A 2026-ban már tizenöt éves Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár ismét megszólaltatta a kortárs magyar és világirodalom hangjait. A szervezők a négynapos rendezvény ideje alatt a Nemzeti Táncszínházban hozták közös térbe a szerzőket és az olvasókat.
Az idei Margó-díjat Fehér Renátó vehette át a fesztivál nyitónapján A merénylők fénykora című első prózakötetéért (Magvető Kiadó). Az elismerés célja, hogy a frissen megjelent köteteket és szerzőiket közelebb hozza az olvasókhoz, hozzájárulva a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséhez. A Margó-díj nyertese egymillió forintot és jelentős médiatámogatást kap, a Bookline 15 millió forinttal segíti a díjazott könyv reklámozását, a szerző a következő évben a Müpában önálló esten mutatkozhat be a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében, próbafordítást és egyéves publikációs lehetőséget kap a Könyves Magazinban, valamint részt vehet a Gauder Art Residency írói rezidenciaprogramjában is.
A 2015-ben elindított díjat az évek során Totth Benedek, Milbacher Róbert, Szöllősi Mátyás, Mécs Anna, Fehér Boldizsár, Harag Anita, Halász Rita, Vonnák Diána, Visky András, Kemény Lili és Tóth Marcsi nyerte el. 2026-ban az erős mezőnyből Fehér Renátónak ítélte oda a díjat a szakmai zsűri, mellette döntőbe került Horváth Adél Sok ördögök és Mohácsi Balázs Újabb narancsok gurulnak el című kötete. Idén negyedik alkalommal adták át a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat,
az 500 ezer forinttal járó elismerést Adorjáni Panna kapta Körbe című regényéért.
Laudációjában Valuska László, a fesztivál igazgatója így fogalmazott: „Düh, gyűlölet, erőszak és szégyen hatja át a 2026-os Margó-díjas regényt, A merénylők fénykorát. Az elbeszélőt ismerjük a médiából, a kommentmezőkből, a TikTokról, a Netflixről vagy Andrew Tate videóiból. Fehér Renátó a férfiszerepről, a reelsekké és shortokká töredezett valóságról, a megszégyenítés kultúrájáról, az irodalom súlyáról a merénylő monológján keresztül gondolkodik.”
A díjátadót követően Forgách András a Jelenkor Kiadónál megjelent, Papám című regényét mutatták be a Nagyteremben, a szerzővel Radics Viktória irodalomkritikus beszélgetett.
A regény főszereplője, a tizenkilenc éves Marcell, egy erdélyi kereskedőcsalád sarja hamis útlevéllel Palesztinába emigrál.
Jeruzsálemben az illegális Palesztin Kommunista Párt utasítására belép a brit hadseregbe, miközben családját Romániában kiirtják. Marcell négy évvel később beleszeret Bruriába, akivel a háború végén Magyarországra költöznek, hogy közösen építsenek új életet. Kapcsolatuk tragikus alapja, hogy a közös világnézetet a kölcsönös szerelem helyettesítőjének hiszik. Negyven évvel szülei halála után az elbeszélő azt kutatja, miként vált a valaha vakmerő és művelt férfi saját sorsának bukott szereplőjévé.
Az Élő kötet nem marad és a Zehu szerzője új regényével családtörténeti trilógiáját zárja le.
Radics szerint az opusz túlmutat a hagyományos esztétikai kategóriákon. A kötetről írt tanulmányának Kivezetés a szépirodalomból munkacíme is ezt a sajátosságot jelzi: Forgách a történelmen keresztül a politikai ontológia, majd az etika és a metaetika területére vezeti az olvasót. A művet nem hagyományos családtörténetként, hanem lelepleződéstörténetként értelmezhetjük, amelynek Forgách maga is elszenvedője. A moderátor olvasatában az író irodalmi eszközökkel próbál feloldozást találni ebből a passzív szerepből. Ahogy fogalmazott: „András, megmentetted a papád a kárhozattól.”
Forgách felidézte, hogy a regény megírása bonyolult lelki folyamat volt.
