A közösségi háló(szoba)

Vannak filmek, amiknek nincs történetük, csak egy meredek cselekményfolyamot nyomnak a képünkbe – a The Social Network nem ilyen film. Itt minden képkocka a történetnek van alárendelve.

Az első hírek alapján azt hittem, valami giccset kapunk, esetleg Facebook-függés haladóknak gyorstalpalót, aztán beúszott Fincher és Eisenberg neve. Fincher barátunk szokásához híven nem valami blőd hulladékot ácsolt, hanem egy sötét fényképezésű drámát a jelen talán legpopulárisabb közösségi portáljáról. Így a kétórás játékidő lényegében erre a sörözgető, csajstírölő, laza mozzanatra van felcsavarva, ergo egy netszlengben gügyörésző és trendeket halmozó katyvasz helyett filmünk magasabb rendű HTML-nyelven szólal meg, ahogy Barna Benedek ezt már a KULTer.hu-n kifejtette korábban.

Ezért több mint gyanús, hogy nem csupán a Facebook-függőknek akar tetszeni az opus – talán a vérmes Fincher-, vagy Zuckerberg rajongóknak –, nem is ezzel van gond, hanem azzal, hogy a film egyszerűen ülő pozícióból indít. Persze pörögnek a dialógusok – Sorkin igen penge mondatokat varr karakterei ajkára, amit a színészek brutális gyorsasággal darálnak –, az összkép mégsem képes szuggerálni. Bevallom, a felénél majdnem elkapott a REM-fázis. Csak azért maradtam ébren, mert innentől kezd igazán bepörögni a konfliktus, a pereskedés, éleződik a helyzet, kilendülünk a holtpontról – és Fincher még tud félidőből meccset nyerni.

A status quo monolitja tehát végre fordul, és sikerül színt vinni az események eddigi precíz, ám steril hömpölygésébe. Retrospektív jelenetekkel tárják elénk a „hogyant”, amelyekben bőven érezni a figurák közti súrlódást és kémiát, a vágás tehát igen nívós. Ezen kívül viszont hőseink a tárgyalóasztalt könyökölik, unott pofával. Sajnos én is ott éreztem magam, de (ami úgy fest, Barna Benedeknek máshogy jött le) olyan értelemben, ahogy Jesse Eisenberg is képtelen volt több figyelmet szentelni a duruzsoló ügyvédnek. Dinamikus vágásokkal operálva teszik szemünkbe az egyetemi bulikat, ezek a snittek tökös színvonalon végig szinkronban maradnak a vergődő tárgyalással. Ami fojtott persze, de inkább egysíkú. Izzik, de nem kap lángra.

A színészek közül egyedül Andrew Garfield teljesítménye silány, a többiek jobban illenek a képbe, a Zuckerberget alakító Eisenberg a természetes környezetében élő geek hiteles arca (akinek a replikái állatiak), Justin Timberlake-et pedig egyenesen élvezet vásznon látni, a legjobb pillanatokért neki hálálkodom. Bár azt gondolom, nem sok színészi kvalitás kellett szerepéhez, mert gyakorlatilag egy kellően egomániás playboyt formál, aki amúgy nincstelen, de azért playboy – szóval többé-kevésbé testhezálló szerepbe öltöztették. A karakterek fejlődése elég szűk sávon mozog, a seggfejtől végül a „nem vagy seggfej, csak az akarsz lenni”-ig (de ez jó duma legalább, sok ilyen akad még). A fényképezésre egy szavam nem lehet, Fincher hozta a formáját, különösen a kajakversenynél köszön vissza a rendező videoklipes múltja. A csajok rendben voltak – a partikra ugyan még nekik sem sikerült berángatniuk lélekben, valamiféle elegancia mégiscsak szivárgott a celluloidból.

Köszönet, hogy nem rágtak a szánkba holmi banális tanulságot a végén, tudniillik a Facebook az emberi kapcsolatok rothadó fertője (mivel ez evidens). Különben is: egy életrajzi filmnek nem kenyere a bírálat. Bár belőlem nem váltott ki mély töprengést a zárás, ahogy Barna Benedekből, mégis erősnek érzem a befejezést, talán a (konklúzió nélküli) “a kevesebb néha több” elv alkalmazása miatt. A zenéért is jár egy zsíros jutalomfalat, a végfőcímben kellemesen meglepett a Beatles Baby, you’re rich man című nótája olyannyira, hogy a szokásos biográfiák végi kiírásokat már nem is figyeltem. Mégis mi a difi? Az, hogy túl sűrűre lett ez kalapálva, kérem. Tele a jogi szegmensek uralta játékidővel, számomra csak fölös űrkitöltögetésnek tűnik, túl távolságtartónak – szóval tömény ital ez semmi kísérővel.

The Social Network – A közösségi háló (The Social Network), 2010. Rendezte: David Fincher, forgatókönyvet írta: Aaron Sorkin, Columbia Pictures.