A türelem rózsát terem?

Fogarasi László Jr. (alias Yonderboi) hat hosszú év után tavaly végre-valahára új albummal örvendeztette meg rajongótáborát. A sorban harmadik gyermek neve Passive Control, a fogantatást követő uszkve háromesztendőnyi csiszolgatás és odaadó gondoskodás után egy meleg őszi napon kitört a művész stúdiójának védelmező magzatburkából, és megmutatta magát a nagyvilágnak. A műértő rokonság pedig lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy a csecsemő vajon először felsír-e, vagy felnevet.

A somogyi gyökerekre visszatekintő producert és zeneszerzőt nagy valószínűséggel nem kell bemutatni annak, aki csupán egy kicsit is képben van a kortárs magyar könnyűzene jelenlegi trendjeivel. A nevével fémjelzett dalok rendre a legnépszerűbb videojátékok számlistáiból köszönnek vissza, sőt egy ízben még tengerentúli televíziós sorozatban is találkozhattunk számával. Műveit többek között a deep house egyik félistenének számító The Timewriter, valamint a big beat/breakbeat-nagyágyú Junkie XL is feldolgozta, lemezei pedig a magyar előadókat amúgy is előszeretettel preferáló, elsősorban chill out és downtempo vonalon mozgó Mole Listening Pearls kiadó figyelő szemei által kísérve indulnak az eladási listák meghódítására. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt alkot az a Nor Elle is, kinek jazzes beütésű, finom törtütemekre épülő albumait a műfaj kiemelkedő gyöngyszemeiként jegyzi a zenetörténet: a hazánk fiát körülvevő illusztris társaság tehát már önmagában kellő inspirációt adhat arra, hogy önnön előadói stílusát a végletekig finomítsa. Ha mindez olyan tehetséggel és alkotói attitűddel párosul, mint amilyen Yonderboié, akkor születhetnek bizony a világot előremozdító, igazán nagy dolgok.

Yonderboi a még ősszel adott lemeznépszerűsítő interjúiban megemlítette, hogy a Passive Controlt az eddigi két albummal (a 2000-es Shallow And Profounddal és a 2005-ös Splendid Isolationnel) szoros összefüggésben alkotta meg, számos kapcsolódási pontot alakítva ki az egyes részek között, a sorozatra ennek megfelelően trilógiaként is tekinthetünk. És valóban: együtt vizsgálva őket a harmónia kétségtelen megléte mellett valamifajta progresszióra lehetünk figyelmesek, aminek köszönhetően az időben későbbi darabok valamivel letisztultabbnak, egységesebbnek tűnnek. Ennek megfelelően a debütáló album jótékony csapongásából, jóval bátrabb és színesebb (ezáltal sokkal személyesebb) hangzásvilágából nem sok minden ragad rá a Passive Controlra, ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezáltal utóbbi szükségszerűen rosszabb is lesz. Mert annyit elárulhatok, hogy nem az. De már nem csak azt a közönséget szólítja meg, akik az ezredforduló környékén megismerték és megszerették az előadót.

A legfontosabb kohéziós elemmel már rögtön az első felvételnél találkozhatunk. A Splendid Isolation-ön is közreműködő Edward Ka-Spel reszelős, ám mégis simogató orgánuma köszön be az új lemez nyitószámában is, amely stílszerűen a fenti gondolatmenetbe beleillő Sustainable Development (Fenntartható Fejlődés) címet kapta. Azt az építkezést, ami ebben a dalban végbemegy, akár Le Corbusier is megirigyelhetné, a néhol kissé közhelyes szöveget jól ellensúlyozzák a zongora és a gitár ütésváltásai. Biztató indítás. Az ezt követő I Am Cgi a maga kellemes kis balearic house-os és csipetnyi nu discos beütésével nem több laza kikapcsolódásnál, de nem is akar többnek látszani. Bátran állíthatom, hogy ez a 3 perc 40 másodperc az egész album egyik legszerethetőbb részlete.