Szülei gyakran héberül veszekedtek, így a családot áthatották a titkok és az elhallgatások. Bátyja hívta fel a figyelmét arra, hogy ezzel a szülők megfosztották őket attól, hogy megértsék konfliktusaik valódi természetét. Forgách szerint a családban egyfajta titoknyelv működött, körülvették őket a kimondatlan dolgok. Forgách szülei halálát követően szerzett tudomást titkosszolgálati múltjukról. Elmondása szerint a könyv megírásának egyik célja az volt, hogy árnyalja a besúgókról kialakult leegyszerűsítő képet. Saját gondolkodásában is fordulatot hozott, amikor megismerte aktáik tartalmát és a titkosszolgálat kényszerítő módszereit. Mint fogalmazott,
aki bekerül ebbe a rendszerbe, könnyen olyan folyamatok sodrásában találhatja magát, amelyek következményeit maga sem látja át.
Édesanyjának például azt sem mondták meg, hogy titkos munkatárssá vált – ez az aktájában is szerepel. Forgách szerint a titkosszolgálat primitív eszközökkel élt, társadalmi helyzettől és végzettségtől függetlenül sikeresen alkalmazva a zsarolás és kényszerítés módszereit. Úgy véli, a témáról folytatott mai magyarországi közbeszéd nem tükrözi sem a történet tragikumát, sem annak összetettségét és kiterjedtségét. Radics arról érdeklődött, hogyan tudott Forgách a családtörténet lebontása ellenére is folytonosságot teremteni, és érzékenyen, szeretettel közelíteni a szüleihez a könyveiben. Azt is megkérdezte, miként adja majd tovább ezt az örökséget a kisfiának.
Forgách úgy érezte, írói léte forog kockán, ha nem írja meg a családja múltját feltáró könyvet.
Az ügynökakták nyilvánosságra kerülése után kikerülhetetlen lett volna a kérdés, hogy tudott-e szülei titkosszolgálati múltjáról. Mint fogalmazott, ezt a helyzetet nem tudta volna elviselni. Forgách és felesége tudatosan törekednek az őszinte kommunikációra a fiukkal. Kérdéseire mindig az életkorának megfelelően, de saját gondolataikat nem elhallgatva válaszolnak. Mint hangsúlyozta, nincs kettős beszéd:
a családban minden a gyermek előtt zajlik, és a maximális őszinteségre törekednek.
Forgách szerint ez a regény különbözik az előző kettőtől, noha ugyanabból az anyagból építkezik. Az eltelt tíz év alatt megtanult történetként mesélni a családja múltjáról, és most először íróként olyan belső szabadságot tapasztalt, amely lehetővé tette számára, hogy közvetlenül beavatkozzon az elbeszélésbe. Ez alapvetően meghatározta a könyv formáját és a korábbiaktól eltérő karakterét.
Szeptemberben jelent meg Háy János 100 nap című kötete az Európa Könyvkiadó gondozásában. A 100 nap a mindennapok és az életünkben rejlő lehetőségek megfigyelésére hívja az olvasót, betekintést enged az írói alkotófolyamatba, megmutatva, hogyan épül be a valóság a szövegekbe. Ugyanakkor
a kötet nem kizárólag az író száz napjáról szól: az olvasót is saját mindennapjainak újragondolására ösztönzi.
Ez a bizalom és az őszinteség könyve, amely az elhallgatás helyett szembenézésre és közös utazásra hív az életünk megértése felé. Háy Jánossal Valuska László beszélgetett, aki az est elején felolvasott egy Rousseau-idézetet, mely a kötet mottója lett: „Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz, egy embert mutatok be a maga természetes valóságában, s ez az ember én magam vagyok.” Háy a 100 nap írásakor korábbi vallomásos művekhez is visszanyúlt, a már említett Rousseau mellett többek között Szent Ágoston és Seneca szövegeihez. Valuska kérdésére Háy elmondta, hogy
Szent Ágoston önéletrajzi és bölcseleti szövegeit, különösen az időről és saját sorsáról alkotott gondolatait ma is rendkívül korszerűnek tartja.
