Rengeteg együttes járt már hasonló cipőben, mint a Muse mostanság. A szinte tökéletes, ikonikus korai lemezek után megtörténik egyfajta kompromisszumra hajlás a populáris zene felé, ami viszont az eddigi zenei identitás átalakulását okozhatja. Majd ez egy olyan irányba indul el, aminek köszönhetően akár felmerülhet a sell-out vádja is. Sok zenekar itt megáll és belesüllyedve a középszerűségbe, el is felejtődik. De arra is vannak példák, hogy ellenállni próbálnak. A The Wow! Signal ez utóbbi törekvést jelenti a Muse esetében, ami egyszerre válhat a brit zenekar bizalomgerjesztő megmentőjévé vagy zenei ambícióik aláásójává.
Abban a rajongók nagy része egyetért, hogy a Muse valahogy a Black Holes and Revelations (2006) után veszett el. Már az említett klasszikuson is fellelhetőek voltak a kreatív poposodás jelei (például a Starlight vagy az Exo-politics esetében), ám a lemez volt annyira sokszínű minden egyes dalában, hogy ez kicsit sem jelentett kockázatot. A kemény riffek megmaradtak (Assassin), szintúgy a dögös dallamok is (Supermassive Black Hole), ami pedig társult hozzá, az elsőre bizarrnak ható western-spanyol zenei fúzió (Knights of Cydonia, City of Delusion, Hoodoo) és a modernizáló hatással bíró elektronika (Take a Bow, Map of Problematique). A Muse következő irányvonalát az utóbbi határozta meg, így a 2009-es The Resistance már
egy befogadhatóbb, de elődjeihez képest kevésbé innovatív albummá vált.
A melankolikus rádióslágerek mellett (Uprising, Resistance) helyet kaptak a boldog hangulatú szerelmes szerzemények (Undisclosed Desires, I Belong to You). Az előző lemez világzenei kitekintése nyomokban még fellelhető (United States of Eurasia), ám az eddig alapvető teátrális hangzás ezen a lemezen még inkább alapkövetelmény lett. Ennek tudható be a szimfonikus hangszerelés, amely idézett elő ütősebb pillanatokat (MK Ultra), és az epikus hangzásvilág építésében is erősen szerepet vállalt, mint a háromrészes Exogenesis Symphonyban. A zenekar ekkorra már annyira népszerűvé vált, hogy az aréna rock műfaját is ki tudta sajátítani, emiatt sokan a Queen rockcentrikus korszakára ismertek fel a Muse ezen érájában. Érezhető a The Resistance-en az óvatos modernizációs átmenet, de a következő lemez feldönti az eddigi egyensúlyt.
A 2012-es The 2nd Law egy inkoherens, összefüggéstelen dalokból összeállított album lett, ami megőrizte a zenekar bizonyos hagyományait. Erre példa a Supremacy kémfilmes hangulata, a Liquid State erősen torzított basszusszólamai, a Survival arénarock stílusa vagy az Animals progresszivitása. Ezek mellett egy korabeli zenei trendet, a dubstepet is kipróbálja (Follow Me, Unsustainable). Ez a zenei műfaj nem öregedett valami jól, és nem is ad olyan nagy teret a zenei ambíciók kibontakozására. Mindezek ellenére egyedülálló meglepetésként hat a stílusidegen funk–rock dal, a Panic Station.
Az előbb felsorolt szerzemények külön-külön mind jól hangzanak, ám egy albumstruktúra összképében ugyanez nem mondható el.
Arról nem is beszélve, hogy a kreatív Animals után rendkívüli módon legyengül a lemez. Utolsó dalként a hallgató pedig teljesen indokolatlanul kap egy betétdalt a World War Z zombiapokalipszis filmből. Az album tartalmaz nagyon erős alkotásokat, ez nem vitás, de mivel nem tudnak kapcsolódási pontokat találni egymás között, emiatt nem meglepő módon a The 2nd Law megosztó lemezzé vált.
