“A végtelenbe, és tovább!”

Tömeggyártás ide, Hollywood oda, a Pixarnak volt szíve 1995-ben, amikor bemutatták a Játékháborút. A Toy Story első része nem robbantotta le ugyan a világot a lábáról, de megmutatta, merre halad a rajzfilmgyártás.

Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, hogy miért népszerűbb a számítógépes animáció, de az a helyzet, hogy ha a Toy Storyt hagyományos formában készítik el, akkor sem lehetne okunk panaszra. Adott volt egy eredeti történet és néhány színes karakter, amire a még ma is látványos grafikai újítás csak rádobott egy lapáttal. 15 év alatt mégis fejlődött annyit az animációs technológia, hogy a különbség a harmadik felvonás érkezésével szembeszökő legyen, így az első két rész felújított változatait tavasszal ismét bemutatták a hazai mozik, mostantól pedig DVD-n élvezhetjük a trilógiává bővült franchiset.

Bár a Pixar azóta sok száz milliós céggé nőtt, vezetői sosem felejtették el, honnan indultak: akármilyen elcsépelten is hangzik, az összes Pixar alkotás központi motívuma továbbra is a barátság és a család. Ezek a fiúk nagyon még nem lőttek mellé, de hogy a Toy Story trilógiánál nem akad tökéletesebb, ahhoz kétség sem férhet. Külön-külön is remekművek, egymás után végignézve pedig könnyen azt hihetnénk, hogy egy darab „háromestés” játékfilmet látunk, annyira összetett és alaposan átgondolt világot alkotnak.

Az üdítő első részt követően bravúrosan vitték tovább a cselekményt és a karaktereket is, nem ismételték önmagukat vagy toporogtak egy helyben. Buzz megismerkedett a tömeggyártás bökkenőivel, Woodyval szemben a divatos űrharcosok már nem mentek kuriózum számba, ami egyfajta hagyományos értékrendet is tükröz. Feltűntek a popkulturális Barbie babák és a Star Wars óta rendszeresen felbukkanó gonosz nemezisek, akik valójában a főhősök faterjai. A szadista szomszéd gyereket ezúttal egy pénzéhes játékgyűjtő váltotta fel, így ítélve el a játékaikkal nem játszó anyagias felnőtteket. A világ megmentésére kész csillagharcos helyett a cowboy Woodyt kellett észhez téríteni: kit érdekel, hogy Andy felnő egyszer és nem játszik többé olyan intenzitással, ha most még itt van? Woody döntését persze nehezítette a tény, hogy megismerkedett a tehenészlány Jessie-vel, aki már átment ezen és most egy dobozban porosodik, másrészt kiderült, hogy egy Japán múzeumban híres is lehetne, a hírnév pedig, mint tudjuk, az örökkévalóságnak szól. A Pixar természetesen ebben az Akhilleusz-dilemmában is a klasszikus értékek mellett tette le a voksát. Új szereplőkből is épp annyi akadt, amennyi szükséges, néhány apró mozzanat elég volt ahhoz, hogy minden játék egyéniséggé álljon össze. Mindezek mellett a második részben fellebbentett kérdést – „hogyan tovább, ha már nem kellünk senkinek?” – igazán csak a záróakkordban érezheti majd minden szereplő a saját bőrén.

A harmadik részben Andy felnőtt, vagy legalábbis a felnőtté válás küszöbén áll. Nem kevés év telt el az előző részek óta, és bekövetkezett, amitől Woodyék annyira rettegtek: Andy jó néhány éve nem játszik már a játékokkal, s a funkciójukat vesztett figurák csak most szembesülnek igazán az élet nagy kérdéseivel. Hiába tudjuk, hogy az elmúlás kikerülhetetlen, reménykedünk, hogy mégsem az. Rex már annak is örül, ha Andy csak hozzáér, Jessie pedig a korábbi tapasztalatok alapján továbbállna, és ebben a többi játék is osztja a véleményét. Az óvoda tökéletes hely lehetne számukra, így egy félreértés okán sikerül is eljutniuk oda, Woody viszont megpróbál lojális maradni Andyhez és megszökik. Az igazság az, hogy Andyvel együtt mi is öregedtünk 10 évet, és amikor a befejezésben a lemondás nehéz döntésére kényszerül, joggal csöppenthet el mindenki egy apró könnycseppet a szeme sarkából (most kivételesen nem én vagyok szentimentális, a rajzfilm vállaltan az lett, talán az egyetlen gyenge pontja a kissé csöpögős zene).

