Foci a csupasz ég alatt
Első félidő:
Városban nőttem fel, aszfalton, a kommunista blokkok árnyékában. A nyarakat a többi sráccal együtt a lakótelepi iskola focipályáján, az itt-ott megrepedt betonnégyszögben, rozsdamarta kapuk között töltöttem, az egyetlen helyen, ahol képtelenség volt szabadulni a naptól, a júliusi és augusztusi kínzó, irgalmatlan, fullasztó naptól.
Reggelente átmásztunk az iskolát körbezáró kerítésen, egyenként, sorban, délben pedig szomjúságtól hajtva szivárogtunk haza. A nyitott pálya egész nap szívta magába a perzselő forróságot, elviselhetetlen volt, én pedig, a csapatom legkisebb tagjaként a kapuba állítva, remegő színfoltokban láttam a túloldalt. Időnként az eget lestem, várva egy-egy felhőt, ami alá behúzódhatnék, de az szinte soha nem jött.
A hőség révületéből a többiek, a csapatom srácai rántottak vissza, olyan alakok, akiket kánikulaidőben felemésztenek a saját rögeszméik. Megmutatkozott a személyiségük, amely tükrözte az otthoni viszonyokat, a beidegződéseket. Türelmetlenséget, gőgöt, erőszakot, nélkülözést, bizonytalanságot, a beilleszkedésre való alkalmatlanságot.
Zache félpályáról indított, a kaput soha el nem találva, az iskola kerítése fölé, egyenesen a szemközti udvarra lőtt, aztán káromkodott:
„a picsába ezzel a labdával”;
Denis, a tili-tolizó, mindenkit Ticulénak hívott:
„passzold már, Ticuléééé”,
aztán ott szötymörgött a labdával a tizenhatoson belül, amíg el nem veszítette, utána meg faultot követelt; Vladi, aki erősebben akart nyerni, mint mi mindannyian együttvéve, a győzelemre buzdítását trágárságokkal nyomatékosította, ezek közül a legmeggyőzőbb így hangzott:
„gyere már, hogy raknám az anyád halottaiba”;
Darius, az egyetlen igazolt játékosunk, komolyan vette a tehetségét, húzott maga után mindannyiunkat, és ő rúgta a legtöbb gólt, ami az ellenféllel szemben igazságtalan volt;
„ezt láttad? nem láttad!”
Aztán röhögött az alkalmi kapusokon, akik menekültek a lövései útjából. Dan, akit Viallinak hívtunk, bár senki nem figyelt rá, taktikákat eszelt ki, és egyedül, üres kapura is kihagyta a helyzeteket –
„majdnem bement, de a te passzod…”
Bebelu, a testvére, aki a rövidlátás vastag lencséin át szemlélte a világot, minden rúgással, ami a labda mellé ment, egy ficamot kockáztatott –
„nem volt kezezés, esküszöm az anyámra, hozzá se értem.”
A labdák sem segítettek, olcsó, súlyos gumiból készültek, kiszámíthatatlanul pattogtak az egyenetlen betonon. Negyedóra és pár erősebb lövés után a lábszáramon vöröslött a bőr, dagadni kezdett a bokám. Még rosszabb volt a kapusoknak, akik kesztyű nélkül, céltáblákként álltak a támadók, vagyis Darius előtt, és próbáltak rávenni mindenkit, hogy játsszanak finomabban, de senki meg se hallotta. A győzelmi láz és a nyári hőség az eszünket vette, napszúrásba hajszolt. És akkor természetesen veszekedtünk, összekaptunk a gólokon, a passzokon, a kihagyott helyzeteken, a lövéseken, azon, hogy ki az a kiváltságos, aki kapuba állhat, vagy ki lehet a nap hőse. Majdnem verekedés lett belőle.
Szünet:
Ugyancsak velük, 2000 nyarán Coca-Cola-kupakokat gyűjtöttünk, amelyekbe a belgiumi és hollandiai Európa-bajnokságon résztvevő országok nevei voltak belevésve. Ha begyűjtjük az összeset – ígérte a reklám –, nyerhetünk egy eredeti focilabdát, vagyis egy bőrlabdát (ami valószínűleg utánzat volt), egy artexet, ahogy mi hívtuk.
Összeverődtünk, és elkezdtük végigjárni a város kisüzleteit és élelmiszerboltjait, valójában a parkolókat, ahol a becserélt üres üvegeket tárolták. Már csak Hollandia hiányzott, a misztikus felirat, a megtalálhatatlan országnév, a lakótelepi futball El Doradója, amely a rég áhított labdát ígérte. Búcsút vehettünk volna a bokánkon feszülő vízhólyagoktól, a feldagadt tenyerektől, attól a rettegéstől, hogy egy jól irányzott, világszínvonalú lövés után pofán vág a súlyos gumilabda, amely képes leszakítani a lábunkat.
Nem találtuk meg, soha, egyikünk sem találta meg a Hollandia feliratú kupakot. Izzadtan, Coca-Colától ragadva tértünk vissza a keresésből, bűzlöttünk a hulladék édeskés levétől, amelyben megmártóztunk, miközben a központtól a város széléig az összes lakótelepi bolt szeméttárolóját és raktárát átkutattuk.
Ez volt az első alkalom, hogy elhagytuk a lakótelepet.
Második félidő:
De ha a hőség vaddá tett is bennünket, ugyanaz a perzselő forróság meg is szelídített. Meccs után hallgatagon, lecsillapodva, valójában kimerülten mentünk le Ursuleasca nénihez, a kis komplexum boltjába. Összedobtuk az aprót, ami ott zörgött a zsebeinkben, ma már értelmezhetetlen pénzek – 250 lej, 500 lej, 1000 lej –, és vettünk pár üveg ásványvizet, Buziașt, mindig Buziașt, soha Lipovát. A buziași tiszta volt, jó ízű, élénk buborékokkal, ellentétben az olajos, enyhén kesernyés lipovaival.
A hűtőből kivett, párától gyöngyöző, karcsú üveges ásványvíz, amit magunk közt, csendben ittunk meg, egészen felfrissített. Boldogok voltunk, naptól perzseltek, de készek arra, hogy visszatérjünk a pályára, a felhőtlen ég alá, és elölről kezdjük.
„a picsába ezzel a labdával”
„add már, Ticuléééé”
„gyere már, raknám az anyád halottaiba”
„ezt láttad? nem láttad!”
„majdnem bement, de a te passzod…”
„nem volt kezezés, esküszöm az anyámra, hozzá se értem.”
és újra, elölről.
Fordító: Száva Enikő
Borító: Unsplash