És innentől indult meg a Muse folytonos ígérgetése, hogy most igazándiból visszatérnek a gyökerekhez, felélesztve az Origin of Symmetry-, az Absolution– és a Black Holes and Revelations–érát. Hosszabb szünet után a 2016-os Drones tényleg az Absolution lemezre hajazó, erős és zseni riffeket hozott (Psycho, Reapers, The Handler, Defector, a The Globalist közepe). Megidézte a The Resistance aréna rockos és popos hangulatát (Dead Inside és a három részre felosztható westernes-metálos, Queen-típusú The Globalist).
Albumkoherencia szempontjából ez egy egészen nagy előrelépés volt
a The 2nd Lawhoz képest, viszont erre a lemezre is kerültek más Muse-dalokat utánzó alkotások. (A Mercy, ami a Starlight dallamát nyúlja le. Az Aftermath, ami blues-lickjeivel nem tudja utolérni régi elődjét, a Darkshinest. A Revolt, amit manapság az AI simán legenerálna egy átlagos rockdalként). Mintha látszódna a szándék az eddig felgyülemlett zenei örökség követésére, ám ez gyakran súlytalan önismétlést okoz. Van a 2000-es évekbeli lemezeikhez képest egy kis modernizáció, de egyrészt minőségileg nem éri utól azokat (ami nem elvárható már tíz év távlatából), másrészt az együttes így egyhelyben ragadt, nem tett kreatív előrelépést.
A Simulation Theory újra trendre alapozva identifikálta önmagát, ami ez esetben a 2010-es évek vége felé bekövetkező szintipop visszatérése volt. Ám míg a The 2nd Law egészét nem jellemzi a dubstep, addig a Simulation Theory próbálja kimaxolni a nyolcvanas évek hangulatát. Ez többek között azt idézte elő, hogy a szinti és az elektronika átvette az uralmat a nyers és torzított gitárok felett, így egy rádióbarát, polírozott hangzás vált dominánsá. A Muse-ra jellemző teátrális hatás már a lemez narratív koncepciójából adódóan megmaradt (mint például a lemeznyitó Algorithmben vagy a lemezzáró The Voidban). Sőt,
néhány dal a régi Muse hangulatát idézte fel nagyon kellemesen, csak más köntösben
(itt a The Dark Side-ra és a Blockadesre kell gondolni). Az elképesztően dögös Supermassive Black Hole szintjére kívánt felérni két dal is. A Break It to Me sajátos gitárriffjével és arab dallamaival nagyon közel volt hozzá, a Propaganda azonban már a kellemetlen és corny kategóriába esik. A popdalok között érdekes a megoszlás, voltak köztük egészen jók (mint a Pressure és a Thought Contagion), de a sablonosság hibájába esett a Something Human és a Get up and Fight (utóbbi véleményem szerint a legborzalmasabb Muse-dal). Összeségében elmondható, ez az elektronikai és popos váltás – néhány jól sikerült daltól eltekintve – nem jött össze a zenekarnak. Bár nagyon igyekeztek felépíteni egy külön világot a lemezhez a turnédíszletekkel és a videóklipekkel, de az is felejthető maradt az emlékezetes dalok nélkül.
A The Wow! Signalt megelőző Will of the People tekinthető a Muse abszolút mélypontjának, pedig a lemezzel kapcsolatban maga a zenekar is hatalmas elvárásokat generált a rajongókban. A Will of The People egysíkú nyitódal, Marilyn Manson The Beautiful People dalát nyúlta le, ám a többi számnál sem jobb a helyzet, mert azok régebbi Muse dallamokat használtak újra. A We Are Fucking Fucked már önmagában visszataszító címével a Knights of Cydonia outroriffjét tartalmazza. Az összeségében funky és élvezetes Euphoria bridge része a Time Is Running Outot idézi fel. Emellett rengeteg az értelmetlen sablon (a Compliance és talán a második legborzalmasabb Muse-dal, a Ghosts). A You Make Me Feel Like It’s Halloween bár egy halloweeni single-ként meg tudná állni a helyét (mint ahogy a The Cramps New Kind of Kick szinte paródiajellegű Muse-feldolgozása meg is tette ezt), de így az album közepére szúrva indokolatlannak tűnik.
