A rendező a The Covenant képében rövid időn belül immár második filmjével jelentkezik, amely nagydumás gengszterek helyett a kérlelhetetlen, vériszamos férfibecsületre helyezi a hangsúlyt – és ez iszonyúan jól áll neki.
Guy Ritchie első látásra nem tűnik bonyolult jelenségnek, popkulturális szerepe és megkerülhetetlensége mégis nehezen magyarázható. Alig akadt egyöntetűen ünnepelt műve gyakorlatilag karrierje kezdete óta, és ugyanígy,
utolsó időtálló, jól idézhető mozija valahol szintén a Blöff tájékán keresendő,
azonban változatos anyagi és kreatív bukásai, valamint az őt lepipáló tanítványok (Matthew Vaughn) dacára az alkalmankénti kultfilmek (Az U.N.C.L.E. embere) hátán elevickélve jobbára sértetlen maradt a renoméja.
Egyúttal Ritchie az az alkotó, akin
egyszerre lehet számon kérni, hogy miért mindig ugyanazt a filmet forgatja le, és hogy miért nem készít már egy hamisítatlan Guy Ritchie-mozit.
Hiszen papíron egészen különböző műfajokban, franchise-okban is alkotott már, de akármilyen témához, stílushoz nyúl, ugyanazokat a jól beazonosítható motívumokat, kézjegyeket vonultatja fel – hogy aztán ezek disszonanciája vagy egészen meglepő harmóniája borzolja a nézők kedélyeit. (Az Arthur király például a Ritchie-féle markáns gengszter-felhangok miatt szórakoztatóbb és különlegesebb mítosz-parafrázis, mint a vele egy időben született, roppant hasonló ötletek mentén elmesélt Robin Hood.) Ez pedig magában foglalja azt a dilemmát is, hogy
amit „Guy Ritchie-jelleg”-ként értelmezünk, az mennyire csak a felszínen ragadja meg egy mű lényegét?
Jó Guy Ritchie-filmnek számít-e az Úriemberek, csak mert Colin Farell ütős (és némileg szalonrasszista…) monológokban tesz helyre mindenkit, vagy éppen azért csak vérszegény Blöff-másolat, mert hiányoznak belőle a szerethető kisemberek, az átélhető drámáik és a gengsztervilággal szembehelyezkedő erkölcsiség?
Egy tanulság mindenképpen levonható: a brit író-rendező gyakorlatilag
a tökéletes auteur-termék, akit stúdiógépezetek, sikerek és kudarcok vagy akár önnön ambíciói sem tudnak átformálni.
(Ez az, amit már David Fincherről vagy Christopher Nolanről sem mondhatunk el.) Egy Sherlock Holmesra, egy Arthur királyra, egy Úriemberekre és egy Aladdinra is be lehet vele ültetni ugyanazokat a nézőket, hiszen az megbízhatóan meghatározza ezeket az alkotásokat, hogy „Guy Ritchie-filmek”. Ezen az elméleten azonban maga Ritchie ütött léket két éve az Egy igazán dühös emberrel: a szikár, könyörtelen, szótlan bosszúfilmben nyoma sem volt annak a jópofa, lezser hangulatnak, amely művei túlnyomó részét meghatározta. Noha számos védjegye ennek ellenére is visszaköszönt (például a fordulatok kulcsszerepe és az azokat elénk táró montázsok),
narratív és vizuális szempontból is elkezdte tágítani a horizontját,
a The Covenant pedig szintén ebben a szellemiségben született.
Egy újabb véresen komoly, de szórakoztató mozival van dolgunk, amely
nem feszegeti az általa képviselt műfajok kereteit, ugyanakkor a lehető legnagyobb hittel és alázattal dolgozza fel történetét.
Amely Ritchie-hez képest kifejezetten pofonegyszerű: egy Afganisztánban szolgáló egység vezetője, John Kinley (Jake Gyllenhaal) új tolmácsot kap maga mellé az öntörvényű Ahmed (Dar Salim) személyében, aki sokszor még az amerikaiaknál is vérmesebben, egyúttal Kinley parancsaira nem egyszer fittyet hányva száll be a tálibok elleni küzdelembe. Kinley azonban felismeri, mekkora értéket jelent Ahmed, és részben ennek hatására is egyre veszélyesebb küldetésekre vállalkozik – hogy egy balul elsült misszió során végleg összefonódjon a két férfi sorsa.
Az alapvetés nem áll messze egy hőskori Tony Scott-mű élményétől,
amennyiben az első perctől az utolsóig egyértelmű, kik a rosszak és kik a jók; hogy két teljesen eltérő karakter között szövődik eltéphetetlen férfibarátság, és hogy mindkettejüket emberfeletti teljesítményre sarkallják az útjukba kerülő próbatételek. Ami miatt mégsem egy röhejes és idejétmúlt B-akciómozival állunk szemben, az a fentiek büszke felvállalása és az ehhez társuló profizmus.
