Cristian Mungiu tágított filmográfiája perspektíváján, de idegen földrajzi környezetben is otthonosan érzi magát. Kisebb aránytalanságai ellenére a Fjord gondolkodásra késztető, a néző meggyőződéseit megkérdőjelező mozi. Pont olyan, amit egy topligás európai szerzőtől várnánk.
A román újhullámnak mára két alkotója maradt az európai szerzői film élvonalában: Radu Jude és Cristian Mungiu, akiket hasonló témák érdekelnek – és az is érdekes egybeesés a pályafutásukban, hogy mindketten idén léptek ki a román környezetből –, de eltérő következtetéseket vonnak le, így még eltérőbb filmnyelvvel analizálják a kelet-európai léthelyzetet.
Ha Jude a (középső ujj formájú) felkiáltójel, Mungiu a kérdőjel, aki filmjeivel klasszikus értelmiségi szerepet tölt be,
mely szerint a művész fő feladata, hogy feltegye azokat a kérdéseket, hozzászóljon azokhoz a dilemmákhoz, amelyek aktuálisan foglalkoztatják a társadalmat. A Fjord nem az első Mungiu-darab, amely egy konkrét újsághírből indul ki. Ráadásul olyan témákat dolgoz fel – egy közösség viszonya az idegenekhez, az állami intézmények működése, a törvény és az igazság konfliktusa –, amelyek megjelentek már korábbi munkásságában is. A mostani film tétje ezzel együtt jelentős az életműben, mert Mungiu ezúttal nem elsősorban saját közösségéről tesz állításokat. Ez az átmenet azonban sikeresebb, mint amit a film főszereplői átélnek.
Mihai (Sebastian Stan) és Lisbet (Renate Reinsve) Gheorghiu román-norvég vegyes házaspár, akik a nő hazájába, egy kívülről idillinek tűnő norvég városkába költöznek. A helyiek kezdetben befogadóak, Mihai állást kap az önkormányzatnál, Lisbet egy idősek otthonában kezd dolgozni. A szomszéd pár, Mia (Lisa Carlehed) és Mats (Markus Tønseth) segítenek a családnak a beilleszkedésben. Egy nap azonban a két nagyobb Gheorghiu-gyerek azzal viccelődik, hogy édesanyjuk megütötte őket, és egy egymás közötti baleset miatt valóban vannak rajtuk furcsa nyomok. A tanári kar azonnal hívja a gyermekvédelmet, a gyerekeket kiemelik a családból, a szülők ellen pedig hajtóvadászat indul.
De vajon ugyanazt értjük-e bizonyos szavak alatt, és van-e bennünk igény a megértésre?
Mungiu ezzel az alapszituációval a szokásosnál is komplexebb problémahálót vázol fel. A felszínen ugyanis ez egy Kelet–Nyugat konfliktus, de fontosak az anyagi, és még inkább a vallási szempontok is. A Gheorghiu család vallásos szellemben neveli a gyerekeket, ami nem kompatibilis a norvég többség értékrendjével. A rendező finoman egészíti ki az alapkonfliktust ezzel a réteggel. Bemutatja például, hogy amennyire fontos a norvégok számára a különböző szexuális kisebbségek tisztelete, úgy a vallásosság minden megnyilvánulását bigottságnak, térítésnek értékelik. De Lisbet példáján keresztül megjelenik az is, mennyire nem tudnak mit kezdeni a helyiek azzal, ha valaki önszántából választja a hitet.
A film aprólékosan mutatja be, hogy a többség számára a Gheorghiu család kezdetben is gyanús, így esetükben megfordul az igazságszolgáltatás logikája, ahogy a gyermekvédelem is előbb veszi el a gyerekeket, mint bizonyítja állításait. Mungiu a nézőt nem nyomozásra, hanem gondolkodásra invitálja. Nem az lesz a film kérdése, hogy a gyerekeket valóban megütötték-e, hiszen erre hamar megkapjuk a választ, hanem az, hogy egyáltalán vannak-e közös fogalmaink, amelyek alapján ilyen kényes témában konszenzusra tudunk jutni. „Define physical” – mondja az egyik Gheorghiu-gyermek a meghallgatásán, azaz határozzuk meg, mit értünk fizikai bántalmazás alatt.
Belefér-e a gyereknevelésbe egy-egy nevelő célzatú pofon, vagy akár az, hogy stresszhelyzetekben a szülő erélyesen reagál?
Tárgyalhatjuk-e ezt azzal egy kategóriában, ha valaki módszeresen töri meg a gyerekét? A filmbéli eljárás során eltűnnek a nüanszok, és ez a nézőt is kellemetlen pozícióba helyezi, hiszen tudjuk, hogy valóban csattant el pofon, de mégis túlzásnak érezzük, hogy a Gheorghiu szülőket kegyelmet nem ismerő agresszorként tüntetik fel. Fontos kérdés az is, vajon minden felelősség az egyént terheli-e, vagy számot kell vetnünk azzal is, milyen korban nőttek fel az egyes figurák. Izgalmas ebből a szempontból az a jelenet, amikor a Gheorghiuék szomszédjában lakó Noora (Henrikke Lund-Olsen) ki akar magának provokálni egy pofont, de apja nem üti meg, mégis érezhető rajta az agresszió. Vajon nem a szokások, az eltérő szocializáció döntenek egy ilyen helyzetben a reakcióról?
A Fjord vitaindító film, amely igyekszik árnyaltan bemutatni minden oldalt, ettől függetlenül elkerülhetetlen, hogy a néző valamelyik irányba sodródjon a cselekmény során. És ilyen szempontból nem lehet kivonni a befogadót az értelmezésből. Kelet-európai nézőként nehéz eldönteni, hogy azért érezzük át erősebben Gheorghiuék kálváriáját és áldozati mivoltát, mert a rendező ezt várja tőlünk, vagy mert magunk is a származásunkhoz húzunk.