A két dal, ami talán említést érdemel, a Won’t Stand Down és a Kill or Be Killed,
ami a The Drones szándékát teljesíti be: vagyis a régi Muse-esszencia felidézése, ám ezúttal kissé metálosabban, héthúros gitár segítségével. Az előbbi dal verzéjében fellelhető hangszerelése egyszerre idézi némileg a The Simulation Theoryt, de a refrén neoklasszikus akkordmenete egyértelműen az Origin of Symmetryre emlékeztet. A Kill or Be Killed odaüt és kétségkívül epikus, a második refréntől pedig közel-keleti világzenei elemek lelhetőek fel benne, csodás gitárszólóját pedig mintha a 2000-es években zenélő Matt gitározná. Ám így, hogy a tíz dal közül három értékelhető pozitívan, a lemez egy borzalmas képet mutat a zenekarról. Nem is beszélve a „koncepciójáról”, ami lázadó társadalomkritikus üzenetet akar átadni, ám az mégis semmitmondó módon terül a hallgató elé.
Előbbiek értelmében látható, hogy az egyensúly a populárisabb vonal és a space-, prog-, hard-, alternatív rock között az évek alatt egészen kibillent. A váltakozás a pop-trendek és a kompromisszumos rocklemezek között ahhoz vezetett, hogy a Will of the People a zenekar önkifigurázásaként jellemezhető, amiben a kreativitás fényévekre van a régi Muse-hoz képest. Így érkezhetett a lehetséges megmentő szerepében a The Wow! Signal. Az album felvezetése viszonylag sok időbe telt, az első single, avagy az Unravelling már 2025 júniusában megjelent, ami szinte egy éves időbeli távolság a 2026. június 26-i lemezmegjelenéshez képest. A következő kislemezek csak márciustól kezdődően érkeztek (Be with You, Cryogen, Hexagons, Nightshift Superstar).
Ez kissé türelmetlenné tette a rajongókat, az elvárások egyre magasabbra szöktek.
A dalok kiválasztásában a zenekar jó döntéseket hozott, habár egyes alkotások csalódást váltottak ki a rajongókból (mint a Be with You), de például a Hexagons és a Cryogen megjelenését minden diehard Muse-rajongó helyeselte. A lemez megjelenése előtti napokban beharangozott Hush című single viszont kisebb port kavart, a dal közreműködője, Ellie Goulding miatt. Valóban rizikós volt az amúgy közreműködőkkel ritkán dolgozó Muse-tól ezt bevállalni, főleg egy rádióbarát, dance-pop énekesnő esetében. Ám ez nem akadályozta meg az együttes kedvelőit abban, hogy június 26-án kíváncsian meghallgassák a lemezt.
A The Wow! Signal nyitódala, a The Dark Forest baljós basszusa már az első másodpercekben egy sötétebb hangulatú album képét festi a hallgató elé. Emellé társul a nyers, torzított gitársound és a szimfonikus szólamok. Utóbbi a The Resistance-éra United States of Eurasia dalának keleties hangulatát idézi meg, a galoppozó lüktetés pedig a Knights of Cydonia lendületével hasonlítható össze. Ám fontos kiemelni, mégse nyúlja le ezen alkotások működését, a dal komplexitása ennél mélyebbre megy, és kiszámíthatatlansága jó értelemben az Origin of Symmetry-érára hajaz. A második perc után a teátrális hatás lassan erősödik, amit egy lassan fokozódó metálriff követ, az előbbi elemek mellé pedig betársul egy kórus is.
Így elevenítődik meg egyszerre a The Resistance- és az Absolution-korszak.
A negyedik percre a dal teljes összhangba áll, eléri a katarzist. A Matt Bellamy által játszott gitáron a whammy bar nüanszai szólalnak meg. Utóbbi valóban apróság, de az ilyen pillanatok mutatják meg számomra azt a Muse-t, amely a sablonos befogadhatóság helyett a muzikalitást helyezi előtérbe. A hosszú felvezetést természetesen egy hosszú outro követit, ami negyven másodpercig engedi gyönyörködni a hallgatót a gitár és a szimfonikus zenekar kielégítő összjátékában. Már önmagában ez az ötperces dal reményt kelthet a rajongókban az album egészét illetően.
