Az idős Guy Ritchie azt teszi, amit a fiatal Guy Ritchie is tenne, csak már nem megy úgy neki, mint hajdanán. Erre az önimitációra meggyőző bizonyíték legújabb akciófilmje, a Szürke zóna, ami címéhez híven tényleg szürke.
A kilencvenes évek fenegyerekei, a Coen-fivérek, Quentin Tarantino és Robert Rodriguez köreibe kért bebocsátást az angol rendező, Guy Ritchie. Kapott is, hiszen A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff rendkívül frappánsan megírt és megrendezett gengsztervígjátékok voltak, tele emlékezetes karakterekkel.
Ritchie sajátos, friss, pörgős stílusa beépült a populáris kultúrába, amit sokan utánoztak le,
így a „coenes” és a „tarantinós” mellett megjelent a „gájricsis” jelző is. Ugyan a mester meg-megbicsaklott az évtizedek során, de mindig megbocsátható módon, ugyanis neki köszönhetjük az egyik legmenőbb Sherlock Holmes-adaptációt, valamint Az U.N.C.L.E. emberében és A piszkos hadviselés minisztériumában bizonyította, hogy érti és saját képére tudja formálni a kémthriller zsánerét is. Igaz, az Arthur király – A kard legendája megosztotta a rajongókat és a kritikusokat egyaránt, de még ez is egy elég kreatív alkotás abból a szempontból, ahogy Ritchie a gengszterfilmes sémát egyesítette az első látásra ettől teljes mértékben idegen Artúr-mondakörrel. A rendező olykor előállt atipikus Ritchie-filmekkel, amelyek közül az Aladdin egyértelműen csak hollywoodi bérmunka, semmi nincs benne, ami miatt a direktort szeretjük, ellenben A szövetség egy katartikus karakterdráma és izgalmas kimenekítési történet az afganisztáni háborús övezetben.
Az ilyen kitérők ellenére a rendező újra és újra visszatért a védjegyévé vált stílushoz és tematikához, a vagány bűnözők vagy zsoldosok rizikós melóihoz.
A Szürke zóna is visszatérés a gyökerekhez, egyúttal a Ritchie-sablon kifulladásának egyértelmű bizonyítéka.
A sztori olyan, mintha a rendező betáplálta volna a mesterséges intelligenciának, ami az utasítást követve összeválogatotta a kliséket a korábbi filmjeiből, azonban leginkább a 2010-es években készült alkotásaiból, semmint a jobban sikerült klasszikusaiból. A főhős ezúttal Rachel, egy körmönfont ügyvéd, aki gazdag ügyfelek számára hajt be adósságokat. Mivel milliárdosokról van szó, ezért nem babra megy a játék, így az ügyvédnőnek van két ütőkártyája, Sid és Bronco, akik szakértői a fegyvereknek és a titkos akcióknak. Szüksége is lesz rájuk legújabb küldetése során, mivel a Manny Salazar nevű oligarcha meggyilkoltatja Rachel mentorát, aki Salazar milliárd dolláros tartozását kívánta behajtani. A nő kezébe veszi a dolgokat, fifikás akciót tervez, amellyel rákényszeríti az oligarchát az adóssága törlesztésére. A terv egy darabig működik is, ám nem számít arra, hogy a csapatában van egy áruló.
Guy Ritchie azt teszi a Szürke zónában, amihez ért, és amit elvárunk tőle nézőként. Azaz „gájricsis” stílusban elmeséli ezt az egyszerű, sőt minden eddiginél egyszerűbb, de az előreutalásoknak és a túl gyors vágásnak köszönhetően túlbonyolított történetet. Elvégre a recept évtizedeken keresztül működött, még a kései alkotásokban is, mint a Fortune hadművelet és A piszkos hadviselés minisztériuma. Csakhogy az atipikus Ritchie-film, A szövetség éppen azért sikerült olyan jól, mert a rendező nem próbálta meg önmagát utánozni, hanem lineáris cselekményvezetésben bontotta ki egy különleges bajtársi, majd baráti kapcsolat sztoriját. És ebben nem is a kétségtelenül látványos akció a legizgalmasabb, hanem a gyötrelmes közös menekülés és bujkálás thriller-jelenetsora. Ezt a filmet látva kétség nem fér ahhoz, hogy Ritchie hatvanhoz közel is ért a rendezéshez, valamint nyitott a megújulásra. A Szürke zónával már más a helyzet.
