Mi sülhet ki abból, ha az elektronikus zene két meghatározó szereplője összeáll egy közös kislemez erejéig? A választ megtudhatjuk, ha figyelmesen végighallgatjuk a Massive Attack és Burial kollaborációját, amely idén ősszel látott napvilágot 1000 darabos limitált kiadású, aranyozott bakelitlemezen a The Vinyl Factory és az Inhale Gold jóvoltából.
Az Egyesült Királyságnak rendkívül sokat köszönhetünk, ám különösen a zene világa lehet hálás nekik – és nem csak mondjuk a Beatles miatt. Mind a Massive Attack, mind pedig Burial itteni gyökerekre tekint ugyanis vissza. Előbbiek a trip hop irányzat úttörői, az 1990-es évek eleje óta aktívak, utóbbi pedig a dubstepben alkotott maradandót: eddigi két szerzői albumával örökre beírta magát az egyetemes zenetörténetbe, a műfajt pedig egy csapásra beemelte a zenei köztudatba. Kettejük együttműködésének eredménye magáért beszél, már pár héttel a megjelenés után érezni lehet, hogy itt valami nem mindennapi dologról van szó, hanem annál sokkal, de sokkal többről. Erre a két számra ugyanis valószínűleg még nagyon hosszú ideig emlékezni fogunk.
A dalok hosszúsága egyenként több mint 10 perc, tehát a srácoknak bőségesen van idejük mondanivalójuk kibontására, meséjüket pedig mindenképpen megéri meghallgatni. Az utazás, amire hívnak, egyszerre felemelő és letaszító, katartikus és lehangoló, a végső úticél pedig valahol lent található, egészen mélyen, az emberi lélek legrejtettebb zugaiban. Az első szám a Four Walls címet viseli, gyönyörű ambientes textúrákkal indít, melyet itt-ott pattogó effektek és nem evilági, meghatározhatatlan eredetű zörejek színesítenek. Rögtön az első másodpercekben találkozhatunk egy zseniálisan beépített vokális hangmintával, illetve itt köszönnek be először a játékidő szinte teljes egészében jelenlévő keleties dallamok, melyeket Burial már a 2006-os, bemutatkozó nagylemezén is előszeretettel alkalmazott. A második harmadban már a trip hopra jellemző törtütemeké a főszerep, a basszusok finoman kísérik Hope Sandoval énekét, tovább fokozván a nyitó szegmensben megalapozott baljós hangulatot. A vonós betétek nem szokványos alkalmazása pedig ezt még meg is fűszerezi némi depresszív előérzettel. A refrénben a sokáig kitartott magas hangot mesterien törik meg a néha ritmusukból szándékosan kicsúsztatott mélyek, hol a hajlítás előtt, hol pedig utána. Végül a záró három percben minden benne van, amiért az ambient műfajt szeretni lehet, itt is találkozhatunk egy-két visszatérő hangmintával Burial régebbi munkáiból, ilyenek például a fémes kattogások, vagy a zárásnál lágyan beúszó négynegyedes lüktetés.
A második dal tulajdonképpen egy feldolgozás: a Massive Attack tavalyi albumán szereplő Paradise Circus címre keresztelt remekmű Burial-féle átirata. Itt már nincs annyira masszívan jelen az a fajta keretes szerkezet, ami a Four Walls-t jellemzi, alig egy perc elteltével már be is robbannak a basszusok, kicsivel később pedig megérkezik a fent említett hölgy andalító éneke is (ahogyan a szám harmadánál gyakorlatilag teljesen ütemtelenül és váratlanul behasít a refrén, azt tanítani kellene). A háttérzajok ez esetben markánsabban vannak jelen, mint a lemez másik oldalán, az utolsó 5 perc pedig olyan szintű örömzene, amelyhez foghatót csak nagyon kevesen képesek – nemhogy műfajon belül, de azon kívül is – produkálni. A kétféle torzított vokális betét, a rave eszközkészletével operáló halk, háttérben végig meghúzódó basszusfutam, a 9 és fél perc környékétől négyszer megismételt, indusztriális beütésű témák (melyekből a harmadik és a negyedik közé egy hatalmas sóhaj ékelődik be) mind-mind olyan stílusjegyek, melyek alapján joggal állíthatjuk, hogy Burial, ez a szemtelenül fiatal dél-londoni producer korának vitathatatlanul egyik legnagyobb tehetsége. Minden, amihez nyúl, arannyá válik – és ez az állítás most nem csak átvitt értelemben igaz.
Massive Attack vs. Burial: Four Walls / Paradise Circus,The Vinyl Factory – Inhale Gold, 2011.