A következő szám egy 180 fokos fordulatot vesz. Míg a The Dark Foresten az epikusság és a gitár volt előtérben, addig a Nightshift Superstar a szintinek, a funky basszusgitárnak ad reflektorfényt. A szimfonikus zenekar itt is megjelenik, csak sokkal inkább aláfestő funkcióval. A Muse nagyritkán kóstolgat bele a nu-disco világába, a legutóbbi példa erre a Panic Station volt, azonban az kevésbé modernizált hangzásvilágot használt. Ám a Nightshift Superstar mégis működik, Chris Wolstenholme változatos basszusszólamokkal tartja fenn a hallgató figyelmét. Bár a dalstruktúra kissé leegyszerűsített,
nyilvánvaló, hogy ez kívánt lenni a lemez azon dala, amit majd a rádióadók megannyiszor lejátszhatnak majd.
A Shimmering Scars a The Wow! Signal egy szomorúbb arcát mutatja be, ám az a szerteágazó kreativitás, ami a The Dark Forestet jellemezte, itt már kevésbé fellelhető. Az akkordmenete sablonos, a dallamok nem változatosak. A hiba pedig abból ered, hogy egy stabil alap nélkül nem lehet olyan szinten értékelni Matt énekét, vagy hogy a refrént követően technikás dobjáték és szép orgonajáték kápráztat. Vannak a Shimmering Scarsnak élvezetes pillanatai, de összeségében kissé középszerű.
Az eddigi dalok kisebb elemeiben arra engedhetik következtetni a hallgatót, hogy a Muse igazán visszatért régi hangzásához, a Cryogen teljes egészében egy modern Absolution-dal lehetne. Az alapriff legfőképp a zseniális Plug in Baby dallamára emlékeztet. A rekedtes és suttogó vokál a verzében, az energikus dobjáték, a palm-muting pengetési technikával játszott refrénfelvezető rész mind az Absolution időszakát elevenítik meg.
A dal végét felvezető bridge részben szinte szétterjed a feszültség, és a basszusgitár hangja egyszerűen sziporkázik.
Mindent együttvéve ez a közel négy perc bőven elég lett volna, de a zenekar az utolsó refrént követően beillesztett egy breakdownt is. Ezzel nem is lenne baj, ha nem egy átlagos kvintakkordos riffet kapna a hallgató zárásként. Utóbbi ellenére így is egy kiváló dalról van szó.
A következő szám egészen vegyes fogadtatásban részesült. Egy olyan hangszert hozott vissza a Muse zenei repertoárjába, ami egy ideje már nem kapott főszerepet, ez pedig az orgona. Az Origin of Symmetry rémisztően nyers hangvilágának egyik legfontosabb résztvevője volt, ám a Be with You-ban inkább meghitt hangulatot teremt. A dalt érő kritikák nem is ezt a tényezőt kifogásolják, hanem a dalstruktúra túlzott egyszerűségét.
Ám ami miatt én mégis kreatívnak tartom a Be With You-t, az a változatlan dallam átültetése különböző zenei kontextusokba.
Az első, orgonacentrikus dallamciklus után a dal egy visszafogott popos környezetet kap (hasonló értelemben, mint például a Madness). A második dallamciklust követően pedig egy kirobbanó összjátékot hallhatunk, aminek szétterjedő atmoszférája a Muse space-rockos hagyományait idézi. Csak részeiben kiemelkedő dalként lehetne jellemezni a Be with You-t. Az a rövid három és fél perc, amit a Muse rászánt az összesen körülbelül háromnegyed óra hosszú lemezükből, az pont elég.
A Hexagons szintúgy tovább fokozza a nosztalgiát, és a lemez első felét lezárva egy masszív, sűrű space-rock alkotásként mutatkozik be. A tapping technikával játszott gitár és szinti közös játéka előfesti a Hexagons progresszív mivoltát, mindeközben a dob a nyolcvanas éveket idézi az intróban. (Itt lelhető fel a lemeznek némi kapcsolódási pontja a Simulation Theory-érával.) Az epikus bevezetőt követően egyre erősödő szinti-arpeggiok a Take a Bow című dal biztosította inspirációkból származnak, az akusztikus gitár és az agresszív basszus váltakozása pedig feszült hangulatot teremt. A háttérbe szoruló tremolo pengetés a space-rock jellegzetességeihez sorolható, emellett a rétegzett vokál további futurisztikus hatást eredményez.