A harmadik rész kevesebb újat hoz ugyan, mint az előző darabok, de ezt észre sem vesszük. A játékok most is akcióznak a gyerekszobában, a második részhez hasonlóan most is egy szellemes akciójelenettel indítunk, ezúttal egy pusztás vidéken, most is meg kell szökni valahonnan, meg kell győzni egyes játékokat az igazunkról, vissza kell jutni Andyhez, illetve most is akad műanyagból faragott ellenség és dilis Buzz. A felsoroltak mégsem hatnak önismétlésként, mert Pixarék új kontextusba helyezve továbbra is roppant változatosan szövik a cselekményt, és soha semmit nem visznek túlzásba (pedig a spanyol-módba kapcsoló Buzz esetében nagy lehetett a kísértés). A mértéktartás nagy erénye a harmadik résznek, miután felvállaltak egy olyan konstrukciót, amivel könnyen a ló túloldalára eshettek volna. Ez pedig a paródia műfaja, amivel már a második részben is kacérkodtak, most viszont az egész filmen átívelő poénforrássá teszik. Ken és Barbie dialógusai a szerelmesfilmek kliséit idézik megmosolyogtató módon. A diktatúrákról szóló bölcs monológ különösen humorosnak hat Barbie szájából, Ken belső vívódása pedig melodramatikus felhanggal párosul. Fejet hajtanak továbbá a szökéses börtönfilmek előtt, a bohóc által elmesélt anekdota pedig szép tisztelgés a noir irányába, hogy a pörgő akciójelenetekről már ne is beszéljünk.

A gyerekek biztosan élvezni fogják a harmadik részt is, de számomra a Toy Story nagyon is felnőtt rajzfilm. Slinky, a rugós kutya felett is eljárt az idő, sok játék elment, például a pásztorlánnyal már nem is találkozunk, ami fájó pont lehet a játékok számára is. A helyzet minden eddiginél vészjóslóbb és bizonytalanabb, a játékok is csak úgy maradhatnak életben, ha együtt maradnak és hbizakodnak. Mindenképpen nagy változást jelent, hogy ez, és játékok gazdájukhoz való viszonya a záró felvonásban sokkal inkább előtérbe kerül, mint az addigiakban, ahol inkább a Buzz és Woody között szövődő barátság volt a téma, főleg az első részben. Az ívet szépen lezárták, most egy új fejezet kezdődik Woodyék életében, amit mi remélhetőleg már nem fogunk látni. Egyelőre Andy felnőtté érését is nehéz lehet feldolgoznia az alkotóknak, hiszen mindig nehéz, ha a gyerek kirepül a házból.

A Toy Story trilógia az egyik legmaradandóbb számítógépes animáció, ami valaha készült, friss, kreatív és eredeti, szerethető szereplőkkel és sokatmondó dinamikus történettel. A rajzfilm igazi népszerűsége mégis abból fakad, hogy arra a másfél órára megint olyan gyerekké válhatunk nézőként, aki képes élettel megtölteni az élettelent. Úgyhogy senki se feledje: “A végtelenbe, és tovább!”

Toy Story – Játékháború, 1995. Rendezte: John Lasseter, forgatókönyvet írta: Joss Whedon, Andrew Stanton, Joel Cohen, és Alec Sokolow, Buena Vista Pictures.
Toy Story – Játékháború 2., 1999. Rendezte: John Lasseter, Ash Brannon és Lee Unkrich, forgatókönyvet írta: Andrew Stanton, Rita Hsiao, Doug Chamberlin és Chris Webb, Buena Vista Pictures.
Toy Story – Játékháború 3., 2010. Rendezte: Lee Unkrich, forgatókönyvet írta: Michael Arndt, Walt Disney Studios Motion Pictures.