Legújabb filmje egy megfáradt, pályája alkonyán járó direktort sejtet, akinek szerzőisége modorosságba csapott át.
Nem arról van szó, hogy a Szürke zóna ne lenne izgalmas és pergő ritmusú. Ritchie minden képkocával arra törekszik, hogy szórakoztassa a nézőt, fenntartsa a figyelmét és maximálisan berántsa a történetbe. Egy pillanatra sem akarja, hogy üresjáratokba fussunk, még egy szimpla dialógust is feldob a flashforwardokkal és a párhuzamos vágással. Ám éppen ez a baj. Mármint, hogy Ritchie számára fontosabb a stílus, mint az, amiről mesélni kíván ebben a stílusban.
A cselekmény pedig elképesztően aránytalan. A játékidő nettó másfél óra, amiből kereken egy egész óra tulajdonképpen a felvezetés. Gyakorlatilag azt nézzük a sztori kétharmadában, hogy Rachel, Sid és Bronco csak terveznek és terveznek és terveznek. A Szürke zónával alkotója végrehajtja azt a bravúrt, hogy a film egyszerre komótos és gyors tempójú. Az első egy órában sok néző érezheti úgy, hogy Ritchie és karakterei egy helyben toporognak. A direktor sorjázza az egyre bonyolultabb és követhetetlenebb részfeladatokat, a befogadó pedig csak várja, hogy végre történjen valami érdemleges. Ennek az aránytévesztett cselekményvezetésnek van egy még nagyobb negatív hozadéka is:
ebben a filmben nincsenek karakterek.
Pontosabban vannak, csak épp a címhez híven egytől egyig szürkék. Kár volt ehhez az egészhez olyan színészeket összeterelni, mint az ügynököket megformáló Henry Cavill és Jake Gyllenhaal, valamint a Rachel cégét vezető Rosamund Pike. Sőt, ezek a figurák még a nem túl színes színészi eszköztárral rendelkező, Ritchie által szintén gyakran alkalmazott Jason Statham számára is kevesek lennének. A rendezőnél persze mindig rezgett a léc ebből a szempontból. Ám még a Szürke zónához hasonlóan sokat kritizált és megbicsaklásként értékelt Fortune hadműveletben is akadt érdekes és karizmatikus karakter, hála Hugh Grant túljátszott, már-már ripacs, mégis szórakoztató gonosztevőjének.
A Szürke zónában azonban senki nincs, akibe a néző kapaszkodhatna.
Salazar egy tipikus ellenszenves oligarcha, akit Javier Bardem testvére, Carlos szinte unottan alakít. Nem a tehetség hiánya a probléma, hanem eleve nincs jól megírva a figura, a semmit pedig nehéz érdekesen ábrázolni. Rachel is tipikus „erős nő”, akiből legfeljebb annyira fogunk emlékezni, hogy az őt játszó Eiza González elképesztően szexi. Cavill és Gyllenhaal meg jóképűek, és ennyiben ki is merül a karakterük. Semmit nem tudunk meg róluk, nincs semmilyen dimenziójuk, drámájuk meg aztán végképp. Semmi, ami miatt a néző kötődhetne hozzájuk. Az egyszerre pörgős és vontatott cselekmény ezt nem is hagyja, ugyanis Ritchie nem szán időt a karakterépítésre a terv hosszas ismertetése közepette. Mintha a rendező elfelejtette volna, hogy
a Blöff, a Sherlock Holmes vagy az Úriemberek azért váltak közkedvelt alkotásokká, mert tele vannak emlékezetes, szerethető figurákkal,
nem pedig azért, mert akciódúsak. A „gájricsis” stílus egy emlékezetes szerzői kézjegy, ami miatt formailag is izgalmasak Ritchie művei. De filmjeinek lényege nem ez, hanem a hősök és az antagonisták szövevényes viszonya. Izgalmas jellemek és frappáns karakterdrámák híján teljesen mindegy, hogy mennyire sodró lendületű a cselekmény vagy milyen gyors a vágás.