Ezt az eargasm élményt pedig a dal kezdetének újraalkotása zárja, mintegy keretet létrehozva.
A Hexagons eredményessége, hogy nem is kíván olyan kiszámíthatatlan lenni, mint az előző dalok, marad a saját kialakított keretein belül. Ám a megalkotott terében abszolút kiteljesedik és régi Muse-alkotásokhoz méltó atmoszférát teremt. A Hexagons outrója vezeti fel a The Sickness in You and I című dalt, ami a Muse dögös hangulatát kívánja megragadni, azonban ezt nem kifejezetten sikerül elérnie ezen a lemezen. A nyitóriff nem különösen kreatív (bár nem tagadom, hogy igenis odaüt), a falsetto szólamok közbeékelve viszont inkább kellemetlen érzést keltenek. A harmadik percre megérkezik a breakdown, amiben nyíltan észrevehető a Gojirától származó ötlet (és szerintem ezt a Muse se tagadhatja le), ám bármennyire is kemény lezárást ad, valahogy mégis szétcsúszik a dal.
Az Unravelling az első – egészen korai – kislemeze volt a The Wow! Signalnak. Egyesek úgy értelmezték, mintha egy különálló folytatása lenne a Will of the People metálosabb irányának (Won’t Stand Down, Kill or Be Killed). Mások viszont egy új lemez közeledtét vélték felsejleni. Ami azt illeti, első single-ként talán ez a dal bizonyult a legjobb döntésnek. A verzében popos elektronika fedezhető fel, dallama a korong sötét hangulatát képviseli, a refrénfelvezető agresszív és mélyre hangolt riffet tartalmaz, refrénje pedig kellően drámai. Pluszként egy breakdown és egy rövidke gitárszóló is elhangzik.
Szóval minden benne van, ami ezt a lemezt jellemzi,
és nem is véletlen, hogy az album második felére került, így könnyedén beleolvad az eddig hallott hangkörnyezetbe. Ám kiemelkedni nem tud, megmarad egy átlagos, viszont élvezhető dalként. Már említettem, hogy a Hush egy kockázatos próbálkozás volt a Muse részéről, ám a negatív előfeltételezések ellenére a dal sikert aratott a hallgatók között. A verze rémisztő hangulata ellenére már érződik benne az EDM-hatás. Ez a refrénben vehető észre a legnyilvánvalóbban, ami egy giccses trend-próbálkozás helyett integráns részévé válik a dalnak, és lassan átcsúszik az ütős riffbe. Ellie Goulding hangja meglepő módon passzol a dal zaklatott hangulatához, a második refrénben pedig szinte megidézi hangjával a 2010-es évek nagy EDM slágereit. (Itt a Calvin Harrisszel készített dalokra gondolok, mint az Outside és az I Need Your Love.) Papíron talán ez a zenei fúzió nem is működhetne, ám gyakorlatban mégis jól szól.
A Space Debris – ellentétben a lemez nagy részével – könnyedebb és lassabb oldalát mutatja meg a The Wow! Signalnak. Egy ilyen impulzív, hangos albumhoz talán pont egy ilyen típusú dal áll a legjobban. Az első másodpercekben az eredeti „Hűha!” jel hallható (hogy ez mi is igazából, arról majd a dalszövegek elemzésénél), amihez a háttérbe szoruló, sok teret adó szinti társul, kisebb űrzajokkal kiegészítve. Ha nem lenne vokál, akár egy ambient szerzeménynek is elmehetne, majd akusztikus irányba áll.
Míg az előző daloknál hirtelen betoppannak a hangszerek, itt szépen és türelmesen jelennek meg.
A negyedik percre a vonósok és a dob érkezésével lendületet kap, ami teátrális, katartikus lezárást eredményez. Ennek végeztével még a háttérben felszólal halkan egy aggasztó szinti-szólam, mintha előfestené a The Dark Forest elejét, így alkotva a The Wow! Signalból egy félig-meddig végtelenített ciklikus albumot. Majd az űr belep mindent. Ez a visszafogott hömpölygő indulás és katartikus, de nem túl impulzív lezárás a Blackout című dalra emlékeztet, az Absolution album egyik legmeghittebb alkotására.
