XXXIV.
Egy farúddal kidúrtam dobozából az építőkockát,
de nem sokat játszhattam, indulni kellett,
és Papa azt mondta, jól nézzek körbe,
mert utoljára látom, s én tekintetemmel
a plafont pásztázva próbáltam megjegyezni képét.
XXXV.
A kelenföldi óvoda előterében
a legszebb játékvár, amit valaha láttam,
feljáróval, bástyákkal, tornyokkal,
zegzugos járataiban katonákkal,
és egyszer sem nyúlhattam hozzá, amíg odajártam.
XXXVI.
Megütöttem a lányt, talán gyomorszájon,
előtte meg mintha ő harapott volna,
dühömben azután végül én is sírtam,
nem értettem, miért s mért csak engem szidnak,
mikor ő kezdte, és nekem volt igazam.
XXXVII.
És az óvónéni rá vagy vele jóban lévő lányra
bízta a kaleidoszkópot, hogy annak adja oda,
aki szépen ül, s én a kisszéken kezem hátra-,
fejem előreszegve, hosszasan igyekeztem
elkerülni a legapróbb moccanást is, hasztalanul.
XXXVIII.
Féltem az ismertnél még rosszabb
lehetőségétől, az iskolától — én, a vesztes —,
a fejem fölött hozták szóba, pityeregtem,
és megkönnyebbültem, mikor tisztázódott,
hogy nem kell még mennem, mert évvesztes vagyok.
XXXIX.
Hüppögve szaladtam haza elpanaszolni sérelmemet,
visszaküldtek a térre, hogy akkor toroljam meg,
kigondoltam, hogy fém kislapátom belevágom az arcába,
még azt is elképzeltem, ahogy folyik a vére,
de csak tébláboltam ott a homokozóban egy-két méterre tőle.
XL.
Övé-e vagy másé volt, enyém nem,
de akkor alattomban enyém lett
az a dárdával szökellő, nagy műanyag indián,
amelyet eltemettem színlelt egykedvűséggel,
hogy csak régi gazdája távozta után ássam elő.
XLI.
Érdekes, hogy összesen két óvodástársam
neve ragadt meg emlékezetemben,
egyikük az a lány lehetett, akit bántalmaztam,
a másik meg a fiú, akit szerettem volna,
de úgy már nem mertem bántani.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
