Huszonnégy év után először készített olyan albumot a StEFREM, amelyen kizárólag a tagok saját szerzeményei szerepelnek. Az Égrekiáltó ezért nem egyszerűen új lemez a korábban Szent Efrém Férfikarként ismert együttes történetében. Nyolc alkotói világ találkozása és egy közösség pillanatfelvétele arról, hogy mit jelent ma számukra együtt zenélni. Veszteség és szerelem, hit és kétely, Weöres Sándor és Izaiás, indiai ritmika és ukrán népének, elektronika és a nyolc férfihang. A StEFREM tagjai mesélnek az Égrekiáltóról.
Van egy különös pillanat egy régóta együtt működő együttes életében, amikor az addig közösen kialakított hangzás egyszer csak visszafelé kezd kérdezni: kik azok az emberek, akik ezt a hangot létrehozzák? A StEFREM esetében huszonnégy év kellett ahhoz, hogy erre egy egész albummal válaszoljanak.
A formáció zenei világában eddig is jelen volt az alkotói szabadság,
az átdolgozás, a különböző hagyományok és kortárs zenei nyelvek találkozása. Ezen a lemezen azonban valami alapvetően megváltozott. Ezúttal nem egy meglévő repertoárból indulnak el önmaguk felé, hanem fordítva. Saját történeteikből, veszteségeikből, hitükből, kételyeikből és zenei mániáikból építenek közös repertoárt. És talán éppen ezért ilyen sokféle az Égrekiáltó.
Bubnó Lőrinc: „A Létra egy rendkívül kiszolgáltatott helyzetben talál, állsz egyedül egy végtelen valamin, aminek nincsen alja, teteje az ég és nem tudod, mi tartja meg. Mi történik, ha leesel? Mi van, ha felmész és semmi nincs ott?” Talán nem véletlen, hogy az Égrekiáltó a Létrával kezdődik. Már a nyitókép magában hordoz valamit abból a bizonytalanságból, amely újra és újra visszatér a lemezen. Fölfelé tartunk, de nem tudjuk pontosan, mi felé; alattunk nincs biztos talaj, fölöttünk pedig nem feltétlenül vár válasz.
A Létra ebben az értelemben nem egyszerűen út valahová, inkább állapot.
Az ember két pont között függ, miközben egyik létezésében sem lehet biztos.
Papp Viktor: „Az Eltűnök egy személyesebb témájú, ámde kicsapongóbb hangvételű dal. Azt a szerelmi csalódás/vágyódás által kiváltott ambivalens érzelmi állapotot írja le, amikor az ember legszívesebben eltűnne ebből a világból, hogy senki se találjon rá.”
Ha a Létra a kiszolgáltatottság vertikális képe, az Eltűnök már magának a jelenlétnek a kérdését teszi fel.
Papp Viktor három szerzeménnyel szerepel az albumon, és talán az Eltűnök mutatja ezek közül a legszemélyesebb arcát. Nem a veszteség utáni megnyugvásról beszél, hanem arról az irracionális, szélsőséges érzelmi állapotról, amikor egyszerre szeretnénk láthatóvá válni valaki számára és eltűnni mindenki más elől.
A Kyrie esetében Tóth Péter két már létező zenei világ szeretetéből és találkozásából indult ki. „Mikor szó volt arról, hogy a következő album ilyen módon saját dalokat tartalmazna, nekem fejben már volt pár ötletem, és ez készült el időben, a többi darab nem került felszínre – EDDIG! Az inspiráció pusztán a két mű szeretete és a kísérletezés volt.”
A Kyrie már címével is a StEFREM egyik legfontosabb zenei és kulturális örökségéhez kapcsolódik.
A könyörgés azonban itt sem egyszerűen hagyományként kerül elő. Az Égrekiáltó egészéhez hasonlóan valami régi kerül új helyzetbe: ismerős zenei nyelvek találkoznak egymással, és ebből a találkozásból születik meg egy új darab.
Balázs Edgár: „Az Álmon átesem egy irracionális veszteség története. Egy olyan élményé, amit a megfoghatatlansága, a be nem teljesedettsége tesz felfoghatatlanná. Az esendőség és a kiszolgáltatottság érzéséé. Egy olyan színező képe, amit előbb színeztél ki, minthogy meglettek volna a vonalak.”
Kevés kép írhatná le pontosabban azt, hogyan működik az emlékezet és a veszteség.