Rousseau írásaiban pedig a modern ember önsajnálatát ismerte fel, azt az érzést, hogy nem kapunk elég elismerést, nem szeretnek bennünket eléggé. Valuska a kötet kiindulópontjáról kérdezte Háyt: miért vállalkozott arra a kísérletre, hogy száz napon keresztül folyamatosan írjon, előre kijelölve az alkotói folyamat kezdetét és végét. Arra is kíváncsi volt, milyen előzetes elképzelései voltak arról, hogy ez a szigorú időkeret milyen irodalmi lehetőségeket adhat az alkotó számára. Háy kifejtette, hogy minden egyes szövegre kísérletként tekint,
az írás számára egy útnak az elindítása, amelyen a szöveg maga segít felfejteni a felbukkanó gondolatokat.
A formátum szokatlanságával kapcsolatban elárulta, hogy a könyv főhősét a saját életéből keverte ki, beleemelve mindennapi eseményeket és reflexiókat. Háy szerint alapvető fontosságú mindannyiunk számára, hogyan építjük fel és miként értékeljük a napjainkat. „Minden visszaemlékezés a múltra fikció, mert bizonyos elemeket felerősítünk és elnagyolunk, másokat kihagyunk a történetből” – fogalmazott. Bár maga a szerző sem sejtette, milyen események kísérik majd ezt a bő három hónapot,
abban biztos, hogy a száz nap éppen elég idő ahhoz, hogy belekukkantsunk egy ember életébe.
Aki pedig végigcsinálja ezt a belső utazást, az a 101. napon garantáltan másként fog önmagára nézni. Háy nem állított fel előre szigorú tervet, egy februári reggelen egyszerűen úgy ébredt, hogy haszontalannak érzi magát. „Ezt a haszontalanságot le kellene küzdeni” – gondolta, és úgy döntött, írni kezd. Egyetlen szabályt szabott magának: száz napon át minden nap leül a gép elé. A vállalás újdonságát nem maga az írás, hanem a mindennapos, következetes munka jelentette. Hiszen – ahogy fogalmazott – az írás folyamata akkor is állandóan zajlik az íróban, amikor ebből a külvilág semmit sem lát,
az író akkor is azzal foglalkozik, amit ír, amikor éppen nem vet papírra egyetlen sort sem.
A kötet elkészítése ezúttal strukturált munkát jelentett, nem hagyta, hogy a folyamat megszakadjon, minden nap leült a gép elé, előre azonban sosem tudta, mi indítja majd el az írást az adott napon. Ezután Valuska arra kérdezett rá, hogy mit jelent Háy számára az írás egy olyan kötet esetében, amelynek nincs előre kidolgozott koncepciója. Az író szerint a könyv egyik legfontosabb vállalása, hogy felmutassa az ember sebezhetőségét, esendőségét és törékenységét. Az adott szöveg hol kedvezőbb, hol nehezebb helyzetből indul, és megpróbál célba érni, ám egyik nap sem lehet előre tudni, mi fog történni. Ez a bizonytalanság az életünknek is állandó része.
Kiderült, hogy Háynak fenntartásai vannak a füveskönyvek műfajával szemben.
Úgy véli, ezek a szövegek gyakran lezárják a gondolkodást, az olvasó úgy érezheti, egy gondolatot ennél jobban már nem is lehetne megfogalmazni. Háy ezzel szemben fontosabbnak tartja, hogy az irodalom ne végleges igazságokat kínáljon, hanem gondolkodásra késztesse az olvasót. Az is fontos számára, hogy a kötetben a sajátjától eltérő nézőpontok és élethelyzetek is megjelenjenek. Bírálta a magyar társadalmat, mert
szerinte keveset tudunk az országunkban élők valóságáról, és többnyire csak a saját szűk közegünkre figyelünk.
Úgy látja, a társadalmi mobilitás jelenleg megtorpant. Hogy más társadalmi helyzetekbe is betekintést engedjen, interjút készített egy roma származású barátjával, akinek az alakja a 100 napba is bekerült. Egy-két kötettel a háta mögött Háy még nem vállalkozott volna erre a munkára. Az írói pályája során megalkotott hősök tapasztalatából indult ki, ezek között vannak hozzá közelebb álló és tőle távolabb eső alakok is. Ebből a sokféle figurából kellett megalkotnia azt a karaktert, aki végigkíséri az olvasót ezen a száz napon. Ez az alak nem szakad el teljesen a szerzőtől, mégsem azonos vele, önálló irodalmi szereplővé válik.
