LXII.
Vagy húsz év múlva arra vetődvén,
egy szervezet irodalmi táborában,
zajos napok után talán a harmadikon,
rövid időre hogy magamra maradtam,
beleszédültem a régi „gyülekezőtérbe”.
LXIII.
A „társadalomkutató úttörők” vetélkedőjének
kerületi fordulóján, az eredményhirdetésen
meglepett, hogy a mi csapatunk nyert,
és mámorított, de ugyanakkor levert,
hogy épp az övékét ütöttük el a továbbjutástól.
LXIV.
„Ha előbb érek addig a fáig, mint a villamos…
előbb érek a villanyoszlopig, mint az az autó…
a másodikig… a harmadikig… Ha előbb… akkor…
akkor biztos, hogy… úgy legyen… még ebben a hónapban…
de tényleg… Ha előbb érek a földszintre, mint a lift…”
LXV.
És futottam, mintha az életem múlna rajta,
vagy több annál, és néha talán hittem is,
most sem áll távol tőlem privát misztika,
versenyeztem vágyaimmal hazardírozva,
így adagolva magamnak az adrenalint.
LXVI.
„Tíz év alatt robbantál fel bennem” –
kezdődött egy félbeszakadt versem.
Elhomályosulnak, el is vesznek,
fényes képek, szívszorító dallam,
és legvégül az érzés is lassan.
LXVII.
Nem akartam többé, de végül mégis
visszaköltöztem arra a környékre,
s a házuk előtt átvágva a fák közt,
máskor meg oldalt a csenevész sövényt
hirtelen úgy láttam, ahogyan régen.
LXVIII.
Vizsgázni mehettem egy másik egyetemre,
ott fedeztem föl kiírva a nevét,
később meg a rádióban hallottam koronként
saját hangján lüktetni kólonját,
és ámultam, hogy a szívem megdobogja még.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