A The Wow! Signal keletkezési kontextusát ismerve egyből megérthető az album sötét hangulata. 2026 második felében a Muse fő zeneszerzője, Matt Bellamy hat év házasság után elvált feleségétől, Elle Evanstól. Az énekes és gitáros akkor élete mélypontján volt, ám lényegében a lemez pont emiatt tudott olyan egyszerűen létrejönni, mondhatni egy szuszra kiírta magából a bánatát. A lemez másik kontextusa a koncepciója. A space-rock stílusból adódóan alapvetően dukált egy sci-fi vonal, így esett a választás a „Hűha!” jelre, ami egy 1977 augusztusában észlelt rendkívül erős rádiófrekvenciás jel. Biztos magyarázat nincs erre a jelenségre, sokan földönkívüli civilizáció üzeneteként azonosítják, a modern kutatások viszont természetes magyarázattal is előállnak. A Muse az előbbi, tudományosan nem megalapozott értelmezést használta lemezpromóciójuk és a videóklipek kapcsán. Ám úgy gondolom, hogy a dalszövegek tekintetében nem is ez a lényeges. Sokkal inkább a jel szokatlan feltűnése, rendkívüli erőssége.
Érkezésére senki se számított, magyarázatot találni rá pedig kellőképpen nehéz.
Mint ahogy Matt Bellamy is érezhette magát a hirtelen válás közben és után. A Shimmering Scars pont ezt a felfoghatatlanul gyors változást örökíti meg azáltal, hogy Matt már csak a csillagokban keresheti akkori boldogságát. Tudatosul benne, hogy élete ezen pontján már nem tudja újraszervezni azt. A zaklatottság témája máshol is feltűnik: a Hush, a hatalmas káosz helyzetében, egy másik emberben fellelhető kölcsönös nyugalom megtalálásáról szól. A Nightshift Superstar dalszövege a boldog, együt töltött időkből ragad ki egy emléksorozatot, ezzel szemben a Sickness in You and I a Matt és Elle közötti heves, egymásra káros veszekedéseket jeleníti meg. Ám ezek a személyes pillanatok és érzések mind egy szélesebb térbe vannak bújtatva, a felfoghatatlanul végtelen Univerzum űrjébe. Néhol Matt szövegírása már túlságosan erőltetett, de mégis előrelépés az előző lemez súlytalan társadalomkritikájához képest.
Többen a rajongók közül úgy tartják, hogy a Muse ezen lemeze a Black Hole and Relevations óta a legerősebb a diszkográfiában. Az ilyen kijelentések természetesek az olyan gyenge albumok után, mint a Simulation Theory vagy a Will of The People. Ám véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni a The Resistance igazán katartikus pillanatait, a The 2nd Law dalaiban megbújó zsenialitást és a Drones ütős rockdalait. Ez a lemez nemcsak a nagy hármasból építkezett, hanem igenis a The Resistance és a The 2nd Law bizonyos elemeiből is. Azokat kellően modernizálta, és így új irányt szabott ki a zenét illetően.
Mindenesetre kell még néhány hónap, hogy a The Wow! Signal stabilizálódjon a diszkográfiában betöltött szerepét illetően.
Többek között nekem is, aki jelenleg a Muse-lemezek rangsorán a középmezőny környékére illeszteném. Elszomorító vagy sem, de a The Resistance-től kezdődően minden újonnan megjelenő Muse-album felé egyre kevesebb az elvárás. Ebből a szempontból pedig az idei lemeznek „könnyebb” dolga volt.
A The Wow! Signal szembeötlő gyengeségei ellenére elmondható, hogy a Muse végre észbe kapott, és őszinte dalszövegekkel, beleélést tanúsító hangszeres játékkal, többrétegű hangzásvilággal, hangulattól változó erős atmoszférateremtéssel, érdekes műfaji bevállalásokkal és fúziókkal bizonyított a rajongóknak. Ez a lemez abszolút tiszteli, és bár nagyon nyújtózkodva, közelíti is a klasszikus Muse-albumok szintjét. Ám ha kitekintünk az elmúlt néhány év rocklemezei közé, akkor csak egyszerűen középszerűnek hat.
Muse: The Wow! Signal, Warner, 2026.
Borítókép: Tim Saccenti