Az ehhez hasonló filmek esetében elkerülhetetlen, hogy a néző saját élményeiből, tapasztalataiból induljon ki,
épp ezért el tudok képzelni nagyon eltérő értelmezéseket, megéléseket a Fjorddal kapcsolatban. Bár alapvetően a Gheorghiu család értékrendje áll tőlem távolabb, a film során végig átéreztem a tragédiájukat, majd az utolsó harmadban gondolkodtam el azon, hogy a végkifejletben tulajdonképpen mit is tettek a gyerekekkel.
A legtöbb helyen úgy hivatkoznak erre a filmre, mint egy konszenzust kereső, amolyan egyrészt-másrészt mozira, de ez csak a felszíni olvasat. Mungiu valóban figyel arra, hogy egyik fontos karaktert se démonizálja és ne is emelje pajzsra, a Fjord végkövetkeztetése azonban nagyon is egyértelmű:
nincs lehetőség az együttélésre, és ez elsősorban a többség felelőssége.
Ugyanis ameddig a kisebbség igyekszik beilleszkedni, elsajátítani a szokásokat, a másik oldal nem tud túllépni saját paternalista hozzáállásán. Az ügy során fel sem merül az állami szervekben, hogy talán ők nem értenek jól valamit a nyelvi és kulturális különbség miatt. Ide kapcsolható továbbá a film egyik legkomplexebb, Lisa Carlehed által remekül eljátszott karaktere, Mia, aki látszólag segít a meghurcolt családnak, de egy ponton túl kiszáll és inkább a férjével nevet rajtuk egy pohár bor felett. A történet végén nincs feloldozás: az üldözött fél egy megalázó kompromisszum helyett úgy dönt, nem küzd tovább, mert már csak a menekülést látja lehetséges opciónak.
A Fjord nemcsak azért nagyszerű film, mert jó kérdéseket tesz fel, hanem mert a rendező a központi dilemmát remek mellékszálakkal egészíti ki, és filmnyelvi értelemben is gondol valamit a történet elmeséléséről. Az eddigi recepcióban kevés szó esett a kamaszgyerekek száláról, pedig Mungiu forgatókönyvének ez az egyik legkiemelkedőbb eleme. Kezdetben lényegtelennek tűnnek a kamaszok lázadási kísérletei, de Elia Ghergiou (Vanessa Ceban) és Noora baráti-szerelmi szála nagyon finoman épített kapcsolat, amit a rendező egészen az utolsó jelenetig nem tesz egyértelművé. A film ezzel a viszonnyal bemutatja, hogy
a tolerancia sok esetben csak addig tart, amíg minket nem érint személyesen az adott probléma.
Illetve erős párhuzam, hogy a két családnak hasonló módon nincs fogalma arról, mi történik a gyerekekkel. Nagy a zaj, sorjáznak az érvek mindkét oldalon, de végül pont azokról nincs szó, akiknek a főszereplőknek kellene lenniük.
Mungiu érti és érzi karakterei problémáit, de szándékosan távolságot is tart tőlük, amit a formanyelv és a színészi játék is támogat. Egyes jelenetekben nem is a szereplők lesznek a fontosak, hanem maga a tér. Többször előfordul, hogy a kamera előbb a hűvös, északi helyszínt járja be, ahová csak később érkeznek meg a szereplők. A dialógusokban gyakran nem a beszélő személye, hanem a reakciók a fontosak, és
bár a téma miatt logikus lenne a közelik domináns használata, Mungiu szándékosan nem enged teret a szentimentalizmusnak.
A rendező a nemzetközi szereplőgárdától is a román újhullámban megszokott minimalista színészi játékot várta el. Renate Reinsve és Sebastian Stan is visszafogta az érzelmi kitöréseket. Erre a legszebb példa az a jelenet, amikor a Mihai bentről nézi, ahogy Lisbettől elszakítják a gyerekeket, és bár tombol benne a düh, alig tud megmozdulni. A mellékszereplők között több a klasszikus ziccerszerep, mint korábban jeleztem. Mia az egyik legizgalmasabb, legjobban eljátszható szerep, de a Lavinából ismert Lisa Loven Kongsli is kitűnő a gyerekek osztályfőnökeként.
A Fjordnak a számos erénye mellett néhány hibája is van. Vannak olyan szálai a történetnek, amelyek némileg a kötelező kör érzéseit keltik. Mungiu beemeli a sajtó szerepét, a nemzetiségi büszkeséget, de ezeket nem integrálja igazán a történetbe. És az is tény, hogy vannak karakterek, akiknél eltűnik az arányérzék. A családot megvádoló államügyész például karikaturisztikusan negatív karakter, ami hitelteleníti az általa megfogalmazott érveket.
Cristian Mungiu legújabb rendezése kérdező film, a legjobb fajtából.
Pontos korrajz, amely néhány évvel korábban vagy később talán nem ütne ekkorát. Most viszont a világ több térsége is joggal érezheti úgy, hogy ez bizony rólunk szól.
A Fjordot a Skandináv Filmfesztiválon láttuk, a mozibemutató 2027 elején várható.
Fjord (2026). Írta és rendezte: Cristian Mungiu. Szereplők: Sebastian Stan, Renate Reinsve, Lisa Carlehed, Henrikke Lund-Olsen, Vanessa Ceban, Jonathan Ciprian Breazu, Ellen Dorrit Petersen, Lisa Loven Kongsli, Markus Tønseth. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
A Fjord a Magyar Filmadatbázison.
