Az anya (Júliához, szigorúan): című szövegekben tematizálódik.
Míg az egyik versben ezt olvassuk: „az igazság mindig nálam, a dicsőség mindig / tőlem, a megbocsátás soha sehonnan, / hogy tökéletesen vagy sehogyan” (Az anya (Júliához, szigorúan):), amely sorban egy erőskezű, kontrolláló, ítéleteiben megkérdőjelezhetetlen, kegyetlen matriarcha alakja körvonalazódik, addig a másik versben az anya a „tehetetlen, tájékozatlan és tikkadt” jelzőket használta önmaga jellemzésére, míg a lányáról azt feltételezi, örömét leli az „áldozati” „bálvány” vagy „bárány” szerepében (a szó a levélben nem olvasható ki tisztán). A levélíró mindkét állítást visszautasítja.
A Jusztícia levelei mottója Tarnóczi Jakab és Kukk Zsófia Melancholy Rooms című, a Katona József Színházban bemutatott darabjából származik: „Visszatérni a legnehezebb”.
A két nőalak közötti távolságot erősíti az archaizáló levélforma is, a magázódás aktusa, amely egyfajta távolságot feltételez.
„Kedves anyám! Nem vágyódom el, / nem vágyok ott lenni, ahol vagyok, / és nem szeretnék hazamenni sem.” – írja, tehát sehol sem érzi jól magát, sem abban a térben, ahol éppen van, sem abban az állapotban, léthelyzetben, amiben éppen van, és visszatérni, hazatérni se szeretne ahhoz, akihez a levelét intézi. Ez Hegedűs Józsi A Szívemből a félelmet kioltom című első szólólemezének Jó volna itt lenni című számából a refrént idézte fel bennem – „Jó volna ott lenni, ahol vagyok / Jó volna itt lenni, mikor itt vagyok” –, amely soroknak pozitívabb konnotációja van, hiszen a beszélőben legalább a vágy megfogalmazódik a „jelenlevésre”, hogy ott legyen, benne legyen a szituációban, amelyet éppen átél, s amely egyszeri és megismételhetetlen. Emellett szembeállítja a levél címzettjének, anyjának „örömteli magányát” a saját „örömtelen magányával”, ezzel a párhuzamos létállapot különbözőségét hangsúlyozva. A kötet
másik fontos témája – amelyre a címe is utal – az, ahogyan az ember önmaga és mások bálványává, fétistárgyává, szobrává, totemévé válik
egy olyan világállapotban, ahol a mitológia, a vallás, az istenhit nem nyújt többé kapaszkodót. Aki ezt megéli, átéli, az szenved az önként vállalt szereptől, ha időnként élvezetét is leli benne. Csak a jelen, az itt és most érzéki valóságtapasztalata lenne az, amely még maradt; ha hinni nem, de bízni még lehet abban, hogy örömforrás az érintés, a látás, a hallás;
a másik ember hús-vér valósága, szellemi, lelki közelsége az, amely a világból befogadható – ez a kötet egy pontján realizálódik is
a beszélőben: „Rájövünk, úgy kellett volna két tenyerünkbe fogni a húst, / mint a márványt – tudva, hogy nincs második esély. Tudva, hogy az volt a fontos, amiről elhitették, semmi.” (Étvágy) Az egyes szövegekben megképződő, feltehetően teljesíthetetlenül nagy elvárásokat támasztó anyafigura, aki igyekszik hatalmat gyakorolni a lánya felett, illetve az egy pillanatra felsejlő apa alakja: „hát a kérőket hol várjam / jönnek-e úgy ahogy azt apámék / ígérték: állva ecetet pisálva / szépségemtől” (Te/Ő/én) valószínűleg hozzájárult ahhoz, milyennek látja magát a lírai én.
Attól a sorstól kellene szabadulnia, amely a kötet első mottójában idézett zsoltárbéli bálványoké, akiknek „Szájuk van, de nem beszélnek, szemeik vannak, de nem látnak; füleik vannak, de nem hallanak, és lehelet sincsen szájukban.”