A The Covenant már a Top Gun: Maverick és az Avatar: A víz útja fémjelezte új korszellem része, ahol
ismét jóleső érzés szemérmetlenül patetikus hollywoodi produkciókat nézni, alkotni és felvállalni ezt az érzelmi túlvezéreltséget
ahelyett, hogy nyegle önreflexióba bújtatva szabadkoznánk miatta. Pontosan tudjuk, hogy a valóság ezerszer bonyolultabb, tragikusabb, kudarcosabb annál, mint ahogyan azt a vásznon látjuk (ha más nem, erre maga a film hívja fel a figyelmet a stáblista bevezetésében), de a The Covenanthez hasonló mozikra azzal az elvárással ülünk be, hogy egy olyan világot tárjanak elénk, ahol van értelme becsületesen, a jó ügy érdekében cselekedni. Ezért is hatja át az alkotást egy jó értelemben véve régimódi férfiasságtudat, ahol
a tesztoszteronszagot elnyomja az elvekhez való ragaszkodás,
a kemény döntések meghozatalának és a barátságok megbecsülésének miliője, és ezen axiómák megkérdőjelezhetetlensége miatt is lehetetlenség cinikusan belekötni a látottakba. Valószínűleg ez a megingathatatlan, optimista erkölcsfelfogás tette különösképpen szimpatikussá Ritchie korai bűnügyi filmjeit is.
Mindazonáltal a fentebb taglalt hollywoodiság csak akkor állhat meg a lábán, ha kellő profizmus társul hozzá, ellenkező esetben ugyanis valóban a sokat gúnyolt B- (és esetenként A-) kategóriás produkcióknál kötünk ki újra. Ritchie viszont pontosan tudja, hogy melyek azok a felesleges momentumok, amelyeken (némileg akár a zsánerkonvenciókat is felrúgva) nem muszáj elidőzni, egyúttal melyek azok, amelyekre érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni.
Áramvonalas, de semmit sem elkapkodó filmmel van dolgunk,
amelyet minden látszat ellenére nem sablon-berögződések, hanem magas fokú alkotói tudatosság vezérel. Jake Gyllenhaal és Dar Salim maguk is makulátlan arányérzékkel teszik magukévá a Ritchie-féle pátoszt, az utolsó leheletükig küzdő és hitvallásuk mellett végsőkig kitartó hősök képét. Nem szövegelnek feleslegesen, de ha úgy adódik, minden szavuk vagy akár csak a tekintetük is igyekszik a lelkünkbe hatolni.
A The Covenant kezdetben
annyira sokat vállal és bír el, hogy végül egyszerűen kifut az időből, és meglehetősen orrnehéz filmmé válik.
A játékidő első másfél óráját nyugodtan nevezhetnénk egy cizellált, hatalmas bevezetésnek, de legalábbis egy önálló szerkezettel bíró első fejezetnek, hogy aztán tárgyalás vagy második fejezet helyett már csak egy összecsapott, mindössze a kötelezőket letudó, de kellően puskaporos finálét lássunk. Akármennyire is furcsán hangzik, valószínűleg csak a lehetőségek és
az alkotók óvatossága állt annak útjában, hogy a The Covenantből egy remek háromórás eposz váljon,
kiindulva abból, hogy Ritchie milyen svunggal és alapossággal dolgozta fel az első kétharmadban ezt az alapvetően kevésre hivatott témát. A verdiktünket valószínűleg az fogja elsősorban meghatározni, hogy ezzel mennyire érjük be, és mennyire hagy rossz szájízt a kiaknázatlan potenciál.
Mindenesetre csalódottak így sem lehetünk, már csak azért sem, mert a cselekményt pettyező akciójelenetek mindvégig tetszetős, dinamikus és feszült szekvenciák, amelyeknek szintén megvan a maguk karaktere. Már az Egy igazán dühös emberben is látszott, hogy
Ritchie erőszak-ábrázolásának sokkhatását éppen a rendező közömbös, szenvtelen (és a pátosszal így éles kontrasztba kerülő) prezentációja váltja ki,
az, ahogy az ölés aktusa és egyes karakterek eltűnése a színről milyen bizarrul természetesen veszi ki magát. Ez a mű ugyan egy fokkal lágyabb – kevesebb gyilkos indulatot és több pozitív érzést foglal magába –, ugyanakkor még szikárabb abban a tekintetben, hogy John és Ahmed szótlan, vérprofi, hamisítatlan gyilkológépekként darálják végig magukat a tálib erőkön.
Ezek a gondosan kimunkált részletek példázzák, hogy noha Ritchie-ről éppen azt gondoljuk, mindenre csak ráönti ugyanazt az eszközkészletet, valójában
teljes mértékben képes idomulni egy filmötlethez, meglátni és feltárni annak erősségeit.
És ha úgy vesszük, ez még nagyobb bravúr konvencionális zsánerfilm-toposzok esetében, mint nonkonform szerzői történetek kapcsán. A The Covenant ezért is nehezen eladható alkotás: akik észreveszik és értékelik erényeit, azok valószínűleg többre vágynak egy erőszakos barátságfilmnél, akik pedig éppen ezt keresik benne, azok meg fognak ragadni felszíni jellemzőinél.
Tehát tulajdonképpen a tökéletes Guy Ritchie-filmmel állunk szemben: egyszerre tekinthetünk rá olcsó szórakozásként (ahogyan gengszter-vígjátékai kapcsán is tesszük), és ezt magas szinten vagy akár még ennél is többet megvalósító remekműként. Ahogyan
rendezőjétől is egyszerre várja el a közönség, hogy csináljon valami mást és csinálja ugyanazt,
csak jobban – hogy amikor (mint jelen esetben is) elkezd kilépni a komfortzónájából, alig legyenek kíváncsiak rá.
The Covenant, 2023. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Guy Ritchie, Ivan Atkinson, Marn Davies. Szereplők: Jake Gyllenhaal, Jonny Lee Miller, Dar Salim, Sean Sagar, Jason Wong, Emily Beecham, Christian Ochoa Lavernia. Forgalmazó: Amazon Prime Video
A The Covenant a Magyar Filmadatbázison.