Előbb kiszínezni valamit, mint hogy egyáltalán megrajzolhattuk volna a körvonalait. Az Álmon átesem nem egy lezárt történet elvesztéséről beszél, hanem valamiéről, ami talán soha nem válhatott egészen történetté. Ettől lesz irracionális, és ettől nehéz elhelyezni is: hogyan gyászoljuk azt, ami nem teljesedett be?
A lemez második Bubnó Lőrinc-szerzeménye egészen más irányba néz, mint a Létra. „A Holnapot a mának a megbékélés dala. Egy kihűlt kép valahol múlt és jövő között, amire annyira nem jó ránézni, mert nem ábrázol semmit, mégis van benne valami megnyugtató.”
Múlt és jövő között persze éppen a jelen van.
Csakhogy ez a jelen itt nem nagy felismerések vagy látványos feloldások helye. Inkább azé a csendes pillanaté, amikor már nem feltétlenül akarunk mindent megfejteni. Ha a Létra fölfelé kérdez, a Holnapot a mának mintha megengedné, hogy egy időre ne menjünk sehová.
Rácz Ambrus első saját StEFREM-dalának története nem ott kezdődik, ahol megszületett az első dallam. Hanem jóval korábban: annál a vágynál, hogy egyszer saját szerzeménnyel gazdagítsa az együttes repertoárját. „Nagy kihívást jelentett számomra a dal megírása, pedig már nagyon régóta foglalkoztat a gondolat, a vágy, hogy saját dallal gazdagítsam a StEFREM repertoárját. Nehezen bírtam rá magam, hogy elkezdjek ezzel foglalkozni, mert nem nagyon volt ebben tapasztalatom.” Amikor végül elkezdett dolgozni, rengeteg „ötletmag” született. A legtöbbet elvetette.
A Csöndem vagy maradt, és vele együtt valami más is megjelent: a sebezhetőség.
„A legnehezebb számomra a sebezhetőség érzése volt ebben a folyamatban, és ezt leküzdeni, hogy vállalni tudjam és ki tudjak állni a produktum mellett.” Ez a mondat akár az egész Égrekiáltó egyik kulcsa is lehetne. Mert saját dalt írni egy olyan közösség számára, amelynek tagjai évek, esetenként évtizedek óta ismerik egymást, egészen másfajta kitárulkozás, mint elénekelni egy mások által komponált művet.
Az Inda egy régóta dédelgetett zenei ötletből, néhány Weöres Sándor-sorból és egy indiai zenei inspirációból nőtt ki. Oláh Marcell: „Régóta szó volt arról az együttesben, hogy
kellene egy olyan szám, amiben valamilyen formában konnakol is felhangzik, ami egy indiai zenei műfaj, stílus.
Weöres Sándor számomra kedves sorai adták a dal alapját, a többi pedig ahogy esett, úgy puffant.” Az Inda jól mutatja, milyen messzire jutott a StEFREM attól, hogy egyetlen zenei hagyománnyal lehessen leírni. Az indiai ritmikus vokális technika, a magyar költészet és a nyolc férfihang ugyanabban a kompozícióban talál helyet.
Íme, az ember. Papp Viktor második szerzeménye az egyéni történet után jóval tágabb perspektívát választ. „Az Ecce homo az emberi gyarlóságot, a világ rossz irányba fordulását törekszik égrekiáltani, de benne van a remény is. Ha minden ember el tudna számolni a saját lelkiismeretével, akkor a világ egy szebb hely lenne.”
Talán itt válik a legközvetlenebbé az album címe is. Mit jelent égre kiáltani valamit?
Panaszt? Imát? Vádat? Segítségkérést? Vagy egyszerűen kimondani valamit olyan hangosan, hogy többé ne lehessen úgy tenni, mintha nem volna ott? Az Ecce homo mindebből hordoz valamit, de a diagnózis mellé odateszi az egyéni felelősséget is. A világ állapota ugyanis könnyen válik absztrakcióvá – a lelkiismeret már kevésbé.
Ha valaki számára a StEFREM története elválaszthatatlan a saját élettörténetétől, az Bubnó Tamás. Huszonnégy éve ő alapította az együttest, az Égrekiáltón pedig két szerzeményben is jelen van az ő zenei világa.
A Ma Istenben vagyok… Lackfi János Egymásban című versére épül, és egy több évtizedes barátság lenyomata is.
