VI.
Nem aggódtam, de eltöprengtem,
mi lehet a vége a felhőknek, a szélnek,
egyedül a csabai mesebeli kertben,
és a még ritka cseppekig kis katonáim
elrakosgatása is jó játéknak bizonyult.
VII.
Tűzoltó papa egyszer magával vitt a laktanyába,
megmutatta a kerek asztalt, amely körül vártak a riasztásra
falatozva, kártyázva, s a csövet, amin le szoktak csúszni,
beülhettem egy rohamkocsiba is, előre, és kaptam
egy tűzoltóautós jelvényt az óvodástáskám csatjának fülére.
VIII.
Kis barna bőrtáska, lekerekített a teteje, az alja,
nyakán átvetett, vékony szíjjal, aranyszínű csattal,
elfér benne két-három zsömle vagy kifli,
és szüksége is van rájuk a jó húsban lévő kisfiúnak,
mert a benti koszt mellett rendre éhes marad.
IX.
Mindent lebontottak, de körbeépítve
csodásképp megmaradt az egyik legkedvesebb,
a régi óvoda, az utcai fronton
lyukacsos téglafal kerítéssel,
és megrázó volt, hogy azt még megismertem.
X.
Nagyon is tudtam már, hogy mese és valóság,
de az elmémben fölbukkant rejtelmes szigetként,
és láttam, mint rég, a vékony karjaival
fölnyúló erdőt, hogy ott lakhat a farkas —
Piroskának hívták Csabai mama lányát.
XI.
A kert gondozott az utolsó levélig,
friss disznótoros saját vágásból,
a ház ragyog, sehol egy porszem,
és ott a fő falon a családi képek,
annyi év után is középen az enyém.
XII.
Kisgyerekként még mindenütt szerettek,
ahova bementem, hagytak, hogy bemenjek,
eszpresszóban pult mögött a helyem,
hentesüzletben a pénztáros ölében,
és Mamát a lábáról azonnal levettem.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva.
A sorozat megjelenését a Gamax Kft. támogatja.