Szirmai Pannit a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Szedd már össze magad! című novelláskötetének bemutatóján Kállay Eszter kérdezte. A Nemzeti Táncszínház Kamaraterme hamar megtelt érdeklődőkkel, a Szirmaival közös íróműhelybe járók még molinót is készítettek az alkotónak. Kállay először arra kérdezett rá, miként vált a félelem a Szedd már össze magad! központi rendezőelvévé, és hogyan álltak össze az eredetileg különálló novellák egységes kötetté.
Szirmai hosszú folyamat eredményeként ismerte fel, hogy írásainak jelentős része különféle fóbiákhoz kapcsolódik.
Egyre inkább foglalkoztatni kezdte, hogyan határozzák meg a félelmeink a mindennapjainkat, és miként próbálunk megküzdeni ezekkel. Úgy érezte, ez a gondolat megfelelő alapot adhat egy kötet felépítéséhez. A szövegek formálódásában fontos szerepet játszott az Akadálymentesített Jelenlét online irodalmi műhely is, a kötet fókusza pedig évek alatt, fokozatosan alakult ki. Mint hangsúlyozta, nem csupán a félelem érdekli, hanem a kényszeresség működése, és az is, hogyan próbáljuk kezelni, megszelídíteni a bennünk dolgozó szorongásokat. Kállay arra is kíváncsi volt, hogyan hat Szirmai írói munkájára a fordítói és kutatói tevékenysége, illetve mennyiben kapcsolódnak egymáshoz ezek a területek.
Szirmai kutatóként a reproduktív munka művészeti megjelenítésével foglalkozik,
és mind a tanulmányíráshoz, mind a szépirodalmi alkotáshoz kreatív energiára van szüksége. Úgy látja, a különböző munkák természetes módon összefonódnak, hiszen mindegyik hatással van a gondolatvilágára. Ugyanakkor éppen a feladatok sokfélesége teszi lehetővé, hogy egyik tevékenységből a másikba átlépve új alkotói energiákat mozgósítson. Mint fogalmazott, ha sok szakmai feladattal foglalkozik, azután a kreatív írás új flow-élményt hoz. „Nem akartam hőstörténeteket írni” – mondta Szirmai, mert véleménye szerint
a félelem olyan mélyen beépülhet az ember működésébe, hogy azt nem lehet egyszerűen magunk mögött hagyni.
Bár számos módszer, például a terápia, utat jelenthet a változás felé, ezek a folyamatok időt igényelnek. A szerzőt sokkal inkább az érdekelte, hogyan találhatunk olyan megküzdési stratégiákat, amelyek nem követelnek túl nagy erőfeszítést. Vannak ugyanis olyan időszakok az ember életében, amikor már az is eredménynek számít, ha sikerül átvészelni a napot, mindenki épségben hazaér, majd nyugodtan lefekszik aludni.
Nem mindig a nagy változások visznek előre, néha az apró, hétköznapi sikerek jelentik a legtöbbet.
Szirmai a szövegek jelentős részét már édesanyaként írta, ami alapvetően formálta a látásmódját. Különösen foglalkoztatják a gondoskodás gesztusai, illetve azok hiánya, hiszen ezek a tapasztalatok felnőttkorunkban is meghatározóak maradhatnak. A kötet szereplői gyakran küzdenek a múltból hozott mondatokkal, a szülőktől örökölt elvárásokkal és kényszerekkel. Ezek a minták nemzedékeken át öröklődhetnek, és sokszor anélkül alakítják a jelenünket, hogy tudatosan felismernénk a hatásukat.
A kötet novelláiban a férfikarakterek gyakran a háttérbe húzódnak, miközben autoriter szerepük továbbra is meghatározó,
a kényszeresség és a félelmek pedig inkább a nők életét alakítják. Szirmai szerint ez tudatos alkotói döntés volt, elsősorban a nők tapasztalatai érdeklik, az, hogyan birkóznak meg a rájuk nehezedő terhekkel és elvárásokkal. Hozzátette, hogy természetesen a férfiaknak is megvannak a maguk nehézségei, ám ő a saját nézőpontjából a női tapasztalatokat szeretné megírni. A férfiak történeteit pedig, ahogy fogalmazott, írják meg ők maguk.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2026. október 15.
Borítókép: Kováts Zsófia