A Szürke zóna emiatt
szinte az első húsz percben elveszíti befogadóját,
mivel ekkorra már egyértelművé válik, hogy Ritchie-t ezúttal cseppet sem érdekelték a karakterei. Mind pusztán egy-egy funkciót tölt be, egy online többszereplős lövöldözős játék avatarjainak benyomását keltik. Cavill és Gyllenhaal hőseit nagyjából úgy lehet jellemezni, hogy menő fegyvereik vannak, jó a sérójuk, lazák abban a napszemüvegben és hawaii ingben. Lehet, hogy Ritchie-nek inkább videójátékot kellett volna fejlesztenie, mert annak talán még jó is lenne a Szürke zóna, ha kicsit lerövidítenék a tervezési fázisát. Ha mi irányíthatnánk egyik vagy másik fő karaktert, akkor kapnánk egy Hitman– vagy Far Cry-játékot (a Szürke zóna ez utóbbiakra kísértetiesen emlékeztet a sziget mint fő helyszín miatt is) izgalmas lopakodós küldetésekkel és adrenalint pumpáló lövöldözésekkel, és bele sem gondolnánk abba, hogy milyen papírvékony a történet. Kérdés persze, hogy az akciók egyáltalán képesek-e szórakoztatni. Karakterek nélkül a thriller-mechanizmus sem működik, a „gépezet” üresen kattog, nem tudunk izgulni senkiért.
Ritchie az utolsó fél órára tartogat némi izgalmat,
ahogy egy cseppet sem meglepő fordulat következtében végre felsejlik egy valós veszély, ami miatt a főhősök pellengérre kerülnek. Az alkotó a Szürke zónát egy hasonló fejleménnyel próbálja feldobni, mint amit A szövetség utolsó harmadában is láthattunk, de talán ecsetelni sem kell, hogy ezt sokkal kevésbé sikerül hatásosan megvalósítani.
A háborús akciófilmben hidegrázós jelenet, amikor Gyllenhaal hőse értesül arról, hogy megmentője, az afgán tolmács a tálibok fogságába került, ezért a hála és a bajtársiasság nevében nyugati kényelméből visszatér a veszélyes terepre, hogy kimentse a tolmácsot. Gyönyörű, mélyen emberi lépés ez A szövetségben, mivel mindkét főhőst hús-vér emberként látjuk, akik megérdemlik a megváltást. De mivel a Szürke zóna három főhőse között semmilyen karakterdinamika nincs, így a filmvégi csavar hatástalan.
Itt mindenki csak megbízást teljesít és pénzt akar, ennél mélyebbet már egyáltalán nem.
Mindegy tehát, hogy a végső akció során hőseink élnek vagy halnak. Olyan ez az utolsó harmad a Szürke zónában, mint a Rambo 2 legendás végső zúzása, azaz nincs megállás, ropognak a fegyverek, sietni kell a kimenekítési pontra. Sietni kell? Sajnos Ritchie még ezt is elszúrja egy mozzanattal, ami azt sugallja, hogy végül is miért ne fordulhatnának meg a tökös ügynökök ahelyett, hogy menekülnek a gonosztevő és csatlósai elől? A Rambo 2-ben legalább van egy erős érzelmi töltete a végső zúzásnak, Ritchie viszont megelégszik egy tisztességes iparosmunkával, ropognak a fegyverek és gyorsan váltakoznak a snittek, azonban ennél a középszernél többet nem nyújt. Jellemző, hogy az akció közben felfigyelhetünk olyan, nem is annyira elrejtett bakikra, mint hogy Gyllenhaal ügynöke elég szakmaiatlan módon fogja a géppisztolyát.
A Szürke zóna tehát egy szürke Guy Ritchie-film. Elő-előfordultak ehhez hasonló mellényúlások a direktor pályafutása során, így talán nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni az aktuális alkotásból. Ám
a Szürke zóna leginkább mégiscsak amellett érv, hogy Ritchie megfáradt és saját epigonjává vált.
Egyáltalán nem világos, miért is készítette el, mert a végeredmény olyan, mintha maga is unná már ezt az egészet, de „rendeznie kell”. Ritchie már két másik filmmel készül, az egyik, az Anthony Hopkinst, Benedict Cumberbatchet és Rosamund Pike-ot felvonultató Wife & Dog még idén ősszel vászonra kerül. Csak remélni merjük, hogy képes lesz majd meggyőzni minket, hogy Ritchie még nem öregedett ki teljesen.
Szürke zóna (In the Grey), 2026. Írta és rendezte: Guy Ritchie. Szereplők: Henry Cavill, Jake Gyllenhaal, Eiza González, Rosamund Pike, Fisher Stevens, Kristofer Hivju, Carlos Bardem. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Szürke zóna a Magyar Filmadatbázison.