Bubnó Tamás: „Lackfit nagyon szeretem, évtizedes baráti kapcsolatban is vagyunk, játékossága mögött húzódó lényeglátása nekem meghatározó élmény. Nekem ez a szöveg az istenszeretet kifejezésének legjobb – általam ismert – megnyilvánulása.” Az Égrekiáltó hitről beszélő pillanatai talán azért működnek, mert a hit itt nem valamilyen készen kapott bizonyosságként jelenik meg. Körülötte folyamatosan ott vannak a lemez más kérdései: a gyász, a kiszolgáltatottság, a gyarlóság, a meg nem érkezés, az eltűnés.
A Nem szól egy álmatlan éjszakán született. Bubnó Márk eredetileg két teljesen másik dallal készült az albumra. Aztán 2021 decemberében feleségével elveszítették héthetes magzatukat. Bubnó Márk: „Akkoriban nagyon mélyponton voltunk a feleségemmel, és ez a veszteség egy óriási figyelmeztetés is volt számunkra: valamin változtatnunk kell. Azóta egészen máshogy érintenek a gyerekekkel kapcsolatos történetek.” Egy barátja, aki három babáját veszítette el, egyszer azt mondta neki. Hat gyereke van – a három élő gyermekével együtt.
„Ez a mondat nagyon mélyen belém égett.”
Egy éjszaka, miközben a család aludt, Márk kiült a nappaliba. Egyetlen gondolat tért vissza hozzá újra és újra: „akikért nem szól a harang”. Néhány óra alatt megszületett a Nem szól. „Gyakorlatilag egyben, változtatás nélkül kiszaladt belőlem.” Márk a saját Tears in Heavenjének nevezi a dalt. És valóban van valami nehezen megkerülhető abban, amikor egy veszteség nem metaforává, hanem dallá válik. A Nem szól talán az Égrekiáltó legszemélyesebb pillanata. Nem azért, mert mindent elmond, hanem mert van valami, amit éppen a hiányával fejez ki.
Papp Viktor harmadik darabja ismét egészen más zenei területre vezet. „A Golgota virágai egy nagyheti ukrán többszólamú népének feldolgozása. Elhangzik az eredeti formájában is, majd egy klasszikus kórusmű kerekedik ki belőle.” A három Papp Viktor-dal mintha három különböző szerzőt mutatna. Az Eltűnök személyes és kicsapongó, az Ecce homo morális kérdéseket tesz fel,
a Golgota virágai pedig a népzenei és klasszikus kóruszenei hagyomány felől érkezik.
Viktor szerint éppen ez a lényeg: mindhárom szám zenei ízlésének és érdeklődésének más-más területét mutatja meg. Az Égrekiáltó számára ráadásul azért is fordulópont, mert bár műveit és feldolgozásait korábban is énekelte a StEFREM, most először került olyan dalokkal a közös lemezre, amelyeknek a szövegétől a dallamán át a hangszereléséig minden elemét ő jegyzi.
Az album végén ismét Bubnó Tamás jelenik meg szerzőként, ezúttal Bubnó Lőrinccel együtt. A Ha… Izaiás próféta jövendölésének részleteiből indul ki, az elektronikus részeket Lőrinc komponálta. „Hogyan is vethetjük le a mindennapok béklyóját, s élhetünk szabadon.” A Ha… egyszerre visz vissza ahhoz a szakrális hagyományhoz, amelyből a StEFREM története elindult, és mutat abba az elektronikus, kísérletező zenei irányba, amely felé a zenekar ma tart.
Ebben a dalban talán különösen világosan találkozik a két generáció is:
az alapító és a jelenlegi művészeti vezető, apa és fiú ugyanabban a kompozícióban. Bubnó Tamás saját viszonyát a StEFREM-hez is családi képpel írja le: „Én »szültem« a StEFREM-et, a gyerekem marad mindig, s most, hogy már »felnőtt« a gyerek (idén 24 éves), sok konfliktus és súrlódás, családzavar mellett is boldogság, hogy van, s hogy benne tudok lenni.” És ebben a családban a metafora néha szó szerint értendő. Tamás fiai is az együttes tagjai, ő pedig már a következő generáció lehetőségét sem zárja ki: „Talán még az unokák (Nándi és Miki) debütálását is megérem a StEFREM-ben? Adja Isten, bírnám, nem lenne ellenemre…”
Nehéz volna az Égrekiáltót egyetlen zenei vagy tematikus mondattal elintézni. Az album története talán éppen arról szól, hogy egy közösség nem attól közösség, hogy minden tagja ugyanazt mondja, hanem attól, hogy van egy hely, ahol mindannyian megszólalhatnak.
StEFREM: Égrekiáltó, StEFREM Records, 2026.
Fotók: Martin Wanda