Ez a tétje is ezeknek a szövegeknek, hogy hangot találjon, látni tanuljon és meghallja a külvilág hangjait és zajait.
Vissza-visszatérő elem, hogy a konvenciók kötelékétől, elvárások emléknyomaitól, társadalmi és családi követelményektől szabadulna, amelyek két oldalról feszítik. Sem egyfajta teljesen független, öntörvényű, feminista szereppel nem tud azonosulni, sem a hagyományos női szereppel. A kötet egészén végigvonul az énkeresés, az útkeresés, a saját tér, a saját hang utáni vágy, a saját maga által szerzett érzéki bizonyosság szükséglete, hogy létezik, és hogy azzá váljon, aki, ez pedig nem problémamentes.
Ehhez társul egy különös esztétika is, amely tobzódik a teátrális elemekben, sokszor a giccshatáron egyensúlyozik,
némely szövegben a camp stílusjegyeit is alkalmazza. Számomra helyenként a Pink Narcissus vagy az Orlando című filmek képi világát, az Antony & The Johnsons számok hangulatát, a R.E.M Losing My Religion klipjét is eszembe juttatta, ahogy a divatlapok anyagait, a barokk színház egyes elemeit, a Magyar Nemzeti Galéria 2021-es preraffaelita festők műveiből Vágyott szépség címmel megrendezett kiállítást is. Utóbbi nem véletlen, hiszen
a borítón Frederick Sandys Love’s Shadow című festménye látható,
amely mintha az Egy bálvány tehetetlensége című vers azon sorát illusztrálná, amely így hangzik: „Sóvirágját a bálvány megeszi, / hátha látomást hoz, vagy megmérgez.”
Ami látszólag segítséget nyújthat a beszélő számára, ami ezt a nagyszabású önképet valami módon lebonthatja, az egy olyan külső tekintet, amely nem ezt tükrözi vissza. Jelen esetben egy pszichológus, pszichoterapeuta személyében jelenik meg a szövegekben, más-más alakban: „Társalkodónőt fogadtam: heti egy alkalommal megyek, / ötven perce van akkor rám. Kicsit drága, de mit lehet tenni.” (Jusztícia levelei), „és belezuhanok pszicho- / terapeutám szakképzett tekintetébe” (Semmi).
Azáltal, hogy elkezdi más perspektívából szemlélni magát, lassan elkezdi lebontani a maga számára konstruált fiktív világot,
a saját lénye köré épített színházat – „A díszletesek rég hazamentek. Éjfél múlt.” – és eljön egy pont, amikor szembe kell néznie önmagával, a saját arcával, amelyet csak ő láthat vagy még ő sem, és a „Tükörlapnak feszülünk, és egymás arcába kiáltjuk: / csak fejezd be végre a komédiát!” (Válság), lassan véget kell vetnie az Én rejtőzködésének önmaga elöl. Két vers kitűnik a többi közül, ezekben a figyelem fókusza kifelé irányul.
A Tűzfalak az anyaság, a szülés, az ápolás, a gondozás, a gondoskodás témakörét érinti,
Konrád György Látogatójának záró monológjára, Allen Ginsberg Üvöltésének mintájára épül, de mintha egy mozaik lenne csak, egy emlékjel, egy cserépdarabra vésett szöveg töredékben maradt részlete, amely megejtően szép a maga fragmentumszerűségében, ahogy a Mondd utánam különös mantrája is. Kustos Júlia második kötete egyszerre szól generációs problémákról, a huszonegyedik században felnövő fiatalok magányáról, izolációról, a társadalmi szerepek válságáról, személyes krízisekről, az önismeret fontosságáról és szükségességéről, a felnőtté válás nehézségeiről és belső küzdelmekről, játékossága pedig magával ragadó.
Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Mocsári László
Fotók: Jelenkor Kiadó