A She Complains esetében először üdvözölhetjük a lemez nagy részében közreműködő német énekesnőt, Charlotte Brandivalt, akire Yonderboi a Myspace segítségével bukkant rá. A szám körülbelül a feléig dobok nélkül csordogál előre, az itt szereplő hajlításokban talán-talán egy leheletnyi Sinead O’Connort is felfedezhetünk, aztán a refrénben a hölgynek végül alkalma nyílik a teljes kibontakozásra, a hangjából viszont hiányzik az a fajta átütő erő, ami egy koncerten adott esetben leszakíthatja a mennyezetet (azért hajszálvékony repedéseket képes lehet létrehozni rajta), de ehhez a dalhoz talán nem is szükséges több. A Roast Pigeon kezdeti nehéz törtütemei után már-már megváltásként érkezik a gitárzene és a dúdolás, majd erre telepszik rá a sodró lendületű négynegyedes dob, aztán ugyanez a munkafolyamat még egyszer megismétlődik, így a vége felé sajnos szépen lassan unalomba fullad a produkció. A következő dalt (Paint Hunting On The Wall) is nagy vonalakban ugyanez a struktúra jellemzi, az arányok azonban itt a törtek kárára tolódnak el. A Brighter Than Anything a maga csipetnyi electros fűszerezésével és Charlotte hathatós közreműködésével megkísérli megtörni az egyhangúságot, az aláfestő szerepet betöltő torz hangok végig kitartóan, játékos könnyedséggel bugyognak a basszusok alatt szerényen megbújva, talán meg is kísérelnek párbeszédbe elegyedni az énekesnővel, hogy milyen sikerrel, azt mindenki döntse el maga.

A Mono de Oro esetében újfent felcsillan a remény valami szokatlanra: a békés, kellemes tavaszi estét idéző gitárhangok a dobokkal kiegészítve (kisebb megszakításokkal) elképesztően szépen táncolnak végig a szám kétharmadáig, ahol aztán kissé átgondolatlanul esnek egymásra a különféle alkatrészek (melyek közül pár teljesen funkciótlan és oda nem illő). Ennek köszönhetően az egész egy kicsit szétesik, ezért a zárás sem tudja elérni a kívánt hatást, azaz hogy a hallgató valahol a felhők és a mennyország között barangoljon. Az erős kezdés után sajnos megcsúszik a talaj a lábunk alatt, ám ennek ellenére a végső szájíz mégis kellemes marad. A Synchronicity nyitó taktusait hallgatva azt hihetnénk, hogy ezúttal a trip hop adja majd a mondanivaló keretét, a kicsit később csatlakozó vokál is szemmel láthatóan erre apellál, de bő másfél perc után megérkeznek a zongora és gitár által támogatott breakek, amelyek egy csapásra vidámmá varázsolják az addig uralkodó depresszívebb környezetet.

Az Inexhaustible Well esetében végig a keleties dallamok dominálnak, a hangzásvilág fokozatosan válik egyre gazdagabbá és gazdagabbá, míg végül az összes kísérő egy emlékezetes csúcspontban találkozik, majd tragikus hirtelenséggel megszűnik létezni. Ettől a ponttól kezdve a nyugodtságé és a torzított vonósoké a főszerep, amelyek kiváló lehetőséget kínálnak a többi motívum gyászolására. A Come On Progeny az előző számokhoz képest már nem akar újat mutatni, a záródarab (After The Snap) esetében azonban jóval érdekesebb a helyzet, Yonderboi itt is visszautal a 2005-ös lemezre, azon belül is értelemszerűen a Before You Snap című felvételre. A levezető szám egy  basszus nélküli, rövidke szerzemény, melyen a vonós hangszerek és a gitár mellett gondolattöredékeket hallhatunk.

Az album a jóval könnyebb befogadhatóságával, egyszerű, cseppet sem túlbonyolított belső univerzumával kétségkívül az eddigi legpopulárisabb Yonderboi-kiadvány. A művész ezzel a munkájával azokhoz is igyekszik szólni, akik eddig túl megfoghatatlannak tartották a zenéjét: ez a kompromisszum sajnos a lemez egészére rányomja a bélyegét, azonban badarság lenne azt állítani, hogy a régi rajongók nem fedezhetnek fel újdonságot rajta. Mert igenis hallgatható, élvezhető, táncolható a Passive Control, a szavatossági ideje viszont egyelőre még kérdéses.

Yonderboi: Passive Control, Mole Listening Pearls, 2011.